Suhai Pál

Nyárvég

Mint este kötéltáncos árnyék,
egy ideje már arcomon
billeg az ősz, s vele a már,
még.

Talán csak nyárutó, csak nyárvég
vagy őszelő? – nem firtatom,
amit az érlelő idő
rám mért.

Lüktető gyíktorok-halánték,
s a múltam: fölveri a gyom,
de kedv maradt, s bennem erős
a szándék.

E hitben én mindig megállnék,
bár tudom, nincs oly hatalom,
hogy ne legyen mind keserűbb
az ajándék.

Amit kapok. Bizony hibáznék,
ha nem köszönném meg napom,
a szálló percet, mielőtt
a korma rám ég.

Fejem fölött az ingó ágvég
gyümölcsei – haraphatom,
van fogam, gyomrom, s a tüdőm,
szívem is szolgál még.

De lám, megindult már e nyárvég
ellenem, puha talpakon
oson: fölitat, mint a köd,
beborít, mint az árnyék.

És mégis mintha fényben állnék,
napvégi Napban – otthonom:
felé visz minden út, utam,
ha lábam tétovázva rálép.

Pálfordulón

Fülemben harci zaj,
de bennem béke van.
Fejem sisakban, ám
magamban én
már megadtam magam.

Csótárok, bóbiták,
megválok tőletek,
másnak lobogjatok
s ti selymek és
selyembe szőtt hitek.

Kezem kardot szorít,
még itt vitézkedek,
még véres nap forog
fejem fölött,
de én már térdelek.

A híved voltam én,
Uram, szolgáltalak,
harsogtam indulód,
s most könnyben-könnyedén
el én bocsátalak.

Kis magyar mitológia

Goya Szaturnusz-festményére


Valamikor, egyszer egy Isten
mindent mindennel összekevert.
Egymásba döntött feketét, fehéret,
rostát a kézből kivert.

Lehet, hogy eleve vén volt,
és emlékeit kuszálta csak,
míg felidézte az arcunk
a fiai fiainak.

Aranyfény villogott
agyarán s a szivara,
elkábultunk a füstjén,
elhűltünk szavaira.
 
Mészárszék lett a világ,
kitárta vasajtaját,
s egy csupavér henteslegény
eget és földet egybedarált.

Így lettek, akik e hurkából
ettek, az emberek
kentaurok, halfejű lények, kétéltű,
kétlábú szörnyetegek.

Élnek? Nem élnek? Néha
– mit tesz a hamis tudat! –
zsákjukból kihúznak s befalnak
egy-egy valódi lényt: csirkét, ludat.

_{Suhai Pál (1945) költő, esszéíró, műfordító. Utóbbi kötete: A Mária-kör. Rainer Maria Rilke versei és Suhai Pál versfordításai (2023).}