Jenei Gyula

Haldoklós, hazudós

– jegyzetvers –

az öregotthonban anyám lábfejét nézem. ketten
leszünk a szobában. ő akkor már öntudatlanul fekszik
az ágyon, hanyatt. néha motyog csupán valami furcsa
félébrenlétben. féltudatban. félig még itt, félig amott.
próbálom elképzelni, milyen filmet vetít szemhéja
mögött a morfium. azzal teszik elviselhetőbbé
a fájdalmat a gondozók. de az is lehet, másfajta
csillapítót használnak, s én is teljesen másra gondolok,
és csak amikor ezt a verset írom, akkor gondolom úgy,
hogy így gondolom. mert ami történik majd, ugyanolyan
bizonytalan, mint ami elmúlt. nézem anyám lábát:
harminckilences, hosszúkás. a körmöket le kéne vágni.
nagyok. szólhatnék a gondozónőnek, vágja le. esetleg
adnék neki valamennyi pénzt. levághatnám én is, ha
lenne nálam olló vagy körömcsipesz. de ha lenne,
levágnám? egy haldoklónak? arra a kis időre? talán
ezt nem is ott, az ágynál gondolom, hanem jóval később.
akkorra már biztosan megszelídül az érzés. elvackolódik
a tudatalattiban, hogy onnan irányítsa cselekedeteimet.
hogy ne hagyja nyugton a lelkiismeretet. a levágatlan
körmök, az elmulasztott szeretet és gondviselés
lelkiismerete. nézem anyám lábát. kilóg a takaró alól.
és akkor vagy később eszembe jut, öregségére mennyi
kékes, göcsörtös visszeret növeszt a lábszárán, de azt
épp takaró fedi. odakint az utca szennyére hull a hó.
nézem anyám lábát, a csontok és inak védvonalait,
amint visszahúzódik mögéjük a hús, ahogy elfogy a test,
halkul az élet, nézem a pergamenszerű, szürkés vagy
ki tudja, milyen színű bőr apró barázdáit, s visszarémlik,
milyen lesz fiatalon. mezítlábas nyári estén. vagy később,
fájós-bütykösen. anyám lába a halálos ágyon. hogy
jutnak eszembe majd éppen ezek a képek? talán
megtapadnak valahol a koponyám belső falán,
s beszéltetnek magukról? vagy csak verset akarok írni,
s más híján anyám lába a téma? vagy inkább
az én lábam? néha, zuhanyzás közben, ijedten
kapom el tekintetemet a lábfejemről. kitöltik még
a szövetek a csontok közét, a köröm is le lesz vágva,
mégis anyám lábfeje jut eszembe a sajátomról. a létezés
botránya. amikor majd ezt írom, lehet, bevillan
valami ímél. egy filmről levelezek valakivel, arról, hogy
a műalkotásnak mennyire szükségszerű adaléka a fény,
a sátántangóból kilátszhat-e a remény? az egyik tanárától
hallott idézettel érvel az illető: ha az egész égbolt
le is szakad, egy pacsirta mindig fölfelé repül. mikor
otthagyom anyámat tovább haldokolni az öregotthonban,
a járdákon sós latyak a hó. később tavasz jön. addigra
eltemetjük anyámat, és lehet, pacsirták is lesznek az égen,
ám nem ismerem fel őket sem alakjukról, sem tollazatuk
színéről, sem repülésük ívéről, sem hangjukról. de hogy
ne legyen szomorú a vers vége, pacsirtarepülésnek
hazudom azt, ahogy püfölöm a klaviatúrán a betűket,
miközben a mennyboltról omlik alá, egyre csak potyog
a vakolat.

_{Jenei Gyula (1962) költő, szerkesztő, újságíró, tanár. Legutóbbi kötete: Szabadulószoba. Verebes György grafikáival (2022).}