Kovács István
Nyelvoltalom
Zöld csillaggá robbant iringó ördögszekérként görög a forró szélben. A homokpuszták visszhangjaitól a tüskéire szúrt sóhaj egy lehet a füstjelekkel érzékelt zenével. Hol fürtökben érlelődik a szó az őszi hallgatás napsugarától, kering veled a függőbeszéd s a körhintával szárnyaló lovak megvadulnak a rendhagyó ragozástól. A nyelv! A nyelv! Ha olyan volna, mint a viszonzatlan első szerelem. Csalódást talán nem okozna, hogy már igekötőkig ér a züllés, a szógyökök is értelmetlenek, félrevezet a névmás, hiteltelenek a kérdőjelek, megbízhatatlanok a vesszők, a főmondat meg mellékes lehet. Csak a számok maradjanak épek, hogy e fonákjára fordított világban, ha megéred, visszaszámolhass a végtelentől, míg anyanyelvedben az első szót, és azon túl a sírást el nem éred.
Álom
Az álom – a nappal kísértete. A kísértethajó szellemképe, mely széttöredezik a ránk feszített víz tükrében. Tükör, amelynek foncsora mögül el-elmerülő arcunkat fürkésszük, mit összekarcoltak a ráncok nyers révületünkkel, hogy önmagunk holt sámánja legyünk a fehéren szikrázó végtelenben füstté vált hitünkkel.
Kovács István (1945) költő, író, műfordító, történész, polonista.