Kovács István

Fagyosszentek

A verkli módon
évszázadok óta
újrakezdett-folytatott
kifordulós körjáték olyan,
akár a márciusban
újrakezdett-folytatott
kifordulós élet.
Lánc, lánc, eszterlánc…
A kertalji barackfa
virágszeplős arca
a keresztbe-kasul ágaktól
csupa ránc.
Láthatja bárki…
Még nem borították el zölden
a levélrügyek borostái,
amelyeket a konok élet növeszt
és nem a másnapos halál.
Lánc, lánc, eszterlánc…
Az édes élet filmkaptárában
uralkodó márciusi méhkirálynőt
és védőkíséretét
lila fürtjeivel még nem bódíthatja el
a tetszhalott akác.
Mindez mennyire több,
mint felejtésre ítélt filmcím,
filmplakát,
s a vetítés után dobozba zárt
tetszhalott történet… játék.
Bár mintha már
tetszhalott volna a tavasz is…
És a tél,
és átellenében a nyár,
és a halálszüret-taposóaknára
dermedt táncként mozdulatlan ősz.
Lánc, lánc, eszterlánc…
És mintha tetszhalott volna Szent Szervác is…
És az lenne a vértanúhalálra kész
Pongrác és Bonifác
aranyló alján
a barackvirágos oltárképnek,
amelyen az örökélet
végtelen körjáték, körtánc.
Lánc, lánc, eszterlánc…
De miért épp hárman ők
hordják nevükben a vészt,
a gyümölcs- és virág-kárhozat fagyot?
Miért éppen ők
a halál öntudatlan kertészei?
Mert rémálom
ahogy az alvajáró szentek kezében is
villámlón kinyílnak a jégborotvák
anélkül, hogy a májusi menny dörögne.
Lánc, lánc, eszterlánc…
Mi vár a kertekre,
gyümölcsösökre?
Megannyi szalmabála-láng?
Paraffin gyertyák füsttakarója?
Vízpermet, vakremény, védtelenség?
Jégtüdőbe zárt levélnyi sóhaj?
Lemondás, konok újrakezdés?
És mindeközben
hosszú borostás jóképű ördögök
kísértenek rázva-rázkódva
a pokoli ködben…
Míg a higanyszálból
mélyet nem szippant a Nap…
A természet körforgás?
S a körforgás körjáték csupán?
Lánc, lánc eszterlánc…
Forduljon ki Pongrác,
	forduljon ki Szervác,
		forduljon ki Bonifác.

_{Kovács István (1945) költő, író, műfordító, történész, polonista.}