Németh István Péter

Valentinus napi strófák

1

Árnya hullt csak tóba,
	de tükrét azóta
		kendőd fodrozza ekképp
hinaraknál szebben.
	Hajad selyme lebben.
		Az évszakok valcerét
vezényli – nyár, ősz, tél:
	visszakerengőzzél –
		s gyönggyel szór malomkerék.

2

Ezüsthasú halak
	bálterme víz alatt,
		egük a kendőd árnya,
legyezőjük csak ma
	fehér hattyú talpa,
		úsznak farsangolásba.
Egy fáradt vadliba
	fejét tollaiba
		a parton hajtja hátra.
 
3

Megmarad mennyboltnak
	iszapban alvóknak,
		bár jőnek mázsás jegek,
a mínuszokon túl
	fölébem homorul
		(mutat csillag-képeket
váltva Holddal s fénnyel
	Napot, amint kél fel)
		egy léknyi kendő-eged.
4

Elzubogott, de víz
	volt ezüst vértem is,
		sodrony-ingemet szőtte
békalencséből, így
        óvott ez időkig.
		Gyolcsolódnék kendődbe
már. S megbocsássad, hogy
	boldog épp most vagyok
		csókodban felejtődve.

5

(ima)

Balatonból bolygott
	sügerek, domolykók,
		naphalak, veresszárnyúk,
szál gém sem állingál
	sápadt fűzfáinknál,
		sehol egy kormorán; úgy
a tópart köveit,
	merre itt lépte vitt,
		gyerünk, egyre imádjuk!

Csobánci képeslap

Harangszóval ereszkedve a köd
ázott szalmabálákra hömpölyög;
nehéz mentaillat sodródik
az autóbusz-fordulóig;
derékig homályban a berek;
vetkőznek füzek és égerek;
a katángos árok megett
akác szór arany pénzeket;
hegynek föl, uttalan útra,
kifosztott szőlősor futna;
ökörnyálnak, ördögcérnának is ide
kellene még mindent kötöznie –
ám ellebegnek szem elől ezalatt
mint paplanernyők, a várfalak.
Ligeti képek egy üres padról

1

Mint borissza, ki szédül s lábát asztal
alatti keresztfába akasztja,
gyökere a járdakő
alá kúszva nő.

Két törzse is örvend, hogy kései
rózsáktól bevárta lépteid,
s őszbe pirult lombjával a sápadott
ecetfa behinti majd az üres padot.

2

Amerre sétálsz a magasból
lecsupálódott ágak árnya
hajlik az őszi ligetben
a néptelen út kanyarára.

Hullt levelekből talpad alá
egy-egy tigrissárga elvétve tapad,
ám a kerítés rácsainál már annál
többen a szellőre is szökni kész vadak.

3

Nem bántam, téli törzseikről, hogy ott
az én szemembe is fútt szilánknyi kérget
a tavaszi szellő, nyárra lombosodott
minden ligeti platán s a ciprusi léggyökérzet
most sem botlatja sétád, hol újra kiszáradt
őszi ágak árnya simálja e padon pilládat.

4

Minden őszben még megadatott
csupált ágakról rebbent varjak
alatt ne csak kórusuk örvényét halljad,
rozsdás lomb cimbalmozta e padot.
A bedeszkázott szökőkutat míg le
nem szállt ónszürke köddel az este
tűnt vízsugárkák magasán a cinke
párja után sírva körülrepdeste.

Hidd, szomorú ebben már semmi sincsen:
üres az út, és a piros padhoz ki odaintsen
nem akad egy hajléktalan részeg, se Isten.

Ám nyomodba pergett falevelek
látni is engedik gyöngykavicságy felett
a ligeten túli angyalt mint forgószelet.

5

Nem árvul el őszi lomb s téli égbolt alatt
se az a zápor, hó és fény verte üres pad,
amelyre bár egyszer is csak
vártalak.

Ádventi önarckép

(Arcimboldo-omázs)

Ökörnyál lebben – őszülő hajam.
Hopp, már a homlokomra is tapadt.
Szemem kökénye mézesülne ha csak
szálat látna sáfrányból az ég alatt,
sietne feléd cinege-szőtte cipőm,
füzeken függött végig a nyárban
akárha babiloni vizeknél a hárfa.
Vállamra ködből terült nyirkos kabátka
minden gombja mosolygó csipkebogyó.
Illatát, érzed-e, előre küldte a hó,
s fénymaszk mögé a szél arcomba fútt.
Kezemben szisszen a száradott héjakút.

_{Németh István Péter (1960) az ELTE magyar–könyvtár szakán végzett. Tapolcán él. Legutóbbi kötete: Petőfi közelében (2023).}