Lezsák Sándor

Felvidéki jelenés, 1968

Holdvilágos augusztusi éjszaka. Országút, útelágazás, az útjelző tábla NITRA felé mutat. Az út másik oldalán Szent Vendel kőszobra nézi az Olvasót. Szénási tanító úr áll a szobor előtt.

– Nehogy leessél már, Te!

– Most jó? – kérdezi a fia, Szénási tanár úr, és hátulról fekete kendővel beköti Szent Vendel szemét.

– Kicsit feljebb! Elég! Most jó… (szinte magának)… Így nem fogja látni a gyalázatot… Megyek, segítek lejönni.

– Hagyjad Apám, bírom még.

Együtt nézik Szent Vendelt, aztán egyszerre kapják a fejüket az országúton közeledő, suttogó hangok irányába.

– Nem hangosak, tehát rosszban járnak – mondja a tanító úr –, itt van a téesz dinnyeföldje.

– A dinnyetolvaj nem a köves úton jön. Többen vannak, ide tartanak. Gyerünk a bokrok mögé – mormolja Szénási tanár úr.

A fia:

– Az ásót, hozd hamar az ásót! Még elviszik! Békebeli, jó ásó ez, még a magyari világból.

Szénási tanár úr fölkapja az útjelző táblának támasztott ásót; és a bokrok mögé igyekeznek.

Három 16-17 éves fiú jön. Csiriz, Bence, Péter és az öccse, a hetedikes Potyka. Az útjelző tábla előtt megállnak. Csiriz vezényel:

– Kezdjünk hozzá! Nincs sok időnk. Bencével ásunk, Péter fogja az oszlopot, Potyka, Te pedig figyelsz.

– Igenis. Mit figyeljek?

– Hogy jön-e valaki.

– Ha jön, akkor huhogjak?

– Mit csinálj?

– Huhogok, mint a bagoly. Mint a partizánfilmben az őr. Kuvikolni is tudok.

– Nem kell huhogni… Ha jön valaki, ne huhogj, ne kiabálj, csendben gyere ide, és halkan mondjad, hogy valaki jön.

– Igenis! – Potyka távolabb megy és figyel.

Csiriz, Péter és Bence megállnak az útjelző tábla előtt.

– Fessük le inkább – mondja Péter.

– Megbeszéltük, hogy elfordítjuk – nézi bizonytalanul a táblát Csiriz.

– Hogy is jöttünk? – Bence forgatja a fejét.

Nézik, méregetik a táblát, egyre nagyobb a zavar. Csiriz jobbra lép, balra lép, ő is ide-oda kapja a tekintetét.

Csiriz Bencének:

– Te, te, merre van Nyitra?

– Mi az, hogy merre? Hát arra – mutat az irányjelző táblával ellenkező irányba.

– Ez hogy is van? – suttogja Péter.

Csiriz a kezével mutatja:

– Nyitra arra van.

– Merre? A nyitrai busz arra megy.

– De a tábla erre mutat!

Szénási tanár úr hangja a bokor mögül:

– Kudelák, maga nem készült. Földrajzból meg fog bukni.

A fiúk megdermednek.

Potyka jön, remegve a bokorra mutat:

– Ott vannak… valakik.

Szénási tanár úr és az édesapja, a nyugdíjas tanító előjönnek.

A fiúk zavartan köszönnek:

– Jó estét, tanár úr! Jó estét, tanító úr!

Szénási tanító úr:

– Leülhetnek.

A fiúk leülnek az útjelző tábla előtt.

– Kudelák fiam, merre van Nyitra?

Csiriz feláll:

– Tanár úr, én ezt nem értem. A tábla arra mutat, tehát akkor Nyitra arra van.

– Merre?

– Arra, de én a nyitrai busszal erre szoktam menni.

Tanító úr:

– Kinek hiszel fiam? Ennek a táblának vagy a magad emlékeinek?

Bence nézi a táblát tartó oszlop alját. Remegve mutatja, súgja a fiúknak:

– Friss ásónyomok.

A fiúk fölállnak, nézik.

Csiriz:

– Tanár úr, ezt a táblát elfordították.

Rémülten nézik a tanár urat, aki nyugodt hangon magyaráz:

– Akik jönnek, azoknak Nyitra most arra lesz. Világos?

A fiúk:

– Igen.

– Kudelák fiam, apja tudja, hogy itt vannak?

– Nem tudja.

– És maguk mit tudnak?

Bence:

– Azt, hogy éjfélkor indulnak.

– Honnan tudja?

– Apámék beszélték. A vasútnál mindent tudnak. Vágányzár is lesz.

– Maguk meg idejöttek, hogy elfordítsák a táblát. Még mindig el akarják fordítani?

– Már nem.

– Jól van Kudelák, történelemből jeles.

– Aztán hogy kerültek ide? Így együtt? – nézi a fiúkat Szénási tanár úr.

A fiúk hallgatnak.

– Kudelák, a te apád asztalos, ugye?

– Igen.

– Azért kaptad a Csiriz nevet.

– Igen.

– Mezei tanító úr nem veletek kezdte szervezni a cserkészetet? A Jókait?

Potyka fecseg, fontoskodik:

– Az már nem is Jókai. Az Tijókai!

Péter az öccsének:

– Hallgass!

Szénási tanító úr:

– Mi az, hogy Tijókai?

Csönd. Szénási tanító úr nézi Csirizt:

– Kudelák?

Csiriz:

– Titkos Jókai, Tijókai. Mert nem engedték. Tanár úr, mikor engedik a cserkészetet?

– Annak is eljön az ideje.

– Mikor?

– Mindig arra gondolunk, de most megint nem beszélünk róla.

Szénási tanár úr:

– Mezei öreg cserkész, jó cserkész volt, Isten nyugosztalja. Tőle lehetett tanulni.

Bence:

– Tanultunk is.

Szénási tanító úr:

– Aztán mit tanultatok?

Potyka:

– Tüzet rakni.

Péter:

– Csomózni.

Csiriz:

– Lombsátrat készíteni.

Bence:

– Sebet kezelni.

Szénási tanító úr:

– A szorító nyolcast tanultátok?

– Azt nem – mondják a fiúk.

– Vasárnap a templom után gyertek be, megmutatom.

Szénási tanár úr:

– Csitt! – hallgatóznak – Valaki jön.

A Valaki, Gyurinka énekszóval közeledik.

– Komáromi kisleány,

   vigyél által a Dunán,

   a Dunán, a Dunán…

– Ez a Gyurinka – mondja a tanító úr – a dalárdában is mindig ezt énekli.

– Most miért hallgat? – kérdezi Csiriz.

– Mert kortyol egyet, aztán folytatja.

Gyurinka tovább énekel, egyre közeledik.

– Vigyél által a Dunán.

   Ha átviszel a Dunán,

   megcsókollak a partján…

Gyurinka már látszik, ahogy húz egyet az üvegből.

– Maradjunk – mondja Szénási tanár úr. Úgy álljunk, hogy a táblát ne vegye észre.

Gyurinka nézi a fiúkat.

– Maguk mit csinálnak itt? Gyűlés van? Jó estét tanító úr, tanár úr! Várnak valakit? A busz ilyenkor már nem jön.

– Gyurinka bácsi, hol a kismotorja? – kérdez Szénási tanár úr.

– Útközben lefulladt a motorkám, ezért most gyalogolhatok. Betoltam a Sánta Riskúhoz. A mocsaras felé rövidebb volna, de éjszaka veszélyes. Két éve a Pipás Balogot elnyelte. Csak a pipája meg a szalmakalapja maradt. Úgy találtak rá… Éjfél lesz, mire hazaérek.

– Merre jártál, Gyurinka fiam? – a tanító úr is próbálja lekötni a figyelmét.

– A kisebbik lányunokánál. A hurkatöltő tömőfáját nem találják, hát faragok egyet. De maguk mit csinálnak itt? – néz körbe.

– Nézzük a csillagokat – mondja Szénási tanár úr. – Szeptemberben csillagászati szakkör lesz, de most van a csillaghullás ideje, nézze csak, ott is egy.

Gyurinka kételkedik, nem érti.

– Ezért miért kellett idejönni? Az udvaron is lehet csillaghullást nézni.

– Az utcai világítás miatt homályos az égbolt. – magyarázza Szénási tanár úr.

Gyurinka nézi a fiúkat. Bencéhez:

– Te kinek a fia vagy? Hol laktok?

– Bent, a buszmegállónál.

– Hány kicsi gólya van a fészekben?

– Négy.

– Jól feleltél. Apádat hogy hívják?

– Minek azt magának tudni.

Tanító úr:

– Gyurinka, te az iskolában is ilyen voltál. Felírtál mindenkit a táblára.

– Fel én, aki rosszalkodott.

Tanár úr:

– Menjünk, későre jár.

– Csak még egy kortyot… – meglátja a bekötött szemű Szent Vendel szobrát.

– Nézzétek már!

– Mit nézzünk?

– Szent Vendelnek nincsen szeme.

– Rémeket látsz, Gyurinka – próbálja elvonni a figyelmét a tanító úr.

– Nem látom a szemét.

– Sokat ittál. Egereket nem látsz? – belé karol – addig botladozol, hogy el találsz esni.

Tanár úr:

– Aztán cipelhetjük haza.

– De Szent Vendel arca…

– Nincsen azon semmi különös. Ugye, fiúk.

– Nincs-nincs – mondogatják a fiúk –, semmi különös nincs.

– Az én Jóska bátyám itt született Szent Vendel oltalmában.

– Hogy?

– Anyámat talyigán hozták, de itt már annyira vajúdott, hogy megálltak, és a Csibukos Zsuzsi, ő volt a bába, kifogta Józsit, a bátyámat. Októberben Anyámék fölvirágozták Szent Vendelt, amíg lehetett, jártak ide, imát mondtak.

– Amíg lehetett? – kérdezi Csiriz.

– Az volt a rendelet, hogy az imának a templomban van a helye. A pásztorbotot is ellopták.

– Ellopták? – hüledeznek a fiúk.

– El. A pap bácsi hozott új botot. Kétszer is, mert először nem kapott engedélyt.

– Menjünk, későre jár – karol Gyurinkába a Tanító úr.

Elindulnak. Gyurinka énekel:

   Komáromi kisleány

   Vigyél által a Dunán,

   A Dunán, a Dunán.

Gyurinka megáll, kortyol az üvegből, majd váratlanul visszafordul. Hagyjanak, hogy a kisdolgomat elvégezzem. Leengedem a fáradt gőzt.

Gyurinka visszajön, a szoborhoz megy, kisebb papírtekercset vesz elő, a talpazat köré tekeri. Szöveg, fekete vastag betűkkel:

VIVAT DUBČEK! Gyurinka kortyol az üvegből, elindul, visszafordul, a szoborra néz:

– Szent Vendel, imádkozzál a nyájadért! … Jó is, hogy nem fogod látni, ami most kezdődik.

Botladozva megy a többiek után.

Jelenés, élő adásban

Öregember:

– Holnap hozzák a nyugdíjat.

Öregasszony:

– Igen. Tizenegykor ér ide a postás.

Öregember:

– Mint mindig. Adtál a tyúkoknak?

Öregasszony:

– Adtam.

Öregember:

– Mennyi tojás volt?

Öregasszony:

– Kettő.

Öregember:

– Az is valami. Korán sötétedik.

Öregasszony:

– Korán. Kérsz vacsorát?

Öregember?

– Mi van? Mit lehet enni?

Öregasszony:

– Maradt délről fasirt.

Öregember:

– Van friss kenyér?

Öregasszony:

– Van.

Öregember:

– Akkor jó lesz. Zöldpaprikával, paradicsommal.

Öregasszony:

– Hozom. (Behozza, addig az Öregember a TV-műsorújságot nézi.)

Öregember:

– Mit nézzünk a tévében? Rajzfilmet vagy háborút?

Öregasszony:

– A tegnapit ne nézzük. Alig tudtam vacsorázni. Markolókkal tömegsírokat ástak, aztán tolták be a halottakat. Élő adásban!

Öregember:

– Mindegyik élő adás. A hatoson tengeri csata. Hadihajók.

(Nézik)

Öregasszony:

– Elég unalmas.

Öregember:

– Átkapcsolok a kilencesre. Itt az előzetes szerint vegyi háború.

Öregasszony:

– Nézzük inkább a 12-es csatornát. Az mindig érdekes volt. A közelharc is.

Öregember:

– Itt van. Tankok. Helikopterek. Ez jó, mindjárt jönnek az ejtőernyősök.

Öregasszony:

– Az talált. Micsoda lövés! Az valami üzem lehetett.

Öregember:

– Az ejtőernyősök. Tankok az utcán.

Öregasszony:

– Nézd már, az a templom olyan, mint a mi templomunk.

Öregember:

– A templomok majdnem egyformák. De ez tényleg hasonlít.

Öregasszony:

– Halkítsd már le a tévét, egyre hangosabb a dübörgés.

Öregember:

– Baj van a távkapcsolóval. nem tudom lehalkítani.

Öregasszony:

– Halkítsd már le, megsüketülök.

Öregember:

– Nem vettél bele elemet! Mondtam…

(Robbanás. Szétlőtték a házukat. Élőben.)

Jelenés, valamilyen szigetek

Férj:

     – Nézzed már!

Feleség:

     – Aha.

Férj:

     – Szörnyű.

Feleség:

     – Árvíz?

Férj:

     – Szökőár?

Feleség:

     – Mint az árvíz.

Férj:

     – Mennyi?

Feleség:

     – Én sem hallottam jól. Azt hiszem kilencszáz.

Férj:

     – A vége ezer volt.

Feleség:

     – Akkor kilencszázezer.

Férj:

     – Majdnem egy millió.

Feleség:

     – Szörnyű.

Férj:

     – Azt mind eltakarítani. Aztán a járvány.

Feleség:

     – Az eső is ömlik. Mennyit szenvednek. Tragédia.

Férj:

     – Döbbenetes.

Feleség:

     – Csukd be az ablakot. Huzat van.

Férj:

     – Menteni is veszélyes. A járvány.

Feleség:

     – Nem hallod?

Férj:

     – Mit mondasz?

Feleség:

     – Csukd be az ablakot. Huzat van.

Férj:

     – Mindjárt. Nézd már. Ezért dolgoztak. Most semmijük sincs.

Feleség:

     – A magyarok is küldenek?

Férj:

     – Biztosan. Az egész világ segít.

Feleség:

     – Egymillió halott. Ezt elképzelni is nehéz.

Férj:

     – Hol is történt?

Feleség:

     – Valamilyen szigetek.

Férj:

     – Milyen hűvös van.

Feleség:

     – Mondom, hogy csukd be az ablakot.

Férj:

     – Esni fog.

Feleség:

     – Az ernyődet hazahozhatnád. Mindig elfelejted.

Férj:

     – Holnap elhozom.

Feleség:

     – Most eszel, vagy a film közben?

Férj:

     – Mi van?

Feleség:

            – Fasirt.

Lezsák Sándor (1949) író, költő, tanár. Az Országgyűlés alelnöke.