Kopriva Nikolett

A fekete kutya

hozzám költözött egy fekete kutya.
amikor alszom,
a küszöbön ül és figyel,
eggyé olvad a felvállfázott ruhák
árnyékával.
ha magamra zárom az ajtót,
zöld pupillája csillog a kulcslyukban.
álmaimban megugat,
sántít,
és én nem segítek rajta.

egy téli reggelen kezdődött,
kidobáltam minden szót.
fehéren, szürkén, kéken gurultak,
mint az üveggolyók,
nekiütköztek mindennek,
ami fontos volt nekünk.
te megfontoltan kikerülted őket, és
elővetted az elnyűtt bőröndöt
a pókhálós ruhák közül.
csak ez az átkozott kutya maradt itt,
bejött, amikor te ki.
széttörtem az összes tükröt.
rászoktam a benti dohányzásra,
érzékeny volt a füstre.
én is vörös szemmel
kerülgetem a megöregedett bútorokat.

néha órákon keresztül dúdolok,
aztán meghallom a szuszogást
az asztal alól.
a szomszédasszony összeráncolja
a homlokát, ha beszélek hozzá.
ő nem látja a fekete kutyát,
azt mondja, nem kutya az,
csak a félelmeim
egy nagy fekete zsákba összegyűjtve.
meg a szavak,
amelyeket gondatlanul kidobáltam,
hátha megszabadulok tőlük,
s most nézzem meg,
szörnyeteg lett belőlük.

_{Kopriva Nikolett (1996) költő, író. Kötete: Amire csak a fák emlékeznek (2020).}