Varga Csaba
Bölcsességtől a tudásig és vissza
Nemzeti lét és önazonosság mint vállalkozás, együtt az emberi teljességgel
„A Homo Europaeus […] a teremtő princípium helyére odaültette az Észt, saját eszét, s ez elfoglalta lelkének helyét is, így megfosztva magát minden transzcendenciától, lett egyre inkább erkölcstelen, lélektelen, istentelen.”
„Nem a jogok adják meg a szabadságot, hanem az eleve bírt belső, a szabadság szerzi meg hozzáillő jogait.”
1. A gondolkodás problémássá válása
„Vajon a tudományok és a művészetek haladása az erkölcsök romlását vagy javulását segítette-e elő?” – hangzott a kérdés már a dijoni akadémia pályatételeként megfogalmazottan negyed évezrednél is több idő előtt, s talán ma sincs kérdés, mely sürgetőbben kiáltana válasz után, mint ez, amelyik – mánkra vonatkoztatottan – korunk emberképe és (tán még fontosabbként) jövőképünkben az ember helye és minősége iránt érdeklődik.
„Isten meghalt!” – kiáltott föl a hegyekből leszállva, magára maradtan szívéhez fordulva Friedrich Nietzsche Zarathustrája; s ma már tudjuk, hogy saját értelme szerint igazat szólott, hiszen korát fejezte ki jelképi erővel, és éppen ezért megfordított logikával. „Nem isten halt meg – jegyzi majd meg egy a gondolkodó elmét még sokkalta taszítóbban magabízó korban a kultúratörténész Várkonyi Nándor –, hanem az ember, éppen azért, mert kiölte magából az istenit.”
Hogyan lehetséges mindez? Mi vezethetett ide? Emberfők sokasága viaskodott a fenti néhány kérdésből is kibontható problémaözönnel generációk óta, s adott rá az életviszonyok úgyszólván teljes körére kiterjedő választ. Nos, ezek ismétlése vagy csupasz összegzése aligha lehet itt és most feladatunk. Annál is kevésbé, mert személyemben a jogtudomány teoretikus művelője már legsajátabb kutatási területein is számtalanul szembesülhetett olyan problémakörökkel, amelyek mindmáig feloldhatatlan dilemmáknak bizonyultak, s amelyek pontosan ugyanazon alapkérdéseket tétetik fel, amiket például éppen az utolsó békeidők Pécsének imént idézett bölcse, Várkonyi Nándor már éppen gondolkodói vívódása vezérlő témájaként kiválasztott. Ennek megfelelően egyik alapvető kérdésem a mélyebb emberi tudás, a bölcsesség kiveszése kultúránkból azáltal, hogy tudásszerzésében az ember kizárólagossá tette a megismerésnek a René Descartes-i individuális én cogitójában kifejezésre juttatott ún. módszeres útjait, s ennek nyomán egyre inkább és egyre tisztábban sokirányú képességeinek összességéből kizárólag a hideg és önmagában irány nélküli ész merő racionalizmusára alapoz; a másik az ember belső önkiüresedése azáltal, hogy önnön lényegét, a sajátszerűen emberhez fűződő értékeket és választásokat modern civilizációjában tetszőlegessé (személyes vagy demokratikus csoporttöbbség akaratának véletlenszerű függvényévé) avatta; a harmadik pedig mindezek folyományaként a ma élőjének teljes múltvesztése, melynek folytán immár csupán jelenekben bukdácsol, hiszen múlt híján már jövőjének sem adódik irány.
És – ha másodlagosan is – látni fogjuk azt is, hogy látszólagos elidegenedettsége, egy száraznak tekintett szakma szócséplésbe menekült ezoterikussága ellenére a jog környező emberi kultúránknak az egyik legérzékenyebb tükre, éppen mert legalapvetőbb dilemmáinak „igen” vagy „nem” éles terminusaiban történő megfogalmazására kényszerített megválaszolója. Mindezzel pedig a jogászi gondolkodás függvénye, kifejezője, egyszersmind eszközszerű alakítója is a természetről s az emberről, mindezek mozgatóiról és rendeltetéséről mindenkor vallott világképünknek.
2. A ráció szerepe
Emberi megismerésünk útjának, bármikor lezajló szövegértelmezéseink tényleges lefolyásának mai tudományfilozófiai rekonstrukciójából egyértelműen kiderül, hogy mesterséges valóságot teremtő szerepében az ember a hagyományhoz mindenkor saját személyisége, adottságai szerint viszonyul. Ráadásul humán realitás-konstruálás nem csak akarattal, erre irányuló tudatos szándékkal történik. Hiszen megvalósul akkor is, amikor tudományos mezben fellépve az ember – úgymond – pusztán valóságtükrözésre, érvényesülő törvényszerűségek megfogalmazására, adott előfeltételekből mindössze következtetésre törekszik. Mindezek környezete ugyanezt támogatja. Hiszen konstruktív maga a nyelv, aminek használatával az ember gondolkodik; és normatív hatást gyakorol az a világlátás, fogalmi készlet, sőt egyetemesként kimunkált ún. tudományos módszertan is, amin belül válaszok iránt tapogatózik.
Nyelv és tudomány objektiválására irányuló mindenkor megújuló erőfeszítéseink ellenére biztonságkeresési kísérletünkből végső soron csak a fogalmi megalapozás viszonylagossága, a logizáló levezetések ingatag alapja, az intellektualizmus gőgjének fedezetlen meddősége bukkan elő elért vívmányként. Konklúziónknak mégsem kell pesszimistává, a puszta énfelmutatás szolipszizmusának hírnökévé válnia. Hiszen ha a ráció nem is lelhetett önmagában szilárd fundamentumra, találkozásában az emberi gyakorlat visszajelzéseivel, generációknak az élet alapdolgaiban mutatkozó sikerességével mégis iránymutatóvá válhatott.
Hol helyezkedik hát el a ráció emberi képességeink és megnyilatkozásaink sorában? Lehetőségeink teljességét képviseli-e, vagy maga is eszköz lévén, ahhoz férhet csak közel, aminek megragadására saját szűrőjével egyszersmind képesnek is bizonyul? Igaz-e, hogy bármiféle ilyen átszűrés egyneműsítéssel, egy Gleichschaltungban történő homogenizálás pedig elszegényítéssel, az akkor még adott teljesség szétporlasztásával, vagyis minden instrumentális tükörnek saját lehetőségei és szükségletei szerint törvényszerűen bekövetkező torzításával egyértelmű?
Lehetséges-e, hogy világunk bár összetett, mégis megszakítatlan egységének különálló törvények véges soraként történő kifejezésével ebből az eredendően osztatlan egységből valami szegényesen művit, néhány rudimentáris szabályra visszavezetetten egy merőben mesterkélt, pusztán műveleti repetíciót kreáltunk? Elgondolható-e, hogy a világ emberi elgondolásához használt egyébként sikeres eszközeink majd maguk lesznek végül úrrá rajtunk? Vállalható-e hát, hogy egyébként bámulatos egymásra következésükben sikert sikerre halmozó készségeink kiteljesítésének a céljait fogja majd szolgálni életünk? Vagyis jól tesszük-e, hogy maholnap egyre inkább már – instrumentumainkat transzcendens hatalomként kivetítve, egyben egyetemesként feltüntetve – eleve e pusztán eszközeink által lehetővé tett körben gondolkodunk?
Nincs kizárva, hogy a múlt üzenete teljesebb képet sugall a jelenkor divatos, de túlzottan is magabiztos, egysíkú feleleteinél. Ezért lehetséges, hogy elfogulatlan megidézése teljesebb és távlatosabb perspektíva ígéretét hordozza saját jövőnk tekintetében is.
3. Bölcsesség és tudás, avagy gyakorlati tapasztalat és pozitív ismeret szétválása
Ma éppen nem divatos rekonstrukciók szerint szellemi világunk minden ízében kibogozhatatlanul, sőt elemi részeiben is szétválaszthatatlanul kétfajta ösztönzés folytonos egymásra hatásából tevődik össze:
egyfelől szellemi létünk nem vagy alig fogalmiasított inspirációiból, mely megélt életünknek érzelmileg is táplált és erkölcsileg átélt tapasztalatai, vágyai és félelmei, a bennünk élő istenséghez fűződő kontempláció sugallatai, értékképzeteink, tudatalattinkból is feltörő késztetések és korlátozások, a mindennapokból leszűrt tapasztalások mindenkori összessége gomolygó egymásra halmozódásával épül bennünk napról napra. Mindenkori cselekvésünkben ez hajt vagy fékez, ez erősít meg, s elgondolható irányok követhetőségében ez bizonytalanít el bennünket. Röviden: ez az, amit az egyén vagy közössége gyakorlati tapasztalataként nevesítünk, fogalmiasításának vagy formális kifejezésének szüksége esetén pedig a „problémamegoldás”, „feltalálás” vagy „válaszkeresés logikájának” nevezünk – és mindközönségesen „életbölcsességként”, a nem formális ismeretátvitelen (iskolázáson) alapuló kultúrákban pedig „mindennapi bölcsességként” tartunk számon –; s ez az, ami eredeti isteni teremtésre, kinyilatkoztatásra visszavezethető forrásaitól eltávolodva, transzcendens (mert kívülről kapott vagy genezisünk eredeti kegyelme folytán bennünk élő) lényegéből kiüresítve mégis a leginkább emlékeztet arra, ami szekuláris, materialisztikus, az értelem kizárólagosságában kritikátlanul bízó korunkban a bölcsesség hajdani eszményéből [sapientia; wisdom; sageness] megmaradt;
másfelől a felhalmozott pozitív (mert világunkat kimerítően leírhatónak gondoló elvont-általános fogalomrendszerünkbe betagoló, a világ kölcsönös viszonyait általános formában megfogalmazott elvont törvényeknek egy logikailag szükségképpeninek tetsző rendbe sorakoztatott s könyörtelenül – egy „természeti törvény” „erejével” – érvényesülőként gondolt rendszerében kifejező) ismeretből. Ez az, aminek kizárólagos hordozója a tudomány, kifejtési és rendezési eszköze (analysis / divisio / definitio // analysis, divisio – és újra így tovább – útján) a logika. A mindenekelőtt társadalmi szinten immár évszázadok óta felmerülő számos gyakorlati kétely ellenére ennek mégis – bármiféle további megfontolás vagy fenntartás nélkül – szokásosan alávetjük magunkat, megismertnek vélt világunk egyedüli és kizárólagos rendező elveként ismerve el uralmát – pedig az ismeret s az ismeretanyagból felépülő tudomány, valamint a benne formálisan elvégezhető műveletek rendjét meghatározó és leíró logika még a köznapi tapasztalat szerint is csupán az emberi lelemény, találékonyság, képzelőerő, kreativitás, gyakorlati válaszadási képesség ellenőrzésének a közegeként és eszközeként, egy antropomorf (s ezért a tudományos leírás számára közvetlenül még fel nem dolgozható módon, sokszínűen heterogén) emberi létünkből kivetített (tehát dezantropomorfizált, ám egységes és összefüggő rendszerré felépített, vagyis éppen a neki szánt szerep betölthetősége érdekében általunk tudatosan homogenizált) tudásösszesség (azaz: egy módszeres gondolkodás krédóját valló közösségben elgondolható ismeretek, megfontolások, kérdésfeltevések és következtetések összessége) külsődlegesített mércéjével történő szembesítés, lemérés, valamint a menet közben szükségesnek gondolt módosítások elvégzése céljait szolgálhatja. Az előbbi – intuitív – logikákkal szembesítve ez utóbbit az „igazolás” [verificatio; justification] „logikájának” nevezzük.
Történelmileg egy közös – bölcsességet és ismeretet egymástól még szét nem választó – emberi tudásból szakadt (sarjadt és sarkíttatott) ki valaha mindkettő. Mihelyt azonban szétváltak,
ebből a közös emberi tudásból fakadt, majd különült el a megfogható és bizonyítható (mert megfogalmazott törvények fogalmi biztonságába zárható) tudás keresése. Ebből lett a tudomány, mely saját önnön eszményeinek a külső kivetítésével további biztonsági fogódzóként az általa megfogalmazott tételek rendezésére (koherencia), új tételek beiktatására (deduktív következtetés), kiegészítésül pedig további, hasonló biztonsággal azonban le nem vonható tételek megfogalmazhatására (induktív következtetés) egyszersmind létrehozott egy mos geometricus eszményű módszertant: a logikát – feloldva s magához hasonítva ezzel mindazt, amit bármiféle emberi tapasztalásból és hagyományos bölcsességből a maga rendszerkritériumokat állító közegébe át tudott szűrni;
a többit pedig véletlen és jelentéktelen jelenségvilágbeli előfordulásként, érzékeink játékaként, lelki történésként vagy egyszerűen fantáziánk működéseként – tehát esetleges emberi mivoltunknak betudható történelmi akcidenciaként – magára hagyva, hátrahagyta a tudomány nézőpontjából érdektelen, mert egészében kezelhetetlen mindennapi lét számára. Ez utóbbi legfeljebb csak egyedi devianciák kezelésekor vagy kivételes válságok menedzselésekor, tehát alkalmilag válhat csupán relevánssá (ekkor sem mint bármiféle tudományos megfontolás alapja, hanem pusztán mint a kérdéses devianciakezelés vagy válságmenedzselés érdekében immár tudományos módszerességgel feldolgozandó esettömeg – azaz merő akcidenciák empíriája – a tudomány számára).
Mint könnyen belátható – eredetileg az emberjogiság ma már pusztító abszolútum-pótléka és elvi kielégítethetetlensége kapcsán írhattam, hogy a mindenkori új követelések sohasem az égtől, hanem más embertársak számlájáról fizetendően várnak kielégítést –, minden lépésünknek ára van ezen a világon. Pontosan úgy, mint az anyagvilágban: azzal, hogy adok, előbb valahonnan el kell vennem. Nos, nyerhetett a tudománnyal az egykori fehéremberi civilizáció, de ezért minden közvetlenül nem részest – nemcsak embertömegeket, de a valamennyiünkben lakozó emberminőséget is – irrelevánsként kiközösítve magára kellett hagynia. Olyan szépelgéssel, mint amikor a tudomány jegyében fennen hordjuk orrunkat, mintha nem is hallottunk volna testiségünk gyarlóságairól, szükségleteinek nem szűnően parancsoló jelentkezéséről.
Szent Bonaventura, Duns Scotus, Aquinói Szent Tamás a mérföldkövei annak a szellemi építkezésnek, amely a hajdani osztatlan emberi bölcsesség középpontjában álló istenség gondolatát kiemelte eredeti közegéből, s a módszeresség, az ismeretre visszavezethető tudás, a logikai eszményű fogalmi következés értelmében teologikus világlátásként besorozta mindezt a tudományok sorába. Ennek során egyebek közt Szent Pál, majd Szent Ágoston hagyatékából átmentette mindazt, amit átmenteni tudott; a többi pedig merőben csökevényes folytatást nyerhetett csupán némely, akkortól kezdve besorozhatatlanná minősített, s jobb híján misztikusként számon tartott gondolkodónál, mint amilyen Eckhart Mester vagy Jakob Böhme voltak.
Ezzel az egyre izmosodó és az emberi tudás letéteményeseként egyre inkább kizárólagossá váló tudomány jegyében egész szellemi lényünk is – rendkívüli bonyolultságával, kifejezhetetlenül sok és összetett arcával egyetemben – kimondatlanul is egytőjűvé, egynézőpontúvá vált. Pusztán mint gondolkodó automata (a világteremtést is egy órásmesteri cselekvésre visszavezető újkorunknak a transzmissziót fatolattyúkkal áttételező gépe s mindennek merőben mechanikus biztonsága) maradt csupán az ember e mesterségesen kialakított porondon, mely – persze amennyiben racionális – a geometriától s ezzel egy gondolati (matematikai) valóságkonstruálástól eltanult axiomatizmus eszménye szerint gondolkodik és (az ember valóságos gyakorlatában lejátszódó folyamatokat eszmény vezéreltsége jegyében megfordítva) az igazolás logikája szerint cselekszik. Mindenféle egyéb eszmény és lehetséges logika hosszú időre (ha talán nem is véglegesen) feledésbe merült, avagy legalábbis bizonyosan kikerült a tudomány érdeklődési köréből és a tudásgyarapítás hivatalosan elismert forrásaiból.
A fentiekből természetszerű következményként adódik, hogy a módszeresen felépült racionális gondolkodó racionálisan igazolt gondolata (először főként revolúciókkal, vérben gázolva és erőszakhoz folyamodva, ám később a lassú és fokozatos társadalmi evolúció finom csatornáin keresztül is) társadalomformáló, sőt utóbb egyenesen társadalomteremtő erővé vált. Ám a racionalizálás, amennyiben mechanizálja is az alapjául szolgáló folyamatokat – és a „társadalmi mérnökösködés” [social engineering] képszerű kifejezése is e gyökereket mutatja –, egyszersmind személytelenít. Felelős döntéseinket és főként az ezekért személyünkben vállalandó felelősség gondolatát a logikai „következés” kérlelhetetlenségének fügefalevelével borítva valójában kiiktatja. Nem véletlen hát, hogy a jogban, majd az erkölcsben s végül lépésről lépésre a társadalmi (ön)ellenőrzés további tényezőinek esetében is számottevő (s globális összhatásukban kisugárzóan meghatározó jelentőségű) kultúrákban immár hosszú idők óta egyre határozottabban elsikkad (sőt, egyenesen mondhatatlanná és számonkérhetetlenné válik) a mindenkori döntési helyzetben levő (s személyiségében a felelősségen kívül minden egyéb relációban önmagát éppen a világ köldökének tekintő) egyén személyes felelősségvállalása saját döntéseiért. Hiszen az, amit hajdani bölcsességünk birtokában még személyes döntés felelősségével vállaltunk, most már – „tudományos” világunkban, „haladó” korunkban, az „ésszerűség” feltartóztathatatlan diadalmenetében – receptre kimért (a mindenkor intézményesedő önvezérlő „tudományos közösség” olvasztókemencéjében kotyvasztott típusos végtermékként elénkbe tárt) kész tételek csupasz logikai (tehát éppen saját kritériumai szerint határozottan személytelen, bármiféle felelősségnek még a gondolatát is elutasító) alkalmazásává csökevényesedett – immár érzéketlenül (mert éppen saját játékszabályai szerint illetéktelenül) önnön sorsa, elméleti és gyakorlati következményei iránt.
Mindeközben nemcsak a tudomány professzionalizálódott – védve magát, intézményeit és hivatásos munkásait bármiféle támadástól, egyszersmind persze (és történelmi folyamatában immár tetten érhetően) a lehetséges és előrevárható új kihívásoktól is –, de a folyamatnak felfelé ívelő (érett, ám már bomlását is előrevetítő) szakaszában, az újkor hajnalán megjelent az entellektüel típusa is. Márpedig ő az az emberfajta, aki éppen azért, mert szabadon gondolkodik, s ezt hivatásszerűen, tehát a tudományos racionalitásra hivatkozva cselekszi, önmagát még a történelem ítélőszéke előtt is felmentendőnek ítéli saját jobbítónak szánt – de jelenkori történelmünkben nem ritkán a legembertelenebb szenvedésekhez és legpusztítóbb társadalmi és anyagi kártételekhez vezető – gondolatainak valóra váltási kísérlete következményei alól.
4. Elvektől a doktrinerizmusig
A dolgok ilyetén alakulásában az elsődleges felelősséget az a doktriner – avagy a fogalmi kifejezés megszépítő magasságaiba emelve: elvies – gondolkodás hordozza, ami korunkban éppen nem áll távol a liberálisnak kikiáltott mentalitástól. Attól elvi, hogy a karteziánus tudományeszmény geometrikus-matematikai eszményű víziójára támaszkodik. Önnön sarokpontjait axiomatikus előfeltételekként rögzíti, esetleges kétségbevonásukat vagy bírálatukat pedig egy civilizációs minimum barbár visszautasításaként torolja meg. Logikainak mondott úton építi fel – valóban vagy látszólag ilyen alapokból kiindulva – teorémáit s posztulátumait. Ezekben a kiindulópontokban hisz, az elméleti építkezés logikáját pedig isteníti – úgyannyira, hogy, mint hirdeti, másra viszont már egyáltalán nincs is szüksége. Hiszen ha esetleg ellenbizonyítás történnék, úgy szerinte ez önmagát rekesztené ki a tudomány köréből, hiszen eleve annak alaphitét tagadná meg. Ha pedig a valóság merészelne nem igazodni az elvi módon generált eszmékhez, úgy bízvást megjósolhatjuk: gyakorlatában annál rosszabb lesz majd a tényeknek.
Utópizmus ez, ami a valóság próbája elé állítva bármiféle gyakorlati kudarcra érzéketlen marad, mert eszkatologikus magatartásból merít, prófetikus küldetést vállal, s ezért konformitást követel a tényektől úgyszintén. Igazságát mindenfajta igazság kizárólagos letéteményeseként hirdeti, s ezért bármiféle többséggel, meggondolással, kemény valósággal, szembeszökő kártétellel vagy nyilvánvaló lehetetlenüléssel szemben is makacsul ragaszkodik saját változatához: magyarázatához vagy programjához. Önmagán túl így lesz már immunis mindentől. (Persze önigényén túl alig is van más benne.) Semmi meg nem rendítheti, mert eleve kialakult meggyőződése szerint minden kataklizmából önmaga igazságában tovább erősödve kerül ki győztesként. Türelmetlensége már-már önnön tudományából is kirekeszti, mert – Ludwig Feuerbach kései rokonaként – amúgy sem magyarázni akar, hanem mindent megváltoztatni. Valóságtól elidegenült entellektüelek pótcselekvése, szalonforradalmisága ez. Lenyűgöző analitikus élű dekonstrukciók születhetnek ugyan ebből, ám rögvest teljes tanácstalanság áll be, görcsös válaszok gyakorlatiatlan szélsősége követi, mihelyt egy elvi manifesztum (liberális minimum, világbanki várakozás, állammal szembeszegezett igény) pozitív vagy negatív (másokkal szemben kritikai) megfogalmazása helyett bármiféle konstruktív társadalomépítő javaslattal kellene előállania.
Nos, azért elv az elv és nem más, mert meghatározhatatlanul lebeg a minden és a semmi közt a logikai prédikátumok éterében. Azért beszél a morálfilozófia épp az elvek kapcsán „egymásra vetített egyensúlyról” [reflective equilibrium], mert az elv úgy tesz, mintha mondana valamit, noha semmit sem mond addig, amíg felhasználóként magunk nem provokáljuk példák tömegén keresztül, hogy logikailag immár értékelhető kijelentések sorozatával kicövekeljük egy abból itt és most levonható/levonandó lehetséges üzenet határait. Vagyis az elv semmi addig, ameddig nem értelmeztük; ámde az válik majd belőle, amit saját használatunkra saját értelmezésünkkel – kontrasztív példák sorának a megválaszoltatásával – magunknak belőle kihámoztunk.
Az európai kontinens jogi gondolkodásáról tudvalevő, hogy az, amit jogi pozitivizmusként ismerünk, néhány évszázad – a polgári átalakulás nyomán született jogkodifikációk kora – óta ún. szabály-pozitivizmussá egyszerűsödött. Pontosabban körülírva e folyamatot, Jusztiniánusz és a felvilágosult abszolutizmus korai kódexei (különösen Nagy Péter, Nagy Frigyes és mások kíméletlenül egyszempontú jogmeghatározása) nyomán végül is a jog [ius] eszméjét civilizációnkban egy a társadalomra rákényszerített s az államhatalom birtokában szabadon változtatható akarat [voluntas] törvényi kinyilatkoztatására [lex] visszavezették, s így a hajdan értéket, eszményi mintát, dolgok feltárandó mértékét jelölő jogot egy pusztán formális szövegre [textus] redukálták. Egyidejűleg mindezzel a jogászi hivatásban kifejlesztett mesterségbeli tudásra – a „jogászi módszertan” körében (hallgatólagosan, de kőkemény kizárólagossággal) elismert eljárásokra, érvelésekre, hallgatólagosan átörökített szakmai értékek érvényesítésére – bízták e textus konkrét helyzetekben történő értelmezésének, gyakorlatba ültetésének nehéz feladatát. Jogként csak a törvényhozótól tételezettet vállalták (innen a „pozitív” jog kifejezés), s pontosan azért folyamodtak a kodifikáció eszközéhez, hogy tételezés révén kimerítő szabályrendszert hozhassanak létre. Ilyen konstrukció felépítésével vélték szolgálni a jogbiztonságot. Geometrikus-matematikai víziójuk jegyében az „alkalmazás” logikai vastörvényeire és következetességére bízták magukat, miközben csak és kizárólag a textusban rögzített szabályokból törvényszerű következtetéssel adódó következmények levonását és gyakorlati kikényszerítését érezték feladatuknak.
A szabály-pozitivizmusban rejlő logikai eszmény sugallatát követve érzéketlenné váltak hát saját cselekvésük közvetlen társadalmi következményei iránt: elháríthatták maguktól egy személyében felelős döntéshozó erkölcsileg is válaszút elé állító aggályait, s ehelyett egy kívülről-felülről adottként általuk megfogható (mert már fennállónak vélelmezett) mintához – a szövegben rögzített szabályhoz s ennek logikai eszmény szerinti, a szakmai hagyománytól szentesített értelmezéséhez – ragaszkodtak. Az elvet mint a szabálytól megkülönböztethető irányító erőt a legkorábbi időktől ismerték ugyan az európai kontinensen is. Ám szerepe nem volt több, mint a múlt nem feltétlenül nevesítendő, de magától értetődően követendő hagyományának hallgatólagos jogi előföltevésként történő közvetítése (s ennyiben kétséges helyzetekben egyfajta irányjelzés). Fel sem ötlött azonban bennük annak lehetősége, hogy magukkal a szabályokkal szemben, a szabályok eseti kijátszására vagy gyakorlati lerombolására próbálják az elveket felhasználni.
E hagyomány töretlen továbbélése volt mindvégig az európai kontinentális jogfelfogás egyik tartóoszlopa. Nem vált le erről az angolszász fejlődés sem, melyben egészen a második világháború utáni időkig a múltban felhalmozódott esetjogból az új eset eldöntésének követendő mintája kialakításában segédkező induktív érvelésben a maga módján szintén az elvek ilyen kisegítő szerepe érvényesült. Nos, a ’68-ban színre lépett generáció ezt kezdte ki és forgatta visszájára az Amerikai Egyesült Államokban – az alkotmányosságban és az alkotmány érvényre juttatásában saját dekonstruktív felfogása, valamint az immár a jogrenddel szembefeszülő, majd kritikai meghaladásával azt szétfeszítő emberi jogi ideológiák és mozgalmak hatására.
Az amerikai gyakorlatban ma érvényesített politikai aktivizmus jogi világképe szerint a tételezett jog csupán egyféle lehetségesen aktualizált lebontása egy felsőbb érvényességű jogrendnek, melynek forrását alkotmányosan elismert jogelveknek s ezek logikailag kibontható következményeinek a láncolata adja. Ennélfogva rutinhelyzetben a bíró nem tesz mást, mint jobb híján (azaz: mintegy szubszidiárius jogforrás gyanánt) alkalmazza a tételes szabályt – mintegy (metaforikus kifejezéssel) annak bevallásaként, hogy történetesen akkor és ott éppen nem lát benne alkotmányossági, jogelvi vagy emberi jogi aggályt, tehát ez alkalommal nincs oka (vagy alapja) arra, hogy a törvényt mellőzze, s helyette saját, felsőbb elvi forrásokból közvetlenül az eldöntendő ügyre vonatkoztatottan levont vagy teoretikus okfejtéssel támogatott szabályváltozatát érvényesítse.
Nos, mint előbbi látleletünkből is kitetszhetett, az elvből azóta az Amerikai Egyesült Államokban, de belőle kiindulóan globális méretekben is terjedően egy úgyszólván a jogi körében mindent hatalmába kerítő fegyver lett. Nem az uralja immár a jogot, aki törvényhozóként szabályrendszerét létrehozta, hanem az, aki az alkotmány – akár pusztán ünnepélyes, patetikus, esetleg csupán irányt jelölő vagy pontosabban meg nem határozott eszményt mint kívánalmat, vagy programszerű irányt jelentő – szófordulataiból elvet olvas ki, vagyis aki egy prókátorként kikényszerített eljárási lehetőséggel élve vagy saját bírói pulpitusával gyakorolható hatalmával visszaélve, egy így „megtermékenyített” elvre (vagy a még merészebb, még „konstruktívabb”, mert még gátlástalanabbul „aktivista” magatartást választva, ilyen elvből logikai levezetéssel származtatott „másodlagos” elvekre) hivatkozva, egy akár egyébként világosan és egyértelműen megfogalmazott szabály érvényesítésének a kifejezett és nyílt mellőzésével is, saját megoldását játssza ki és próbálja a társadalomra rákényszeríteni „a jog” útjaként. Ez az eleinte csupán teoretikusan kimunkált lehetőség azóta világszerte a tényleges joggyakorlatban követett és – mondjuk úgy – tudományosan is igazolt irányzattá növekedett, aminek hullámai már nálunk is belülről próbálják mardosni a jog falait.
Ezzel pedig ismételten mai világunk problematikussá válásának egyik kiindulópontjához érkeztünk vissza. Jelesül, az ember mintha technológiai sikereitől olyannyira elvakult volna, hogy nem is érzékeli immár az általa önmaga körül konstruált világnak éppen magára az emberre leselkedő veszélyeit. Tudományosan alátámasztottnak hitt utópizmusok uralják hát szellemünket, a logika pártatlan erejére bízott önhitünk a doktriner önérvényesítés pózát vette fel – isteni teremtő erővé váltnak látjuk magunkat, az elhagyott múlt csökevényeként tekintve vissza egykori gyengeségünk sugallataira: hagyományra és tapasztalatra, hitre és erények tanítására egyaránt.
5. Eszmény: matematikai–logikai [re]konstruálhatóság
Mind a matematika, mind a logika – történetében, axiomatikus eszményű kifejtettségében (pontosabban: kifejtettségeiben) – nyilvánvalóan egyetemes. Nem ismer határokat, legfeljebb az elvont bölcselkedést inkább vagy kevésbé elősegítő kultúrákat. Az emberi gondolkodás fejlődése szempontjából mégsem az az érdekes, hogy az általánosság síkján elvontan miként művelték ezeket görög, római, zsidó, iszlám vagy éppen reneszánsz elmék, hanem csakis az, hogy mire használták: mennyire és miként bízták magukat irányítására, mennyiben érezhették iránymutatónak a minden korban felbukkanó emberi dilemmák megoldásában.
Nos, az európai kontinensen az utóbbi másfél évezredben egyetlen irányba mutattak a fejlemények. Végletes kifejezésében is tiszta típusát, a more geometrico eszményű gondolkodást Gottfried Wilhelm Leibniz kedvenc vágyképe példázza: férfiaink, ha egymás közti vitáikban nem juthatnak dűlőre, felvilágosodva irónt és palatáblát vesznek kezükbe, s felkiáltva – „Calculemus!” – „módszeres” eljáráshoz folyamodnak, mintegy „kiszámítják” az eredményt. Érdekes itt megjegyeznünk, hogy a kereszténységgel közös gyökérzetű két másik ábrahámi vallási-civilizációs hagyományban, az ősibb, eredeztető zsidóban és az utóbb formálódott iszlámban éppen nem ilyen kizárólagos a pusztán logikára (vagyis fogalmi elvonatkoztatások matematikai kezelésére) történő hagyatkozás öröksége. Teokratikus hagyományú rendekről lévén szó, a keretet a teológia adja, a jog pedig e kereten belül a társadalmi alkalmazás irányainak s határainak megvonására hivatott. Nos, a zsidó és az iszlám kultúrában a jog sem eleve kompetensnek, sem végső kritériumnak nem tekinti a logikát. Persze nem azt utasítja vissza, hogy alkalmazási körében felhasználhassa, de egészében mesterkélt előföltevésre építő s ezért túlzottan is leegyszerűsítő eszköznek tekinti ahhoz, hogy emberi dolgokban – azaz végső fokon csakis Istentől megítélhető/megítélendő erkölcsünk tekintetében – egyáltalán rábízza magát.
A logikai azonosság logikai kategória; nem emberi dologról vall. A logikailag feltárt paradoxon, következetlenség vagy ellentmondás elsősorban s mindenekelőtt legfeljebb magáról a logikai megítélésről vall. Az ember erkölcsi tépelődéséről annyit sugall csupán, hogy túlzottan is összetett ez egy mindent pusztán formalizált önelvére csupaszító megközelítés számára.
6. Az ember dilemmája
Következtetések nehezen kínálkoznak nyugati civilizációnk e kórleletéből, leginkább, mert eddig alig kétségbe vont sarokponti előföltevéseket érintenek. Hiszen gondoljuk csak meg: tudománya intézményesítésével, önmagát ennek alárendelő módszeres gondolkodásával a nyugati ember meghódította környező világát – valóban meghódította, hiszen jármára fűzte, tetszése szerint akár szét is rombolhatja immár amúgy is globális faluvá tett glóbuszunkat. Csak ő érte ezt el, csakis ezzel érte el – így hát nem arról van szó, hogy jó-e vagy rossz, alkalmas-e vagy alkalmatlan ez az eszköz, hanem kizárólag a többnyire meg sem fogalmazott előkérdésről. Annak kérdéséről, vajon az ember e rendkívüli teljesítményben megmutatkozó tehetségének szükségképpen el kell uralnia magát az embert is? Ha technológiájában bizonyult ily mértékben sikeresnek, úgy az embernek magának is technológiává, az általa teremtett technológia csupasz kiszolgálójává kell lennie? Vajon teremtett lényünk nem éppen sokszínű és sokágú adottságával, sokirányú képességével lett úrrá környezetén – és sokáig önmagán is – e földön? Tehát a magunkban fölfedezett szerszámkészítő adománynak vajon egyszersmind sorsunkká is kell válnia? Az, ami jó, ha saját helyén, jóra használják, csakis hipertrófiájában, mindenen és mindenünkön eluralkodva mutatkozhatnék már csak meg? Mert egészen elfelejtkeztünk volna már őseink bölcsességéről, erény és arány egymásra utaltságáról? Vajon a haszonelvűség kiválasztó elvével szükséges-e egyszersmind már önmagunk emberi mivoltát is gúzsba kötni?
Nehéz bármiféle következtetés levonása azért is, mert e nagyszerű sikerek láttán hálátlan (s tán jogosulatlan is) lenne egyszerűen zsákutcába kerülésről elmélkednünk. Mégis, kortárs törekvések példázzák, hogy bármiféle reformszándék, a valós helyzetre rádöbbenés anélkül, hogy egyidejűleg az ide vezető helyzetet is tisztáznánk, az alapokat gyökereikig visszanyúlóan újragondolnánk, legfeljebb retorikai malaszt, pótcselekvés marad. Vissza kell találnunk hát emberi értékeink eredendő fundamentumához, s újra birtokba vennünk összes képességünket, mely nékünk, embereknek megadatott.
Láttuk már, hogy nem készségeink s eszközeink erőteljes – akár egyoldalú – fejlesztése, hanem arányt és mértéket nem ismerő, saját alkalmazási területén messze túlterjeszkedő eluralgása fogalmazódott meg e látleletben. Láttuk már, hogy nem az előreláthatóság és biztonság garanciáinak a jogműködésbe építése, hanem a személyes döntésért viselendő felelősség (a mindenkori ügynek ügyként fogadása, s ezzel egzisztenciális választásként megoldása) kiiktatása felett érdemes itt és most eltűnődnünk. Az európai gyökerű kontinentális és angol–amerikai jogban régóta megfogalmazódtak már különféle javaslatok a jogi döntéshozatal fundamentalizálására, formális igazolásának kifejtő-bizonyító (szubsztancializáló) materializálására, a jogi processzusok társadalmilag reszponzívvá tételére, vagyis arra, hogy a jog autotélikus, tehát önmaga formalizmusaiba zárt különállását, specifikusan kódolt beteljesedési igényét valamiképpen oldják – ezek azonban mindmáig pusztán a praktikum utilitárius igazolhatósága elvi körében mozogtak, fel sem vetve az alapkérdést: a jogászi gondolkodásnak a tudomány mintájára képezett általános gondolkodói mentalitásunkba történő beágyazottságát.
Pedig Várkonyi Nándor éppen ennek évezredes alakulásáról, az ember sorsának gondolkodásunk sorsával osztozó problematikusságáról szólott. Márpedig az ember és képességei összetettségének hagyománya, adottságaink mindenoldalú birtokbavételének és fejlesztésének igénye, az emberi bölcsesség és tudás forrásainak gazdagsága s bármely kiválasztott „királyi út” önmagába bezárkózó szegényessége, kizárólagosságának eredendő ambivalenciája az emberiség nagy kultúráiban mindenütt megfogalmazódott. S – legalábbis jelképes értelemben – bármiféle egyoldalúság helyett valamiféle szintetizáló Végső Feloldás igénye Bresciai Albert szinoptikus látomásában Európában már évszázadokkal Descartes születése előtt megfogalmazódott – akkor, amikor Aquinói Tamás halálakor Albert testvér látomásában megjelenve Szent Ágoston művük közösségéről s egységéről tett tanúságot néki.
7. Egyéni és közösségi létünk mint vállalás és vállalkozás
„Amíg Isten és a benne való hit helyett a vallást, a szeretet helyett a jogot, cultus helyett a culturát és a hit öntudatos meggyőződése helyett a filozófiát tartja valaki végső és megapellálhatatlan állomásoknak, addig sohasem kapja meg a világ logikai rendszerbe szerkesztett olyan áttekintését, amely életformául is alkalmas lenne.”
„Az emberi elme sajátos torzszülötte az a hiedelem, hogy a valóság alá van vetve a logika szabályainak, holott valójában magának a szimbolizmusnak vannak természetéből adódó szabályai, melyek a logika szabályaiban fejeződnek ki, és semmi közük a valóság folyamatához, csak a szimbolikus folyamat jellegét tükrözik.”
A tudomány terminusaiban beszélünk, miközben magunkon tűnődünk. Megszoktuk, hogy magunkat nem adjuk ki, s legszemélyesebb környezetünkről – önnön személyiségünkről, hitvesünkről, családunkról, népünkről és nemzetünkről – csak annyit közlünk, amit megismerés módjára, leíróan, akár harmadik személyben is megfogalmazhatunk. Tehát átkódolunk, denaturálunk, eredendő természetében meghamisítunk. Hiszen amint az előbbiekben a világunkról s a világban elfoglalt helyünkről, erkölcsünkről, sőt jogi megítéltetésünkről szóló filozofikus gondolkodásunk alakulása kapcsán láthattuk, szellemi valónkban fokról fokra, ám egyre teljesebben a tudományszerű(sített)séghez hasonultunk. Ezzel – kultúrából civilizációba merevülten – folyvást újabb önredukciókat hajtunk végre, a természetes emberi valóból közvetítettségeknek olyan egyre kizárólagosabban artificiális, vagyis mesterségesen létesített világába be- és visszaszorultan, ahonnan lassan már egykori önmagunkat is egyre kevésbé látjuk. Merthogy amit közvetlen tükörképünknek hiszünk, egyre kevésbé más, mint abból transzformált eszköztárunk. És, mint látjuk, itt válunk leginkább sebezhetővé, veszély esetén mindennemű visszavonulási lehetőséget már javarészt elvesztett kiszolgáltatottsággal védtelenné.
Ahogyan az ősi bölcsesség mindig is vallotta, teremtettségünkben, imago Dei mivoltunkban képességek egész tárházát hordoztuk; ezekből azonban lassan kiüresedtünk. Pedig velünk születtek, jövőjüket magunkban hordtuk, miközben úgyszólván kizárólagos bizonyosságokként valóban, megcsalatás nélkül hagyatkozhattunk is rájuk. Nos, pontosan ezt az egykori teljességet kell/kellene jövőnk érdekében fokozatosan visszanyernünk, létfenntartó gazdálkodásunkban csakúgy, mint mindennapi életvitelünkben, így létünk értelmének s kereteinek a keresésében is.
Azzal, hogy mindent tudományszerűen közelítünk meg, a tudomány modellszerű megközelítését is magunkévá tesszük. Pedig amikor magunkat környezetünkben s környezetünket magunkban keressük – mint egykori teológus barátom tanította: nem kell feltételeznünk a „család”, „nép” és „nemzet” intézményeinek közvetlenül isteni fogantatását, hiszen elégséges belátnunk, hogy a felnőtté válás hosszú folyamat, s ebben, mióta e fentiek kialakultak, pontosan ezek segítik és óvják az emberként születettet, tehát amíg feladatukat betöltik, nemcsak szükségesnek, de egyenesen kvázi-természetjogi megalapozottságúnak minősülnek –, nem egyszerűen megismerünk. Hanem teljes emberként cselekszünk, vállalunk és vállalkozunk, s mind e közben folytonosan választunk.
Tisztában kell tehát lennünk a sorrenddel mindennapi életünkben s múltunk azonosításáért fáradozó magányos vagy társas töprengéseinkben egyaránt. Létünk, gyökereket s azonosságokat tisztázó vágyunk, benne ethoszunk, egész vállalkozásunk és vállalásunk a teljes emberé, minden képességével egyetemben. Mintegy probatio és approbatio gyanánt, tehát segédeszközként játsszuk a tudomány játékát, egyébkénti előrehaladásunk lehetséges/kívánatos irányítójaként s majdani igazolójaként. Mindkettő játékszabályait komolyan kell hát vennünk, ám mindkettőt kizárólag a saját területén, véletlenül sem tévesztve vagy mosva össze területeiket, mondandójukat, érvényüket. Mert minden generációnak újfent tudatosítania kell, hogy miközben átélve a teljes ember iránti igényt egyszersmind jövőnkért munkálkodunk, múltunkért is fáradozunk, hiszen erőt csakis a küzdésből, többleterőt a már megküldöttből s így már megszerzettből meríthetünk.
Varga Csaba (1941) jogfilozófus, professor emeritus (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Tanszék), kutató professor emeritus (Társadalomtudományi Központ Jogtudományi Intézete).