Baráth Tibor – Molnár Míra
Az archiválás szükségszerűsége
A Düvő és a Balladáskönyv műfajértelmezéséről
A hagyományokkal való játék, a tradíciók megidézése és kifordítása posztmodern irodalmunk egyik legjellemzőbb sajátosságaként aposztrofálódik általában. Pál Sándor Attila költészetét, még ha bizonyos fokig ennek folytatásaként fogadjuk is el, a hagyomány egészen más aspektusa felől éreztük megragadhatónak; értelmezési kísérletünk abból a kérdésből indítottuk, hogyan válik a hagyomány átírására tett kísérlet (részben) az identitás problémájává – hogyan borulnak fel a „szabályok” annak érdekében, hogy a már anakronisztikusnak tekinthető, folklórból eredő műfajok érvényes beszédmóddá váljanak. (Szeretnénk mindazonáltal megjegyezni, hogy nem vagyunk biztosak abban, Pál Sándor Attila verseit mennyire lehet bekategorizálni egy-egy műfajnév alá – be lehet-e egyáltalán.) Írásunk a Düvő és a Balladáskönyv szövegeire összpontosítva a költő műfajértelmezői eljárásait igyekszik a megadott keretek között a lehető legátfogóbban megközelíteni.
Ha elfogadjuk Ward Goodenough nézetét, miszerint a kultúra olyan tudás- és hitrendszer, melynek elfogadásával és követésével válhat valaki egy társadalom tagjává,[1] önként terelődik a figyelmünk népi tradícióink felé, hiszen ezek állandó öröklődése-jelenléte őrizheti-tarthatja fent leginkább azt a karakterisztikumot, mely ránk, magyarokra jellemző. Népi művészetünk értékei, a közös múlt felidézése, az anyanyelv sajátos jelentésekkel való feltöltése képes volt egy állandó motívumrendszert létrehozni. Mi, Geertz szavával élve „bennszülöttek”, könnyen felfejtjük és megértjük e beszédmódot; ám a Düvőt kézbe véve bizonytalanná válnak a rögzült jelentések.[2] Mindez azért lehetséges, mert Pál Sándor az ismert közhelyeket, motívumokat és jelentéseket a saját írói világán belül teljesen újraértelmezi. A „dalok, énekek, balladák és táncok” összességét tartalmazó kötet valójában a megnevezett műfajok újrakontextualizálását végzi el, így a befogadás során is tekintettel kell lennünk e műfaji sokszínűség jelenlétére és a hagyományértelmezés mikéntjére.
A Düvő népzenei műszó, melyet három vonós hangszer (kontra, bőgő, brácsa) összjátékára használnak. Az alcímben – és mottóban – maga a szerző irányítja a figyelmet a sokszínűségre, mely kötetében koncepciózusan jelen van. Beszédes, hogy a ballada műfaja már itt feltűnik az életműben, hiszen e műfajt éppen a műfaji kódok keveredése jellemzi: a ballada az epika, líra és dráma sajátosságait is alkalmazza. Ennek nyomán párhuzamot vonhatunk a Dűvőcímmel – a cím és tartalom kettőssége, úgy tűnik, fontos többletjelentéseket kapcsol a kötet verseihez. A Dűvőben minden verscím műfaji kódokat aktivál, melyeknek aztán a szövegek csak részben felelnek meg, mert a műfaj által behatárolt elvárási horizontunkon merőben túlmutatnak. A lírai én sajátos hangvételével alkotja újra a műfaji kereteket, átírva a hagyományosnak tekinthető elvárásokat. Számos dal fordul elő a kötetben, ide sorolható például a Táncdal,Bölcsődal, Munkadal, Szerelmi dal, Bordal, Pásztordal, Katonadal, Gyermekdalok, Gúnydal és Betyárdal. Azonban a műfajjelölő címek mögött a modernség dilemmáit fedezhetjük fel, és a cím által várt tartalmat merőben más beszédmód (és ezáltal téma, probléma) váltja fel. A Düvőben több Munkadal című költemény kap helyet, de ezek sem prototipikusak. Hangulatuk kettős, egyrészt a fizikai erőfeszítés keserűségére és brutalitására, másrészt mechanikusságára helyeződik a hangsúly, ahogy az alábbi sorok is mutatják: „A fűrészgép búgása kitörli a / csendet az emlékezetünkből” (14); „A fűrészpengék hasítása fülsüketítő” (15). A visszatérő hideg színek „méregzöld”, „ezüst”, gépies monotonitása adja a dal műfajából jól ismert refrén látszatát. Másrészt ezzel párhuzamosan a meleg színek „sárga”, „bíbor”, érzelmek, hangok, illatok és természeti jelenségek is feltűnnek, melyek a hagyományos dalokban is megtalálhatók. Azonban itt is újragondolt motívumokkal találkozhatunk: „A roskadozó / fák alatt szakadt mackónadrágban görnyedünk” (37); „Makulátlan fehér tanyafalak, fácáncsoport” (41). Ezekben a sorokban egyértelműen tetten érhető az a kettősség, melyet legjobban a Táncdal című vers „Virágmotívumok egy betonfalon”(17) sora foglal össze. A hagyomány, a népiség elemei modern környezetbe, illetve keretbe foglalva jelennek meg.[3]
Kortárs költészetünk nyitott ugyan a hagyomány átírására, de Pál Sándor sajátos módon dolgozza át az egyes műfajokat, nem a megszokott eszközökkel. Átértelmezési kísérletei az énekek kategóriájába tartozó, Virrasztóének, Vándorének, Bujdosóének, Virágének, Szarvasének, Aratóének című művekben is szembetűnő. Ezek az énekek címükben népies toposzokat jelenítenek meg, melyeket a vers lebont és új jelentésekkel felruházva „szolgáltat vissza”. Például a vándor alakja általánosságban útkereséssel, az utazás általi önmegleléssel kapcsolható össze. A Vándorénekcímű alkotásokban Pál Sándor gazdag jelentésbővítést épít ki: adekvát motívumainkat kiszámíthatatlanná teszi. Példát erre „a kifényesedett, acélkék, egyenetlenül / foltozott, kátyús úttesten, benzingőzt / lélegezve, a táj feltérképezése” (40); „Állni az üres lakásban. / Mint kukoricásban, sebes arccal átvágni egy szobányi bezsákolt ruhán” (24–25) sorok adhatnak. Modern keretek között ábrázolja, a népiességüket mégis őrző toposzokat, melyek így sokrétű és szerteágazó interpretációs lehetőségeket nyújtanak – a népi toposz tartalmához képest. A Düvő a hagyományok részleges megőrzésével képes megújítani a tradicionális motívumrendszerünket.
A tánc újragondolása már önmagában műfaji játszmaként kezelhető, hiszen versbe foglalja a népi táncokhoz kapcsolható lépéseket, szituációkat, koreográfiákat. Ide tartozhatnak például a Hallgató, Keserves, Lassú, Legényes, Pár, Keserves, lassú és sebes, Táncszók, Szökős, Sirató, Sebes, Öreges című versek. A költészet és a tánc kapcsolatának játékát a Pár című mű következő sora méltán foglalja össze: „A testek / kipárolognak, dinamikusak, súlypontjuk / szűntelen áthelyeződik, egymást tartják zenében” (32). A két kultúrateremtő színtér a ritmus, a zeneiség nyomán kapcsolódik össze és alkotja meg azt a műfaji keveredést, mely az egész kötetre jellemző. Ezenkívül Pál Sándor Attila igyekszik leleplezni a népművészet átesztétizáló törekvéseit, hogy a valóságot ábrázolhassa, például a Legényes című költeményben: „Mikor az alkoholos levegőben és izzadságszagban, / a gyér fényben, a pulzáló zenében és a tekintetek / kereszttüzében utoljára érintem a combom és a / lábszáram, és a bokáim összezárnak, akkor érzem, / hogy milyen súlyos légoszlop nehezedik rám” (31).
A népi attribútumok realista ábrázolása a Keserves, lassú és sebes, „a ló folyamatosan szarik, nézem, / ahogy a barna gömbök visszagurulnak a falura.” idézettel is példázható. Elgondolkodtató összefüggést fedezhetünk fel, ha a Keserves („Nincs veled senki…”), Lassú, Sebes, valamint a Keserves, lassú és sebes című műveket egybevetjük. Feltűnővé válik, hogy a kötetkompozíción belüli sajátos viszonyrendszer működése kifejezetten alkalmas a jelentés elmélyítésére és az olvasmányélmény gazdagítására. A címek játéka több szinten is áthatja a kötetet, hiszen a hármas szimbolika, mely mind a ballada, mind a düvő műfaját jellemzi, megfigyelhető a Keserves, lassú és sebes című műben is. Úgy gondoljuk, hogy ez a költemény egy ún. düvős táncnak[4] tekinthető, mely hagyományosan három hangszert, ez esetben pedig három verset idéz meg, foglal össze. Közös, összekötő motívumként jelenik meg többek között az éjszaka, a magány, a népiség realitása inkább, a természet, melyek az atmoszférát is jelentősen befolyásolják. A természetfelfogás modellje kapcsán másrészről a hagyományokat szintén újraértelmező Oravecz nevét kell megemlítenünk, kinek világával Pál Sándor tudatosan próbál kapcsolatokat kialakítani, a szajlai mester költészetét bizonyos fokig folytatni. A költő a jegyzetekben erre külön reflektál, mellyel Oravecz kötetére gyakorolt hatását kívánja hangsúlyozni. A kötetben két Keserves című vers található, melyek közül az „Egyszer egy kicsi madár” kezdetűt Oravecznek ajánlja, főként a természettel való együttélés szándékát, a természetközeli poétikai modellt elővéve.
A párhuzamot Pál Sándor azzal erősíti, hogy a Düvőben a falunak, a népi környezetnek s lakosságnak kiemelt szerepe van, ám reflektál az időközbeni változásokra is – ebben már előre mutat a következő kötetre is. Nem meglepő, hogy a balladák révén közvetlen átfedésbe kerül a Düvő a Balladáskönyvvel, hiszen például az Andrei Crisen balladája, Az árva asszony balladája és a Kádár János balladája című alkotások variánsai mindkét kötetben megtalálhatók. Mint említettük, a ballada műfajának definiálása nem egyértelmű, pontos fogalmi meghatározása összetett kérdéskört alkot, elég csak a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkét átfutni.[5] Pál Sándor ballada-újrateremtéseiben a közhelyessé vált műfaji jellegzetességek átírását és a műfaji tartomány kibővítését kívánja elérni – de számos jellemzőt markánsan szerepeltet is. Ilyen a szándékolt töredékesség például Az árva asszony balladájában: „Nyöszörgő hangra figyelt fel egy hajléktalan, / és a hang forrását követve megtalálta hamarosan. / Már kórházban van. A nyomozás folyamatban” (24–25). A balladai homály esetében a modern környezetben megjelenített misztikumra helyezi a hangsúlyt, miközben balladáinak kontextusa kiszorulni látszik a népművészet köréből. Ő maga a következő módon foglalta össze „újításait”: „Fontosabb, hogy milyen válaszokat kaphatunk a népművészet vagy az általa jelzett hagyomány révén ma, milyen értékeit tudjuk felmutatni átformálva, fel- és megdolgozandó matériaként tekintve rá, és nem pedig úgy, mint elmúlt idők devalválódott pénzére vagy szentként tisztelt ereklyére.”[6]
A Düvőben a szerző a dal, az ének, a tánc és a ballada újragondolásával teremti meg saját műfaji határait, melyeket összetett kötetkompozícióba rendez. A kötetben megjelenő műfajokat egy keret foglalja magába, így egy hajnaltól hajnalig[7] tartó teremtéstörténetet olvashatunk. A kereten belül a művek tetszőleges sorrendben követhetik egymást. Ennek oka abban rejlik, hogy nem a különböző költemények sorrendje a fontos, hanem az összhatás, melynek meghatározó eleme a műfaji keveredés és a hagyományos műfaji kódok újrateremtése. A kötet egészének felépítését tekintve megállapítható, hogy a költő nem a művek egymásutániságára helyezi a hangsúlyt, hanem arra az összbenyomásra, melyet az újragondolt műfaji határok keltenek az olvasóban. Így válik a düvős táncokra jellemző aszimmetria[8] a kötet sajátosságává, mely a következő verseskönyvben is nagy szerephez jut.
Bár a Balladáskönyvet a recepció elismeréssel fogadta, a bírálók jogos kérdésként vették elő a kötet műfaji besorolhatóságát.[9] Igaz ugyan, hogy a költő közöl „hagyományos” balladákat (A József balladája, Andrej Crişan balladája), az sem vitatható el, hogy a versekben érvényesíti a műfaj markáns kódjait (legyen szó a balladai homályról, drámai szólamokról, szaggatott narratíváról, esetleg sűrített cselekményről), de a versek címeiben előforduló ’ballada’ a hiány konnotációja. Jelzi a befogadónak, hogy műfaj a megszokott keretek között, szabályosan, anakronizmus nélkül nem működtethető, hiteles megszólalásmódként nem fogható fel. A Hagyományos balladában a következőképpen írja meg mindezt: „Hagyomány és Emlékezet / Egy dologban megegyezett: / »Ne ápolj minket, te gyerek, / Hiszen egyikünk sem beteg, / Élünk mi a magunk módján, / Ahogy lehet«”.
A népművészetre jellemző, hogy jól behatárolható témák mentén, motívumok segítségével variálódik, azaz olyan szemiotikai rendszere van, amelyben az elemek jelentése rögzített és egy adott narratívát, egy interpretációs lehetőséget kapcsolnak be. Ezért kulcsjelentőségű az, amikor a Balladatöredékek a temetőből című versben a következőket olvashatjuk: „a sírokon virágok / aszexuális virágok”. A folklór a virágmotívumot erotikus tartalommal töltötte fel, a női nemiséghez és a születéshez kapcsolódik elsősorban, így az „aszexuális” kifejezés nem más, mint ennek a jelrendszernek a kifordítása és dekonstrukciója: Pál Sándor Attila világa a virágot ismét többértelmű szimbólummá avatja (jelen esetben megfosztja feminin jellegétől, és a halál viszonylatában rekontextualizálja). Úgy gondoljuk, mindkét kötetben e folyamat megy végbe a koncepció magasabb szintjén: népköltészetünk tradíciói elevenednek meg, megkövült konstrukciók helyett azonban képlékeny és újragondolható műfajokként tűnnek elénk. Pál Sándor kiüresíti a ballada, dal, ének, tánc kollokviális formáit, új alternatívákat szolgáltatva ezzel e műfajok továbbéléséhez.
Nem tartjuk véletlennek, hogy éppen ezeket a régies, népi eredetű versformákat gondolja újra a költő, ugyanis köteteit – Smid Róberttel egyetértve[10] – a falupoétika körébe sorolnánk; ám ahogy a magyar vidék arculata is jelentős mértékben átalakult a megelőző évszázadokhoz képest, úgy a műfajok sem szólalhatnának meg autentikusan a formakincs megújítása nélkül. Főként azért, mert a jellegzetes alakok is más karakterű emberek: a juhászokat, legényeket és menyecskéket felváltották az alkoholista munkások, az elvándorló fiatalok és öregasszonyok. A szerző pedig épp erre kíváncsi, a kisemberek magányára és az elmúlás tapasztalatára. Pál Sándor Attila költészete Fűzfa Balázs érzékletes megfogalmazását követve „a peremlétre szorított ember szókincsnélküliségét”[11] vonultatja fel.
Ilyen szempontból a Balladáskönyv a nyelvkeresés kötete, kísérlet arra, hogy hangot adjon a periférián rekedteknek és jelrendszert találjon az elmúlás megértésére. Emiatt többértelmű A falba épített asszony balladájának következő mondata: „ötödik azt mondta, nem beszéltek nyelveket, barmok, hova mennétek” – ugyanis a kivándorlás lehetetlenségén túl a megrekedés mélységeibe is betekintést nyújt. A kőművesek (és a kötet kisemberei) peremen rekedt, harsány és trágár személyek, alacsony, szinte ösztöni szint munkálkodik bennük, mégsem hallani őket, nincs hozzájuk vezető nyelv, nem artikuláltak eléggé a társadalomban, megértésük problémás. Mindezek mellett nyelvük is korlátoltabb, tehát nemcsak önmaguk reprezentálására elégtelen, hanem a világ interpretálására is. Emiatt is jellemző rájuk a túlzás: a bosszú gyilkosságba csap át, az iszogatás alkoholizmusba, az egyedüllét elhagyottságba. A Farkas Sándor balladája – Ady modernségtapasztalatát kiterjesztve – az alábbi sorban összegzi ezt az élményt: „Nem tud az szétesni, ami sosem volt egész.” Ez az a spleennel telítődött hangulat, ami e kisembereket a legpontosabban megragadja és jellemzi. Pál Sándor Attila ezen a szinten besorolható a vidék-mítosz lebontását és a reális, visszásságokra is nyitott ábrázolást megcélzó kortárs tendenciákhoz (ami egy szerteágazó, nagyobb korpusz, Székely Bányavidék-trilógiájával, Háy idevágó drámáival és Mamikámjával, a Nincstelenekkel, Portugállal és a Cigányidőkkel).[12]
A Balladáskönyv ezen rétegének két prototipikus darabja az Erdélyországi ballada, illetve A József balladája, melyek már a nyelvhasználat szintjén is elkülöníthetők, a szerző ugyanis – csak ezekben – a nyelvi imitáció eszközével él. Előbbi vers a székelységgel kapcsolatos ideák és közhelyek lebontását végzi el (hangsúlyozottan utalnánk vissza Székely Csabára!), kevésbé vonzó, de annál őszintébb képet festve. A székelység „eszközei” mint díszletek kerülnek elő, a versben megszólaló, helybeliként feltételezhető én a dalok egyszerűségével ad számot arról, miként vásárolják fel életterüket, mennyien vándorolnak el, a munkahiány milyen problémákat vet fel és a fizetés mennyire elégtelen. A konklúzió a sírva vigadás: „sokat isznak itt az emberek, / de sokat, / nincs már semmi, / semmi se […] adjál inni, / még az éjjel mulatni akarok”. A József, aki „nem nevezhető szerencsés / sorsú embernek” a kollokviális nyelvet használó „narrátor” szerint, egy olyan életutat jár be, mellyel (főként) vidéken gyakran találkozhatunk. Tragédiája boldogtalan és lehetőségektől megfosztott történetében keresendő: „apját nem ismerte, anyja nem törődött / vélle”, ezután, alig hét osztály elvégzése után, szinte kisgyermekként dolgozni kényszerül – évekig gyűjtött pénzéből mégse tudja megalapozni jövőjét, mert kizsákmányolja őt tulajdon édesanyja. Miután neje megcsalja, a válást követően talál magának egy élettársat, de hiába a szeretet és törődés, egyre jobban felőröli lecsúszása, elhatalmasodó alkoholizmusa. A gyilkosság tényét látszólag fel sem fogja – holott a huszonhárom késszúrás dühödt haragról árulkodik – a szöveg is életkörülményeire fókuszál, melyekben nem felmentést keres, okokat; József a vidéki világ tipikus alakja, valódi outsider, akit saját korlátjai emésztenek fel.
Nem túlzás azt állítani, hogy a szövegek elementárisan kapcsolódnak a haláltapasztalathoz s a magány kérdésköréhez, jóllehet ezek nyelvi megragadhatósága komoly dilemmákat vet fel – hiszen ezeknek a misztikuma tölti fel a versszövegeket. A Köztes-európai fiatalember balladája azt a momentumot emeli ki, amikor az ember szembesül kozmikus egyedüllétével, amikor átérzi, milyen jelentéktelen és jelentékeny élete a „sezlonnyi csendben”. Nem véletlen, hogy a költő jellemzően az univerzum képeivel érzékelteti elhagyottságunkat, asszociációkat keltve az olvasóban, miszerint „egyedül vagyunk a világban”. A legadekvátabban a Ballada a magányról című műben fejezi ki ezt, a holdraszállást fotózó Michael Collins elfeledettségét téve meg versének témájával. Nem kérdéses a verseket olvasva, hogy Collins minden emberre utal: közös az eredendő magányunk, hogy egyedül születtünk és egyedül halunk meg.
A Köztes-európai ember balladája a magányon keresztül talál utat a halál misztikumához: a vers szereplője már kifelé botorkál az életből, és teljesen magára maradt, kívül rekedt figura. Andrei Crişan balladája ezzel ellenkezőleg családi viszonyaink és társadalmi helyünk felől ragadja meg az elmúlást. A vers anyai szólama az aggódó és fia nélkül elmagányosodó ember hangja, míg a vers második részében belépő hivatalos hang azért tűnik magányosnak, mert az együttérzés hiányával beszél a halálról, ami nyomozás, ügy, „procedúra”. A halálábrázolást a harmadik szólam mélyíti el: ez először ugyanis a fiúé „Anya, majdnem mindennap beszélünk, / ne gondolj a legrosszabbra, ha két napig nem érsz el” – ezt váltja fel egy gépi hang: „A hívott szám jelenleg nem elérhető, / kérem, hagyjon üzenetet.” A felvillantott halálról a vers többet nem közöl, valósággal kerüli, hogy mélyebben érintse: a hirtelenségében őrizve meg a misztikumát.
A halál nem csupán fiziológiai jelenségként tűnik fel a Balladáskönyv lapjain, a szerző kiterjesztett értelemben, a dolgok elmúlásaként is feldolgozza, és e szempontból költészete közel kerül ahhoz az Oravecz Imréhez, aki a Halászóembert és A rög gyermekeit írta. Akár a szajlai előd esetében, Pál Sándor Attilánál is megfigyelhetjük, hogy szövegei az archiválás jegyében íródnak, mindaz, amit az enyészet magához von (a gyermekkor, a szűken vett otthon, a régi emlékek, a család), valamilyen szinten megőrződik a versekben. Ez a Balladáskönyv, „semmi nem veszik el, / valaki, valahol, valamin, valamiben, / tárolja őket, / minden megvan valahol, / meg kell hogy legyen valahol” (Fotó-balladák). Ez a verseszmény ellensúlyozza az elmúlás egész kötetet átható jelenlétét, és az emlékektől (Balladatöredékek otthonról) és szülőfalutól (Ballada a faluról) búcsúzó költemények tartalmát. Fontosnak tartjuk ezt hangsúlyozni, hisz a költő egy olyan időszakot is feldolgoz a kötetében, ami a változásról és felszámolódásról szól: „elkövetkezik egyszer az az idő / hogy hiába megyek vissza a falumba / egyrészt mert nem lesz már falu” (Ballada a faluról). És ez talán a fő oka annak is, hogy Pál Sándor Attila a folklór ma anakronisztikusnak ható formakincséhez s műfajaihoz nyúl, mert a megszokott keretek között, szabályosan ezekről a témákról sem lehet relevánsan megszólalni; mégis szükség van a múlt megőrzésére, hiszen ebben gyökerezik egy ember, egy élet, egy személyiség lenyomata.
[1] Idézi Clifford Geertz: Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez, in uő.: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Ford. Berényi Gábor. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 203.
[2] Geertz: i. m. 203, 206, 208.
[3] Vö. Szántai Márk: Hajnaltól hajnalig. Tiszatáj, 2017/10, 106.
[4] Árendás Péter: A kontra mint kísérőhangszer a 20. századi erdélyi vonós népzenében. DLA Doktori Értekezés, 2017, 52. https://docplayer.hu/108115981-A-kontra-mint-kiserohangszer-a-20-szazadi-erdelyi-vonos-nepzeneben.html (Utoljára megtekintve: 2022. 09. 02.)
[5] Online elérés: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/b-71FB5/ballada-72003/ (Utoljára megtekintve: 2022. szeptember 6.)
[6] Online elérés: https://www.kortarsonline.hu/aktual/irodalom-pal-sandor-attila.html
[7] Szántai Márk, uo.
[8] Árendás Péter: i. m. 2017, 23.
[9] E szempontból főként Csondor Soma, Mekis D. János és Locker Dávid írásai említhetők.
[10] Smid Róbert: Falutöredékek. Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. Magyar Krónika, 2020. március (70. szám), 98.
[11] Fűzfa Balázs: Sezlonnyi csend. Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. Eső, 2019, 4. szám. https://www.esolap.hu/authors/217-fuzfa-balazs/2229.html (Utoljára megtekintve: 2022. szeptember 3.)
[12] Vö. „A versek tematikáját a fent említettek mellett főleg a pusztuló, jövőjét vesztő vidék és az ezzel szembenéző, a faluból elszármazó, feltehetőleg középkorú férfi perspektívájának egybefonódása adja.” Locker Dávid: Ahonnan jöttünk. Szépirodalmi Figyelő, 2019, 6. szám, 87.
Baráth Tibor (1996) irodalomkritikus, doktorandusz.
Molnár Míra (2000) az ELTE-BTK hallgatója.