Vasas Tamás

tartalék viharnapokra

budapest park

majd eljön az a pillanat is… hogy valamit
illene mondanom a repoharak magányáról.
például vicces, de soha nem állhatnak eléggé
rosszul a részeg, leszbikus, gimnazista lányok
kezeiben, de lássuk be, ahogy ezt az alkalom
is megköveteli, hogy jól van ez így, könnyen
elsírhatnám most magam rád gondolva, de távol
van már innen minden kutyaól a maga sötétségével,
minden csontszopogató kirekesztettségével, ami
által gondolni lehetne bármire is. hát, ennyi talán…
(de mindenki nevében) voltunk már jobban is,
gondoljuk az esővizes kapucnik oltalma alatt…
ott a szemünkből egyenként kiolvasható, nem jó,
hogy mindannyian azt hisszük, nagyon messze
van még az a villamos, aminek a késésére
foghatnánk bármilyen kimaradást, amivel
megmagyarázhatnánk a sült krumpli-
cápázást, amitől felmentve érezhetnénk
magunkat a vastag flanelingek
nyári viselete alól.

így lesz a nyarak emlékéből
könnyvizes morzsagombóc-
(ami nem több, mint)

tartalék a viharnapokra.


tartalék a viharnapokra

még etetem a varjakat.
még írok luxemburgról.
még meghallgatom sztravinszkijt.
még eltűröm, hogy távoli a napfény.
még mindig hideg colát iszom.
még mindig nem értem cage 4’33-ját.
még mindig véletlennek tartom az y2k-t.
még mindig erőltetem a sétagyaloglást.
még mindig belesúgom a titkaimat a szélbe.
még mindig elégetem a szűrőtartókat.
még mindig visszatartom a befejezést.
még mindig visszafordulok a nevemre.
még mindig elsiratom az üres csigaházakat.
még mindig várom, hogy visszaírjon.
még mindig fomo az életem.
még mindig szeretem.
még mindig éltetem.
még eléldegélem.


a legapróbb részletekből 2

…nem sikerül leírnom, hogy „szerető”.
szégyenletes, de túlságosan mulatósnak,
túlságosan közönségesnek tartom…

…ezzel nyilvánosan adhatja vissza
az elvesztett, szűzi paradicsomot…
—
olyan nyálkás itt minden.


fel (2009)

léggömbök háztetők felett,
mint egy pixar video montázs,
felemelik lassan a bipoláris
szerelemtől elnehezült lelket,
oda tartanak, olyan hegyeken
túlra, ahol nincsenek hűsítő
hóviharok, a senyvedő szolgák
kezet csókolnak a hóhéroknak,
azt várod, hogy valaki közölje
veled, ez csak egy rossz álom,
megtörténik, de mégsem
vagy boldog az ébredés
pillanata után.

csak a könnyű bebop
tűnik ismerősnek…


messze a november

hihetetlen, de amikor kézzel írok, nincs korrektúra,
nincs semmi, ami aláhúzná a betűimet, hogyha valamit
rosszul írnék, megbüntessen, szóval semmi döbbenetes
tükör-effektus, pedig lassan megfojthatnának már
az „sz” betűim karmos kézfejei, ahogy hirtelen
kitörnek a papírból és berántanak
a végtelen, fekete semmibe.

_{Vasas Tamás (1989) költő, slammer, rajzoló. Kötete: Stílusgyakorlatok a kiábrándulás nyelvtanára (2020, Napkút Kiadó).}