André András

Vásáros, barna cipő

Hol árusok sora pislogott (s viszont), olykor hitetlenül, a tébláb vevőkre;
lejtett az utca,csordogáltam hát egyre lejjebb, mígnem elakadtam a
vízszint-laposon – cipőt szerettem volna venni, s itt volt cipő elég.
Kellett megállnom… Egy nyughatatlan, ifjú hölgy (e duettet rögtön
beláttam) volt az árus, bizsergő (s bizsergető) lélekkel bélelt, olyféle
lény, ki, igaz lehet, ha én mondom is, nem szokja moccanatlan várni
sorsa jobbra fordulását: „hogy hívnak téged?” – pattant ki száján,
s mit tehettem, mondtam, mintha meg sem lepne hangja súlya,
melyben volt valami természetes számonkérés… „Én Zsuzsi vagyok,
mit akarsz??” S megintett engem; „vegyél még egy párat ebből”, szólt,
elhúzva nótámat egy gusztusos, barna talpalávalóval, és halvány
enyhület csillant tekintetében, mikor már átvette a pénzt.
Én bezzeg mosolyogtam ingyen is, sőt!, hisz minuszban voltam…
Az volt a benyomásom, menni kell, a hátam közepére dupla vásár!

Még majdnem áldtam; nem csipett utánam.
(S el kellett telni szűk évtizednek, hogy belássam jóindulatát:
egy forgalmas sétán levált a jobbos talpa, majd-egészen –
nyári hőben, síelve szinte, siklottam a járdán, e magból szökkenhetett
szárba fanyar bizodalmam; most minden sofőr (és gyalog)-tekintet
cipőmre forr, csak nehogy baleset legyen.
Ám a bajban megértőek az emberek; ugye, ugye [gondolták, jól tudom,
titokban],ha Zsuzsi tanácsára most ott lapul szatyromban a
tartalék cipő.)

Kosárfonás

_{Siménfalva (2021) – Ádám Gyula fotója
Székelyföld folyóirat levlap melléklete}

Sajátos hárfa-hangszerének bármely ágához ér,
a kellő dallam egy áttétes kottája az. Mind mesebeli hangon csobban –
a húrok közül ki-kibuggyanó trillák csengő csobogással folynak, föl, a
sérthetetlen összhangok égi tengerébe…
Ha még nem is; csak egy pillanat választja el, látom:
kedvtelve csücsörít a mester, vagy már épp fütyörész is,
oly rokokós kísérőt, rigó hanyatt zuhan.

És látá a kosárfonó, jó itt ülni, most, a megtorpant idő örökkévalóság-ölében.

Valami szívós, lerázhatatlan égitest tapad vállaira és hátára,
de fölmérhetetlen-roppant súlya könnyű teher,
és még melenget is… Már meg sem próbálja kiporolni ruhájából, bőréből,
s testének barlangrendszeréből – ki tudja hányadik piruló alkony
visszfénye aranylik szívén, ha délelőtt van, ha délután is.

Bár az udvar nem valami jólöltözött, mégis ragyog a napfényen kívül is,
térereje meghitt, mint egy foltos házfalé – gerendák, botok, kimarjult
locsolócső a kopasz földön, olthatatlan-izzó rőzsekupac a foghíjas tetejü,
nyitott esőálló alatt. Majd’a falcsúcsig rakott, kuglizott fahasábok,
nyílt színű térelválasztó kerítésfonat a madaraknak…           Lám, itt van
Toldi Miklós megtördelt malomköve is, és a jóég tudja sorolni, még
milyen szentséges haszonságok, Diogenész hordója is, biztosan, gazdástól,
s a róla szóló legendák, egy ugyancsak-penészes füzetben. (Azért az igaz
lehetne, mikor szerényen kérte Nagy Sándort, horddelmagada Napom elől.)
Hanem az a pindurli, piros kormányos, kék műanyag sportkocsi igazi
kakukktojás (egy landoló UFO odaillőbb lehetne). Kicsi sofőrje
nem ül a volánnál – nem csoda, még bekapná valamelyik vagdosó,
hatalmas testű tyúk.

A kerek talp már megformáltatott,
belőle nyilaznak a vessző-sugarak a Napocskára,
mely az Ihletett Ember alkotásától sugárzik…
S szinte hihetetlen; egyszer csak ettől a figyelmes lelkesültségtől
tágul ki az égbolt végtelenné.

Kovácsműhely

_{Szárazajta (2020) – Ádám Gyula fotója
Székelyföld folyóirat 2021. szeptemberi számának
levlap-melléklete}

Ha van csendélet…
Mint egy irtózatosan elméretezett, kurblis harapófogó; nézi az ember
az ágyú-nehéz, ormótlan satut, és már csak a nézéstől is süllyedni kezd.
Mindez hamukék ellenfényben, miként a (talán) fémsodronnyal megerősített
üllőtartó rönk, a kalapácsokkal feltálalt üllő, övön alul a kovácsmester
szegecselt bádogbőr-köténye, s a deszkára aggatott vasfejű, szárított heringek,
angolnák garmadája – kalapácsok, kalapácsok, uramisten,
több tucatnyi kalapács, Jézus…

A munkáskabátból előbuggyanó rózsáslila, varangyos kézfej.
A másik kéz ökölben; fanyelű vasat tolt, s ott tartja a nyitott kandalló
őslakójának szívében. S csak élteti így is.

És megint más fényben a facölöp, fakorlát s az évtizedek (honnan tudom?)
szennyétől megszentelt alabástrom falak. Meglehet az is, márványból valók.
(A vetülő árnyékok a nehézkedési dolgok szálkás, ám könnyítő lelkei lehetnek.)

Ha van visszás csendélet…
A felvétel tengelyében sziszeg a fehér tűzmag – az arany-vörös kültéri lángok,
s a szőke szikrák zuhatagából ötvözött máglya. Szirénázni kezdenek a
tetszhalott köszörűkövek, vágókorongok –
a hangra félre-fölnéz a tömpe barlang szikár gazdája,
mint aki tudja; a csodák csodáját nem illik szembemondani.
Hiszen mi úgyis szemből látjuk: jó helyén van Ő itt.

Egy cím nélküli fénykép alá

_{Lakatos Fanninak}

Címereik csillagállatkák;
a tenger mélyén egy elsötétedő kukoricás él.
Fölötte albínó moszatok végtelen sora vonul,
vagy talán az uszonyos élőlények elkívánkozó lelkei,
izzó angyalsubában. (Miért látom én mégis
egy esküvőre-öltözött menyasszonyokat szállító,
sosem-létezett, elsüllyedt hajó foszló bordázatának
emlék-rekviemjét?)

Ám a látvány csak a teljes kép fele, ráadásul tükörkép;
e lények valójában a troposzféra földszintjébe gyökereztek.
Alattuk egy egész kontinens bárányfelhői.

Nagybeteg rigó

Talán utolsó erejével szállt ide, elém, a kert füvére,
hogy lássam; a világ végéről érkezett, s elfáradt.
Mint aki mindig erre a pillanatra várt,
ha diónyi, kis madárfejében nem is csapongott
efféle tarkaság soha.
Oly lelketlen már, oly tévedhetetlen,
nincs ideje rám, merev nyakkal rögtön egy irányba bukdos,
erőtlen csapkodva: húzza magához az örökkévalóság
bejárata, egy rejtett, szűk, de békés zug a pincegádoron,
melyről nem tudhatok én sem, és nem tudhat kóbor macskaszáj sem.

_{André András (1955) Martonvásáron él. Kötetei: Mélyhűtött dallam (2000), Köztes anyag (2017).}