Sebők Melinda
Vörösmarty-hagyomány a Babits-életműben
„Vörösmarty nagy ember és izgató talány.”
Babits Mihály 1921-ben az Est december 25-i számában a következő kijelentést tette: „Irodalmi neveltetésem és a métier megtanulása engem elsősorban Arany Jánoshoz fűz, de a formán túl mélyebb hatást inkább Vörösmarty tett rám. Ezenkívül irodalmi működésem egy egész korszakát dominálták a görög-római klasszikusok.” Később, 1935-ös székesfehérvári, A mai Vörösmarty című ünnepi beszédében is nyilatkozott arról, hogy Vörösmarty művészete egyik legmeghatározóbb fiatalkori élménye: „Én gyermekkoromban Petőfiből, Aranyból jöttem rá először, hogy mi a költészet. Vörösmarty idegenebb volt: fenségesebb és szinte azt mondhatnám, félelmesebb.” Vörösmarty rímeit már gyermekkorában dúdolta; édesanyja, Kelemen Auróra altatódal helyett többször mondott Vörösmarty-műveket: a Szép Ilonkát és A merengőhöz című költeményt. Szekszárdi otthonukban számos Vörösmarty-kiadás volt, már kisiskolás korában olvasgatta a Csongor és Tündét, de ekkor még a művet nem érthette. Csak később jött rá, hogy a nyelv zeneisége adja Vörösmarty fenségét. Erről a következőket vallotta: „Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán érezni, mikor rájöttem hogy a költészetet nem a »mondanivaló« teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma hanem sokkal inkább ép a színek, villogások és zenék.” Babits családjában élő Vörösmarty-kultusz az egész pályáját meghatározta. Elődjéhez fűződő olvasmányélményei, esszéi, tanulmányai és előadásai is igazolják Vörösmarty iránti rajongását.
Ma már irodalomtörténeti tény, hogy Vörösmarty megítélésben a nyugatosok (elsősorban Schöpflin Aladár, Babits Mihály és Szerb Antal) hoztak változást. Vörösmarty befogadástörténeti paradigmaváltását a romantikus hagyománnyal szemben a nyugatos modernség nyelvszemlélete jelentette. Schöpflin, Babits és Szerb Antal álláspontja nem csupán abban közös, hogy (különösen Schöpflin és Babits) szembeszáll Gyulai monográfiájának gondolatmenetével, hanem abban is, hogy mindhárman felfedezik az utolsó pályaszakasz modernségét, megérzik Vörösmarty nyelvének képgazdagságát. Schöpflin szerint a kései Vörösmartynál a „szavak minduntalan el akarnak szakadni a gondolattól, eltávolodnak tőle, […] a symbolumok idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből”; Szerb Antal is megjegyzi, hogy a nagy lírikus „túljut a szavakon”. Babits mindkét 1911-ben írt (Az Ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty) tanulmányában kitér Vörösmarty tarka képzeteire, remek nyelvezetére: „Ahol sok a képzet, ott sok a szín, sok a szó, gazdag a nyelv. […] Vörösmartynál a nyelvkincs egy képzetkincs.” Később Az európai irodalom történetében is utal nyelvének gazdagságára, mikor eposzainak színpompáját, hexametereinek gördülékenységét az angol romantikusokhoz hasonlítja. A Zalán futása és a Cserhalom színei, képei, pazar nyelvezete a Byron-eposzokat is fölülmúlja: „A színpompa magában a költő lelkében van”, „Vörösmarty csupa spontán zsenialitás.” A nyugatosok nyelvszemlélete tehát kilépteti Vörösmartyt a romantikus hagyományból. S bár a Vörösmarty-recepcióban beállt fordulat már Schöpflin 1908-as A két Vörösmarty írásával elkezdődött, a nyugatosok közül kétségkívül (s itt Schöpflin Aladár, Szerb Antal mellett akár Kosztolányi Dezső Vörösmarty-előadására is gondolhatunk) Babits tett a legtöbbet – mindhárom műnemre kiterjedő: az epikus, a tragikus és a lírikus művészt is méltató írásaival – Vörösmarty újraértelmezéséhez.
1901-ben a budapesti Magyar Királyi Tudomány-Egyetem magyar–francia szakára beiratkozó, majd 1903-ban már magyar–latin szakon alapvizsgázó Babits költői – filozófiai – világirodalmi szemlélete elsősorban Bodnár Zsigmond irodalomelőadásain; Alexander Bernát és Pauler Ákos filozófiatörténet-óráin; Becker Fülöp és Tharaud Ernő francia irodalomról tartott értekezésein, valamint Négyesy László stílusgyakorlatain formálódott. Babits leckekönyvének tanúsága szerint: a felsorolt tanárokon kívül többek között Gyulai Pál (A magyar irodalom története) és Beöthy Zsolt (Petőfi költői jelleme, Vörösmarty Két szomszédvárának fejtegetése) kurzusait is hallgatta, de mivel fiatal bölcsészhallgatóként még nem tulajdonított a költészetnek nemzeti funkciót, így sem Gyulait, sem Beöthyt nem tartotta példaképének. Noha Babits az 1911-es Vörösmarty-tanulmányaiban mikor A két szomszédvár gyönyörű tájképeit dicséri, Beöthyt nem említi, vitába száll Gyulaival, aki „tiszta nyelven művészileg megírt életrajzzal ajándékozott meg bennünket, de a kiadás jegyzetei csak nyers adatok; s az életrajz inkább kor- és miliő-rajz, […] Gyulai nem mert Vörösmarty lelkének mélységeibe lehatolni”; majd felhívja a figyelmet Gyulai azon helytelen megállapítására, miszerint „amit a költő 1832 végéig megírt, költői pályájának csak első felét képezi ugyan, de mégis majd mindent magában foglal, ami költészetének lényege és hatásában korszakos. Ez az állítás hibás.” Babits tehát elhatárolódik Gyulaitól, igyekszik Vörösmarty lelkébe látni, és a kései Vörösmarty-versek méltatására is vállalkozik. Babits tanulmányai a 19. századi hagyományos Vörösmarty-képet újszerű megvilágításba helyezik: életrajzírás vagy poétikai értékelés helyett sokszor lélektani-pszichológiai fejtegetésekbe kezd, csodálja elődje nyelvének szokatlan használatát, látomásos képeinek gazdagságát, gondolati-filozófiai mélységét, A vén cigányt pedig „a leghatalmasabb költeménynek”, „a legszebb magyar versnek” tekinti.
Babits Az ifjú Vörösmarty tanulmányában az epikus művészt (elsősorban a Zalán futását), A férfi Vörösmarty tanulmányában leginkább a drámaírót (elsősorban a Csongor és Tündét, s azon belül az Éj monológját) elemzi. Bár a kettős Vörösmarty-portré gondolatgazdag, kimagasló teljesítmény, a költőelőd kései korszakának újszerűségét, nyelvének gazdagságát méltató Babits a lírai korpusz 1840-es évek után keletkezett alkotásairól nem nyújt érdemi elemzést. Számos Vörösmarty-idézet között inkább prózába transzponált újraírást találunk (jó példa a vers átírására, amit Az emberekről állít: „e nagy föld kerekén óriási záport és szelet lát szállni forró szárnyakon; könnyekből a zápor, sóhajokból a szél”). A férfi Vörösmarty záró fejezetében (A vén cigány címmel) a Fogytán van a napod versidézet után lélektani-pszichikai értékelést olvashatunk sok önismétléssel, pl.: A vén cigány „a leghatalmasabb költemény”, „a legszebb magyar vers”, „különös vers”, „egy őrült képzetkapcsolása”, „egy őrült verse”, „az őrült látománya”. Jó néhány tanulmány foglalkozott már A vén cigány változó megítélésével: elsősorban Szegedy Maszák Mihály, Szénási Zoltán és Végh Balázs Béla írásai gondolhatunk. Babits 1911-es Vörösmarty-tanulmányainak irodalomtörténeti értékeléséhez Kappanyos András összefoglalását idézem: „Waldapfel József megvédte Vörösmartyt Babitstól, Vas István megvédte Babitsot Waldapfeltől, Tóth Dezső megvédte Waldapfelt, Laczkó András megvédte még egyszer (azaz kétszer) Babitsot, Taxner Ernő pedig megpróbálta mindezt békévé oldani”. Mivel a Nyugat-nemzedék s különösen Babits 1911-ben publikált Vörösmarty-tanulmányairól több szakirodalom is folytatott vitát, jelen írásomban először azt vizsgálom, miként hatott a fiatal Babits versbeszédére Vörösmarty művészete, miként volt hatással saját nyelvszemlélete, költészetelméleti módszere Vörösmarty értelmezéséhez; majd azt igyekszem felmutatni, hogy Babits egész pályáját tekintve, miként változott a Vörösmartyról alkotott képe.
Babits a század elején még nem tulajdonított nemzeti funkciót a költészetnek: egy modernebb, dekadens, elsősorban világirodalmi mintákból táplálkozó, az esztétikai minőséget előtérbe helyező verseszményt képviselt. Baudelaire–Verlaine költészetéből kapott ihletést a versíráshoz, de a franciák mellett az angol és az amerikai költészet is vonzotta: Swinburne, Longfellow és E. A. Poe zeneisége, verstani bravúrja is inspiráló volt számára. Babits a világirodalom változatos színeit ízlelgette: az antik görög–latin klasszikusok és a 19. századi líra nyomán a szövegalkotás új lehetőségeit próbálgatta. A Levelek Iris koszorújából, az 1909-ben megjelent első kötete többféle szólammal játszik. Az eltérő világirodalmi mintákat integráló formai-tematikai sokszínűségben a 19. századi magyar hagyományból Arany János- és Vörösmarty-allúziók is felsejlenek. A fiatal Babits mindig más szövegek hatáslélektani párhuzamaival folytat dialógust. A kötetben megkülönböztethetjük a szó szerinti idézeteket, az utalásokat, a közismert szövegrészek integrálását vagy a nehezebben megfejthető, lappangó intertextusokat. Az intertextualitás a legkülönfélébb poétikai eljárásokkal: verscímekben feltüntetett utalásokkal, motívumok felidézésével, szó szerint átvett idézetek vagy fordítások beemelésével, a versnyelv és a -forma stílusimitációs költői játékával van jelen. A verscímben is megidézett Horatius (In Horatium) vagy Zrínyi (Zrínyi Velencében) éppúgy a vers szervező-teremtő inspirálója, mint az „Odi profanum vulgus et arceo” szó szerinti fordítása az In Horatiumban vagy a Sunt lacrimae rerum eredeti Vergilius-sor címbe emelése. A homéroszi – Arany János-i eposzokra való rájátszás figyelhető meg a Darutörpeharcban, a Vörösmarty-tradíció továbbélésére találunk példát a Zrínyi Velencében szonett „élni és halni kell; mely ápol s eltakar” sorában. A magyar hősi múltat idéző, Velencében járó ifjú Zrínyi, a későbbi hadvezér költő-Zrínyi, a Szigeti veszedelem reminiszcenciái, a Vörösmarty-allúziók, valamint a költőlét státusán töprengő lírai én szituációja adja a vers intellektuális élménysorát. Babits az álarcos versben az emlékezet egyedi működtetésével: intellektuális rétegzéssel, tudatos rájátszással valósítja meg poétikai elképzeléseit. Ez némiképp összefüggésbe hozható Az ifjú Vörösmarty című tanulmányával, amelyben Vörösmarty Zrínyiről szóló művének klasszikus tömörségét méltatja. A Zrínyi-hatást más Vörösmarty-művekben is bemutatja. A Zalán futása megjelenése után Vörösmarty „végtelenbe lendül, időkön túl keres tündérvölgyeket és délszigeteket”. Felszabadult fantáziájának Zrínyi-köntöst szab, az ifjú Vörösmarty szomjazza a sosem hallott és sosem látott művészetet, de a „hagyományos versekben újat és hallatlant akar teremteni.
›Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat írni,
Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is –‹
*
›Én is oly dalt mondok világ hallatára
Melynek égen, földön ne légyen határa.‹
mert érzi agyában rengeteg képek soha nem álmodott nyüzsgésével, hogy ez a nyüzsgés, amint az ő lelkében, az ő lelkének zenéjével egybejött, maga egy egészen új világ
›Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára
Azt én írva lelém lelkem asztalára.‹”
A Délszigetből és a Tündérvölgyből Babits által kiragadott idézetek, valamint a magyarázó sorok (régi formában sosem hallott dalok megteremtésére való törekvés) egybecsengenek a Levelek Iris koszorújából kötetet nyitó In Horatium óda kezdő soraival, amely jól szemlélteti a fiatal Babits szövegalkotói szemléletét. A verscím is jelzi az odafordulás és elutasítás kettősségét: antik elődjét választja mintául, hogy kifejezhesse elkülönülését. Az Odi profanum vulgus et arceo kezdetű Horatius-versszak lefordításával fogalmazza meg saját költői programját: vagyis „carmina non prius audita / … canto” – „hadd dalolok soha nem hallott verseket”.
„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.”
A több évszázados hagyománnyal rendelkező múlt öröksége ad alkalmat arra, hogy üzenjen a jövő számára: vagyis „a soha-meg-nem-elégedés” himnuszát, a régi formába öltözött, új eszmét és az örök változást, a „százszínű” költészet „kúsza, kerek koszorúját” hirdethesse. Ugyanerre a költészetelméleti módszerre világít rá Kosztolányinak 1904 augusztusában írott levelében „mindannyian keressük az uj formát, és ezt egy nagyon régi formában találtuk meg. Érezzük azt a szörnyü dallam untságot, ami elveszi kedvünket legszebb énekeinktől; hogy nem tudunk uj ruhát adni nékik.” A régi forma és az újszerű lírai nyelv egymásba játszása volt tehát az induló Babits poétikai elképzelése. A szellemi elődeivel párbeszédet folytató költő, régebbi művek szöveghálójának együtteséből próbálja összefonni leveleinek sokszínű koszorúját. A sokszínű Iris beszédes színkapuit megfestő kötet verseiben többször vall az ezerarcú világ megismerésének vágyáról és az újszerű kifejezés poétikai elvéről:
„Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.”
(In Horatium)
Babits Az ifjú Vörösmartyban saját költészetelméleti módszerét, vagyis a régi formában az új nyelvet fedezi fel; A férfi Vörösmartyban pedig a filozófiai mélységet, léleklátását, a tragikumot és a lázas vibrálást sejt. Vörösmarty kései verseit a magyar költészet tetőpontjának tekinti, de Babits meglátása szerint verseinek idegen nyelven való tolmácsolása próbára tennék még a legzseniálisabb műfordítót is. A lírikusok közül Shelley-t éppúgy lefordíthatatlannak tartja, mint Aranyt és Vörösmartyt, mégsem lehet azt állítani „hogy például Arany és Vörösmarty nem lehetnek világirodalmi értékek: csak azért, mert külföldön, éppen a fordítások lehetetlensége miatt nem terjedhettek el”. Igazi intellektuális kihívásnak tekinti Vörösmarty verseinek tolmácsolását. Erre a nehéz feladatra vállalkozott maga is, mikor Vörösmarty románcai közül A haldokló leányt latinra fordította. A tibullusi versmértékkel kísérletező költő A férfi Vörösmarty írásában megjegyzi: „E sorok írója megpróbálkozott Vörösmarty költeményeinek latinra való fordításával. Az olyanféle románcokat, mint A haldokló leány, Tibullus versmértékében ültette át. A klasszikus forma csodálatosan illett a költemény szelleméhez. 1828-ban, mikor a vers íródott, a költő még nem fedezte fel magának e formát. De szelleme már közeledett e forma szelleme felé.” A latin fordítás, az eredeti versmértéktől való eltérés egyfajta költői játék lehetett a fiatal Babits számára. Kelevéz Ágnes kutatási nyomán ismeretes, hogy Babits 1910-ben Fogarason Az emberek első nyolc és a Gondolatok a könyvtárban első tizennyolc sorának francia fordítását is elkészítette. Babits, aki maga is sokat tett a világirodalmi művek magyarországi népszerűsítéséért, méltán gondolhatott Vörösmarty legjelentősebb alkotásainak francia tolmácsolására. S bár az Angyalos könyv kéziratai között lappangó fordításokat nem közölte egyik fordításkötetében sem, Babits műfordítói kísérlete, hogy mestere bekerülhessen az európai irodalom áramába, figyelemre méltó vállalkozás. Babitsot mindig is foglalkoztatta a világirodalom vérkeringésébe való bekapcsolódás, a magyar irodalom tolmácsolása. Vörösmartyt szinte minden írásában (Az ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty, Magyar irodalom, Az európai irodalom története, A mai Vörösmarty) világirodalmi kontextusba helyezi. A férfi Vörösmartyban többek között Shelley, Keats és Meredith mellett méltatja: „Ahogyan Vörösmarty utánozza a csalogány (és más madarak) hangját: az világirodalmi specialitás.” 1935-ös A mai Vörösmarty ünnepi beszédében így összegzi fiatalkori tanulmányainak Vörösmarty-képét: „Akit az igazi költészet dekadens szomja űzött, az külföldre vetette tekintetét. Francia és angol költőkért rajongott, […] Baudelaire és Verlaine, Poe és Swinburne, Mallarmé és Rilke nevei röpködtek a borzas ifjú »nyugatosok« ajkán. […] az idegen kincsek látása eszméltetett rá a saját gazdagságunkra. […] egy új Vörösmartyt fedeztünk föl. […] Egy halott költőt, aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust, aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! […] Egy igazi mintanyugatost, ősünket és példaképünket!” A „mintanyugatosnak” tekintett példakép művészete meghatározó Babits egész irodalmi pályáján. Vörösmarty-allúziók szövik át több lírai alkotását. A burkolt idézetek művészi fortéllyal idézik föl a Vörösmarty-hagyomány képzetkörét: többek között a Himnusz Irishez (Éj monológja); az Esti kérdés (Előszó, Éj monológja); az Októberi ájtatosság (Zalán futása); A Húsvét előtt (A vén cigány); Háborús anthológiák (Emberek); Verssor az utcazajban (Gondolatok a könyvtárban); A könnytelenek könnyei (Szózat) és A cigány a siralomházban, Magamról (A vén cigány) is intertextuális kapcsolatot mutat Vörösmarty-művekkel. A jelen tanulmány keretein belül nem térek ki az egyes Babits-versek dialogikus szövegpárhuzamaira, de érdemes kiemelni, hogy Babitsot 1919-ig elsősorban Vörösmarty nyelvének képgazdagsága ragadja meg: „A nyelv gazdagsága mögött a képzetek, a lélek gazdagságának, a nyelv színessége mögött a lélek színességének kell rejtőznie.” Ez a gondolat egybecseng az 1919-es Az irodalom elmélete című egyetemi előadásában megfogalmazott elvekkel, mely szerint az irodalom célja „a lélek érzelmeit felszabadítani”; az irodalom lényege „a lélek tartalmának teljes visszaadása”.
Az első világháború kitörése, annak vészterhes légköre világnézeti változást hozott pályáján. A pusztító háború gyötrelmeiben mélyen megrendült Babits Kanthoz fordul, elsőként a német filozófus békegondolata ad neki lehetőséget, hogy kimondhassa a békeeszme szükségeségét. A pacifista Babits mindennél jobban várta a háború befejezését. Az 1918-as őszirózsás forradalommal a politikai rendszer megváltozását, a várva várt béke eljövetelét remélte, és szokatlan aktivitást fejtett ki ennek érdekében. Bizakodva tekintett a forradalmi változásokra, s ekkor még nem sejtette, hogy életének legviszontagságosabb időszaka előtt áll.
Az 1919-es esztendő fordulópontot jelentett Babits Vörösmarty-értelmezésében. 1919. február 15-én az Új Világban közölt, később sokat támadott Az igazi haza. Cikk a Szózatról című írásában azt hangsúlyozza, hogy véráldozat és öldöklés nélkül kell a nemzetnek megmaradni a hazában, mert ha fogyatkozik a hazában élő nép, akkor elvész az emberiség is: „Ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára. A haza, amelyet mi magunkban hordunk, és amely nem veszhet el, mert egy az emberekkel, a néppel, amely ki nem irtható, hanem él. Megfogyva bár, de törve nem! Nem meghalni kell ezért a hazáért, hanem élni: mert ez a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él.” Babits ebben az esszéjében Vörösmarty Szózat című versének sorain keresztül, de a világháborús összeomlás utáni válsághelyzetben értelmezi a nemzet és az Emberiség viszonyát. S továbbra is a világbéke etikai elkötelezettjeként az Emberiséget, a világ sorsát előrébb valónak tartja, mint a nemzetet. Cikkében Vörösmarty újraértelmezésére is reflektál: „A világkatasztrófa, amelynek közepében mi vérzünk ezer sebből, szegény, tévútra vitt ország – és kiáltozunk, kétségbeesve, életet vagy halált: S népek hazája, nagy világ! Ó, milyen máshogyan olvasom ma a Szózat-ot, mint még öt év előtt! Mennyivel jobban megértem a költőt!” Babits 1919-es tevékenysége: közéleti és kulturális szerepvállalása, az egyetemi tanári kinevezése, Az igazi haza című cikk a tanácsköztársaság bukása után visszatetszést keltett. Retorziók sora következet: 1919 júniusában tanári pályafutása véget ért. Az 1919-es cikkében kifejtett haza- és nemzetfogalomra hivatkozva elvesztette állását; 1919 decemberében a Középiskolai Tanári Fegyelmi Bizottság vizsgálatot indított ellene; 1920 februárjában a Petőfi Társaság tagjai közül (Móricz Zsigmonddal együtt) kizárták; majd márciusban egy fegyelmi határozattal nyugdíjának elvesztésére ítélték. 1919-ben a politikai csalódással párhuzamosan, poétikai fordulat is bekövetkezett pályáján: a világirodalmi mintákkal kísérletező költőből értékvédő művész lett. Az 1920-as években jó néhány költeménye rávilágít a tragikus történelmi tapasztalok igazságára, a háborút vesztett ország gyötrelmeire, a sokat szenvedett magyarság küzdelmére. A trianoni békeszerződés után megszaporodnak a Csonka Magyarország sorsát sirató fájdalmas szózatai, de már 1920 tavaszán, tehát még június 4-e előtt végigtekint az ország veszteségein a szintén Vörösmarty ihlette A könnytelenek könnyei keserves sóhajaiban:
„s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!
…
Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sirjában áll.
S a sirt népek veszik körül,
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sir fölött,
de virág nem terem.”
Az 1920-as évektől előadásaiban, ünnepi beszédeiben is jellemző a Vörösmarty művekre való intenzív reflektáltság, de már nem az epikus Vörösmarty hexametereinek képgazdagsága vagy az Éj monológjának filozófiai mélysége foglalkoztatja, hanem a tragikus nemzetsorsot vizionáló Vörösmarty, a Szózat és az Előszó költője.
Mikor 1929. február 27-én Farkas Gyula irodalomtörténész meghívására a Collegium Hungaricum szervezésében a berlini Humboldt Egyetem nagytermében előadást tartott, a magyar irodalom legnagyobbjairól német nyelven felolvasott beszédében is utalt Magyarország trianoni veszteségeire. A 19. századi költők közül a nemzeti forradalom dalnokát, Petőfit, a túlérzékeny Aranyt és a nemzete problémáihoz láncolt, tragikus lázban égő Vörösmartyt méltatta: „A magyar dalnok, Vörösmarty, a honfi-érzést az emberiség szemszögéből éli át, […] különös lázzal telíti nemzete tragikus helyzetének tudata” Babits berlini beszédében Vörösmarty tragikus sorsérzésének aktualitását hangsúlyozta, majd a pazar költői képek és lázas érzések egyensúlyát elveszítő művészt ismét a modern európai líra magaslataihoz mérte.
Később, 1935-ben a Vörösmarty Irodalmi Társaság elnöke, Szarka Géza és egykori évfolyamtársa, György Oszkár meghívására A mai Vörösmarty címmel előadást tartott Székesfehérváron. A berlini beszédéhez hasonlóan Vörösmarty aktualitását hangsúlyozta: „Ime a mai Vörösmarty: rettenetesen, véresen aktuális költő.” Babits a Szózat, Az emberek, Gondolatok a könyvtárban, Országháza, Előszó versidézetekkel bizonyította, hogy Vörösmarty „nemcsak a magyar nemzet költője volt, hanem általában a nemzeti létforma költője”. Babits 1935-ös A mai Vörösmarty című beszéde abból a szempontból is jelentős, hogy több személyes élmény felidézése mellett összegzi Vörösmarty-olvasatának változásait, ifjúkori tanulmányairól és Vörösmarty-képének változásáról a következőket vallotta: „Ez a negyedszázados tanulmány mintha nem is ugyanarról a Vörösmartyról szólna, akiről ma kell itt beszélnem. Vörösmarty azóta megváltozott. […] Amint elnézem arcát s tünődöm változásain, engem magamat is meglep. […] A mai Vörösmarty […] magán viseli, régi évszázadának nyomain túl ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi, késő olvasók megértünk.”
Babits A mai Vörösmarty ünnepi beszédét Vörösmarty és hazája címmel az Ezüstkor kötetében publikálta. Itt jelent meg A Szózat ünnepére című írása is. 1936-ban a Szózat megírásának centenáriumán még egyszer eltűnődik a nemzet költőjének sötét, tragikus énekén. Ismét kiemeli Vörösmarty időszerűségét, a tragikus történelmi múlt tapasztalataival újraértelmezi a Szózatot: „A Szózat századának elején Világos áll, a végén Trianon. Kétszer torpantunk meg az óriás sír szélén, s újra és újra fogalmaztuk a patetikus vészkiáltást, a kétségbeesett fellebbezést az Emberiség fórumához:
›Népek hazája, nagy világ!‹”
Babits a Szózatról szóló írásában a nemzet létét fenyegető végzettel, a múltban elszenvedett történelmi traumákkal utal a mű aktualitására.
Összegezve elmondható tehát, hogy Babits életműve egészét átszövi Vörösmarty művészetének inspiratív hatása. Már a világháborút követően rádöbben a Szózat tragikus jóslataira, később 1929-es berlini beszédében, az 1935-ös fehérvári előadásában és a Szózat centenáriumára írott esszéjében is Vörösmarty időszerűségét, a történelmi traumák után újraértelmezhető korszerűségét hangsúlyozta. Az 1930-as években már másképp gondolkodik az 1910-es évek elején keletkezett ifjúkori tanulmányairól: párbeszédet hoz létre a korábbi és a kései írásai között. Ebből a párbeszédből arra következtethetünk, hogy Babitsnak is két Vörösmarty létezett: egy „lázas és ragyogó dekadens, a csillagok és messzeségek szerelmese” és egy „a nemzete problémáihoz láncolt” hazafias, tragikus sorsú költő. A kor történelmi változásainak tükrében módosul Vörösmartyról kialakult képe, ahogyan Az új klasszicizmus felé írásában is hangsúlyozza: „Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi között: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.”
Sebők Melinda (1979) irodalomtörténész. A KRE BTK Modern Magyar Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi docense. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Modern értékőrzők (2017). A szerző a tanulmány megírásának idején MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjban részesült.