Karádi Zsolt
„Olyan szép ez, hogy fájni fog”
Fecske Csaba: Árnyűző élet
Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2020
Kiadási időpontjához képest megkésve írom ezt a recenziót Fecske Csaba legújabb művéről. Többször nekifogtam már, ám a könyv második ciklusa annyira mélyen érintett, hogy minduntalan letettem. A két részből álló, összesen 67 alkotást tartalmazó, karcsú kiadványban a költő a személyes fájdalom és veszteség olyan bugyraiba merészkedik, hogy az onnan felhozott versek ereje nem hagy kétséget afelől: jelentős kötet született.
Az Árnyűző élet cím jelzője a befogadóban önkéntelenül a fényűző szót evokálja; egyben azt a gesztust, amellyel a lírai én a létét folytonosan keserítő árnyak eltávolításáért küzd. A szószerkezet nemcsak a költő 2013-as gyűjteményét, az Árnyas kertbent s az abban foglalt borúsabb műveket (Kísértetfalu, Szögligeten esik az eső, Rekviem, Öregember, Meddig élnek, Sötétség csorog, Akvárium, Az önismétlés kényszere) idézi, hanem azt a leheletnyi iróniát is, amellyel az alkotó olykor önmagát szemléli (Kaleidoszkóp). A cím távolról Szabó Lőrincet idézi fel: „az árny mindig súlyosabb / maradt a fénynél” (Mozart hallgatása közben). E léttapasztalat igazságtartalma a költő lírájában mindig is megjelent: pályáján (az én-tematika mellett) számtalanszor mutatta fel a „megalázottak és megszomorítottak” nyomorúságát. Ahogy Jánosi Zoltán írta 2006-ban: „Költeményeiben nemcsak a fizikai, a hús-vér személyiség, az egyedi költő, hanem a magyar világ is ott botorkál, botol vagy éppen forog körbe, folytonosan fürkészve és vágyva, hol a múltba, hol a jövőbe kémlelve, s végül mégis kiúttalanul.”
Az Árnyűző élet két ciklusa (Csak életem múlik, Síron túl) a szerző korábbról ismert témái mellé a személyes veszteség, a feleség halála feldolgozásának próbálkozásait, a gyászmunka egyes fázisait állítja. A Csak életem múlikalapmotívuma a hiány, az üresség, illetve az idő és az emlékezés, a „magamtól ki ment meg engem” életszemlélete (Istenem én nagyon). A kiüresedés itt a világban (Csípős gyönyör, Még nem) és az énben (Se) egyaránt tapasztalható. A lapokon többször feltűnik egy hajléktalan (A sötétség leple, Még nem, Burjánzik tovább), aki Fecske Csaba korábbi nagy versét, a Széchenyi utcai koldust juttatja eszembe. A szenvtelen leírások éppen azért megindítók, mert a tehetetlenséggel szembesítenek: „s a rossz burjánzik mint a rák tovább” (Burjánzik).
A kötet beszélője a Bükk, a Boldva, a Miskolc, a Selyemrét, a Szögliget földrajzi nevekkel pozícionálja magát: e jelek önéletrajzi olvasatot (is) implikálnak. Fecske munkásságának követői tudják, hogy számára az észak-magyarországi táj az önkimondás és a lírai ítélkezés színhelye. Nála „a nap a Bükk fölött lassan hamvad el” (Csak életem múlik), illetve „A Bódván túl a földek / hamar-zöldbe öltöztek” (Várom), s az emlékező azt mondja, „valahol az elködlő múltban / ülnénk a kies Szinva-teraszon” (Búcsú egy baráttól). A feleségét elveszítő özvegy arról beszél: „egy éve már hogy a selyemréti / Szent István-templom szűk / fülkéjének lakója vagy ahol / minden bizonnyal a társbérlőd leszek” (Egy év). E helymegjelölések rögzítik a megszólalás dimenzióit, egyben kijelölik a költői világkép kereteit is. A versek így biztosítják az épülő életmű egységességét és folytonosságát.
Az Árnyűző élet egyik magaslati pontja a Szem, Martin Roemers The Eyes of War című fotója alá alcímű vers. (Az 1962-es születésű Martin Roemers holland fotográfus nagy erejű albuma, A háború szeme negyven portrét és kísérő interjút tartalmaz olyan férfiakról és nőkről, akik a második világháború alatt veszítették el látásukat. A Németországból, az Egyesült Királyságból, Hollandiából, Belgiumból, Ukrajnából és Oroszországból származó korábbi ellenségek közös sorsa a vakság.) A háború áldozatainak emléket állító művész képeihez csatolt ekphrasis-szerű leírások eme döbbenet kifejezői.
A Csak életem múlik számos darabjának témája az idő: a családi régmúlt (Akit halálodig szerettél, Ablak, Fagy matat, Szerszám), illetve a beszélő közelmúltja (Tört/ének, Ki hogy, Mire mentél velem). A ciklus a kérlelhetetlen önanalízis jegyében íródott; a Fecske Csaba-i önelemzés egyes szám első (Csak életem múlik, Fagy matat, Őszebb, Árva, Kaleidoszkóp) és egyes szám második személyű (Ablak, Élőhalott, Szerszám, Felkel elmegy, Napfény felel) szövegekben artikulálódik. Ha elfogadjuk ama régi igazságot, amely szerint ez a forma az én válságos életszakaszaiban erősödik meg, akkor jól látszik, hogy az Árnyűző élet személyes háttere jócskán tartogatott traumákat: betegséget (Csipetnyi só a sebre) és fájdalmat (Megbújsz) a szerző számára. Az ezekből való kiemelkedés-kísérletek példái a Pilinszky-szerű Mire mentél velem és az Istenem én nagyon strófái.
A gyűjtemény megható opuszai a Búcsú egy baráttól és A csönd két oldala. A Szabó Bogár Imre (1944–2014) alakját idéző versek a halála következtében beálló űrt az emlékezés aktusában kísérlik megragadni. Míg az első a haldoklóval történt utolsó találkozás szívszorító élménye mellett nem riad vissza az önirónia harsányabb megnyilvánulásától sem, mondván: „Hunyorogva bámulnánk a lemenő napba / két visszanyesett szárnyú mihaszna / költő a szívünk mint a söröző ajtaja nyitva”, addig a második a beteggel együtt töltött valamikori múlt félelemmel és szorongással teli emlékpillanatait idézve általános felismeréshez vezet: „tekinteted magával sodort a házak felé / ahol emberek élnek boldogan vagy / boldogtalanul és ahol élünk mi is lélekemésztő / hétköznapokon penészes ünnepeken hallgatunk / mélyen hosszan de ennek a csöndnek mindkét / oldalára írva volt valami szép”.
A kietlen jelenből minduntalan a múltba pillantó, a múló időt megállítani akaró, bár ennek lehetetlenségével számot vető lírai én illúziótlan helyzet- és pillanatképei sorakoznak a kötet lapjain. „Én azon szerencsétlen lelkialkatú emberek közé tartozom – jellemezte önmagát korábban Fecske Csaba –, akik számára szinte csak a múlt van, csak az van, ami volt, amit az emlékezet lávája megőrzött, akik képtelenek a jelen pillanat virágát letépni és élvezni, életüket igazán csak emlékeikben képesek megélni, feldolgozni. Prousti lelkialkatúnak nevezném az ilyet. Majd minden versem az eltűnt idő nyomában életérzés lenyomata.”
A kötet második része nem pusztán ezt az életérzést mutatja fel, hanem a feleség elvesztésének fájdalmát igyekszik rövid versekbe bújtatni. E lírai darabok mentesek az érzelmi elfogódottságtól; inkább tárgyilagos, néhol kifejezetten szenvtelen leírás (Utolsó arc, Végérvényesen, Ágyad mellett) uralja őket. A sorokban a magára maradt férfi ön- és helyzetelemzései kapnak helyet. Az özvegyi bánat és fájdalom az „elveszett élet” megidézett régi perceit s a kórházi szenvedéstörténet képeit úsztatja egymásba: kiolvasható belőlük a sokévi házasság története, amely a hitves életének utolsó stációiba olvad. E strófákból kikövetkeztethetők a kapcsolat hétköznapi alakzatai, azonban ezeknél fontosabbak az itt maradt költő veszteségkompenzálási kísérletei. A versek fikciója szerint a beszélő a halotthoz szól: a szövegekben ő a megszólított (Végérvényesen, Temetésed, Egy év, Ágyad mellett, Tapló a fán). Ez a gesztus, az eltávozottal folytatott (egyoldalú) párbeszéd Szabó Lőrinc kötete, A huszonhatodik év óta ismerős; Fecske Csaba beszélője a hitves halála után egy esztendővel szól: „halálod óta / eltelt egy év de mintha mégse múlt volna el”.
A Síron túl ciklus fragmentumai emléktöredékeket villantanak fel a betegség előtti (Az idő sara, Esküvői kép) és a kórházi korszakból; ez utóbbiak olykor tárgyszerű, olykor megindító képekben sorakoznak (A hazugság igazsága, Mosoly, Az utolsó látogatás, Ágyad mellett).
Az egyedüllét sivárságában az eszmélkedés, a számvetés (Csillagszámláló, Telihold) mellett megnő az önelemzés, az életösszegzés igénye (Mea culpa, Tapló a fán, Mire megyek). A feleségsiratók legfelkavaróbb darabjában a testi leépülés megdöbbentő képsorban mutatkozik: „szemed összekaristolt szélvédője bepárásodott / nem láttál engem nem láttál semmit / csak az időnként rád törő fájdalom / ütött rést a sötétség tömör falán / nyitva maradt szád rossz szagú sötét barlangja / denevérsurrogású értelmetlen szavak tanyája volt / cserepes szádat nyalogattad attól féltem / felfalod ezt a keserű világot és én nézhetem / majd ahogy kihányod”.
A Síron túl ciklus mottóként a Vas István első feleségét, az agydaganatban elhunyt táncosnőt, Nagy Etelt gyászoló verséből vett refrént idézi: „Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.” E sor később beépül a Telihold Pilinszkyre emlékeztető strófájába, ahol a semmit markolászó lírai én számára „kínzó fogfájásnál nehezebben múlik az éjszaka”.
S itt elérkeztünk a Fecske Csaba-i versalakítás jellegzetes poétikai megoldásaihoz. A kötetben – mint az eddigi recepció is rámutatott – számos szöveghely artikulál intertextuális vonatkozásokat; a József Attila-, Apollinaire-, Radnóti-, Vörösmarty-, Shakespeare-, Kassák- és Kundera-utalások izgalmasan gazdagítják a versek világát. Az írás-továbbírás szembeötlő példája az (A csipogó árnyakból…) című alkotás, amely József Attila azonos című, hatsoros töredékének kiegészítése további tíz sorral. (A költő kifejezései felvillannak a Búcsú egy baráttól, a Dubigny: A Szajna és az Oise találkozása, a Végképp, az Istenem én nagyon című szövegekben is.) A másik gyakran tetten érhető minta Apollinaire. (Őt idézi meg az Árnyas kertben kötet Palimpszesztje.) A francia költő feltűnik a Csak életem múlik, az In memoriam Apollinaire, az Istenem én nagyon soraiban is. Fecske nem csak az intertextusok elhelyezésével és a metrikus formákkal (Fagy matat, Még nem, Burjánzik tovább, Téged keres majd, Kaleidoszkóp, Végképp) bánik mesterien: megkapó metaforái, sajátos, interpunkciót nélkülöző, az olvasóra jelentős feladatot rovó mondatai (Talmi gyönyör, Egészen más, Hűtlen asszony), merész és a legtöbb esetben funkcionális enjambement-jei (Öregasszony, Utolsó arc, Végérvényesen, Ágyad mellett, Egy év) – a különböző hosszúságú sorok ellenére – a végtelen szövegfolyam érzetét keltik. És azon életérzés állandósulását, amely szerint „a földön szétszórt lábnyomok / égen a dagadt képű hold / olyan szép ez hogy fájni fog / súgja hang ne várj ennyi volt” (Ennyi volt).
Karádi Zsolt a Nyíregyházi Egyetem főiskolai tanára.