Farkas Gábor

Eltűnőben

Lezárom. Feszül, fojt, visszacsattan.
Mindig csak előre. Visszamenni
mit ér, ha fodrozódik a semmi,
ha torlódik az aszfalt alattam?

Dermedt, füst-kemény, feloldhatatlan.
Érzem tartalmát érvényesülni,
ahogy a sötét a fényt emészti
fehértelen, olvadó szurokban,

ahogy a nap az éjszakába billen,
és a színek összevisszasága
determinálódik a nihilben.

Feketül a kék, a zöld, a sárga,
semmivé rendeződik a minden –
sűrűsödik a lét láthatára.

akármeddig

rossz a ködlámpa
	ékelődik a sötét
a lombok határa
	torlódott messzeség

milyen magasra
	telepednek a fészkek
arrébb szökik a fény
	akármeddig érek

Kezdeni mégis

Ébren. Rajtam a balzsamos éjszaka rostjai dermedt
semmi-szilánkok. Mindent kezdeni mégis elölről –
újra keresztre feszülni, pedig csak játszma a kezdet:
mindnyájunk közös embersége, magánya a létben.

_{Farkas Gábor (1977) költő, kritikus.}