Suhai Pál
Nyárvég
Mint este kötéltáncos árnyék, egy ideje már arcomon billeg az ősz, s vele a már, még. Talán csak nyárutó, csak nyárvég vagy őszelő? – nem firtatom, amit az érlelő idő rám mért. Lüktető gyíktorok-halánték, s a múltam: fölveri a gyom, de kedv maradt, s bennem erős a szándék. E hitben én mindig megállnék, bár tudom, nincs oly hatalom, hogy ne legyen mind keserűbb az ajándék. Amit kapok. Bizony hibáznék, ha nem köszönném meg napom, a szálló percet, mielőtt a korma rám ég. Fejem fölött az ingó ágvég gyümölcsei – haraphatom, van fogam, gyomrom, s a tüdőm, szívem is szolgál még. De lám, megindult már e nyárvég ellenem, puha talpakon oson: fölitat, mint a köd, beborít, mint az árnyék. És mégis mintha fényben állnék, napvégi Napban – otthonom: felé visz minden út, utam, ha lábam tétovázva rálép.
Pálfordulón
Fülemben harci zaj, de bennem béke van. Fejem sisakban, ám magamban én már megadtam magam. Csótárok, bóbiták, megválok tőletek, másnak lobogjatok s ti selymek és selyembe szőtt hitek. Kezem kardot szorít, még itt vitézkedek, még véres nap forog fejem fölött, de én már térdelek. A híved voltam én, Uram, szolgáltalak, harsogtam indulód, s most könnyben-könnyedén el én bocsátalak.
Kis magyar mitológia
Goya Szaturnusz-festményére Valamikor, egyszer egy Isten mindent mindennel összekevert. Egymásba döntött feketét, fehéret, rostát a kézből kivert. Lehet, hogy eleve vén volt, és emlékeit kuszálta csak, míg felidézte az arcunk a fiai fiainak. Aranyfény villogott agyarán s a szivara, elkábultunk a füstjén, elhűltünk szavaira. Mészárszék lett a világ, kitárta vasajtaját, s egy csupavér henteslegény eget és földet egybedarált. Így lettek, akik e hurkából ettek, az emberek kentaurok, halfejű lények, kétéltű, kétlábú szörnyetegek. Élnek? Nem élnek? Néha – mit tesz a hamis tudat! – zsákjukból kihúznak s befalnak egy-egy valódi lényt: csirkét, ludat.
Suhai Pál (1945) költő, esszéíró, műfordító. Utóbbi kötete: A Mária-kör. Rainer Maria Rilke versei és Suhai Pál versfordításai (2023).