Nagy-Laczkó Balázs

Patrícius ház

A kék szalonból a zöldbe vezettek át minket, ahol megtudtuk, hogy a déli, balkáni gyökerekkel rendelkező kereskedőcsalád hogyan vált városunk jeles jogászelitjévé.

– Azt mutassa már meg, ahol a disznót vágták! – szólt közbe az undok kisöreg, aki sehogy sem illet a társaságunkba, és jól láthatóan az idegenvezetőt is bosszantotta.

Elég ramaty, esős idő volt, a kisöreget leszámítva mindannyian párokban érkeztünk, kiaknázva az ünnepnapi páros kedvezményt. Csupa középosztálybelinek vélhető, fiatal felnőtt fiú és lány pufi-dzsekiben vagy esőkabátban, tornacipőben – meg a bohócosan fehér, göndör hajú öreg a kopott zakójával, az esernyőjén támaszkodva, agyontaposott bőrcipőjében.

Az is lehet, hogy csak az eső elől húzódott be a kapualjba, ha meg már itt volt, hát jött velünk, kötekedni kicsit ezzel az olcsó eleganciával felruházott tárlatvezető-féleséggel, aki egész biztosan legalább egy történész diplomát rejtegetett a tarsolyában, ha nem is mindjárt kettőt.

Az idegenvezető-féleség most sem válaszolt, csak folytatta szépen a mondókáját, ahogy azt vártuk tőle: egy félig-meddig megvakult velencei tükörben mutogatta nekünk, hogyan is éltek itt a régi kisasszonyok a japáni lakkládikáikban féltve őrzött varrókészleteikkel, elefántcsont- és korallberakásos gyűszűket húzva finom ujjaikra, amiket az imént megismert csipkézett szarvasbőr és nyersselyem kesztyűkben rejtegettek a hétköznapi tekintetek elől.

Amott egy kis pianínó, ott meg egy skiccfüzet. Egy befejezetlen vászon tanúskodott e finom teremtések nagyszerű kézügyességéről és művészi ízléséről, míg a terem másik fele a család komoly férfitagjainak Corpus Iurisait, spanyol tárgyalóasztalait, tárgyalópipáit, tárgyaló röviditalos poharait, tárgyaló sétapálcáit, tárgyaló szemüvegeit és tárgyaló portréit mutatta be, komoly, szakállas, bajszos, mentés tárgyalóképükkel és az –icses, –szkis, –ános és –eres neveket magyarító Kossuthos fali nyomataikkal, címeres tintatartóikkal, Zalán futását vagy a Bánk bán, a szabadságharc egy jelenetét, vagy éppen Ferenc Jóska koronázását megörökítő karcokkal körítve.

– Azt mutassa már meg, ahol a disznót ölték! – vihogott közbe az öreg, az idegenvezető meg erre azzal folytatta, hogy nézzük meg alaposan ezeket a festett legyezőket közelebbről is, mélyedjünk el egy pillanatra a holland porcelánkészlet kék kínai figurái között (kézi festés), és gondoljunk csak bele, milyen lehetett ennél a kedves kis asztalnál ücsörögni ezzel a kis francia verseskönyvvel, mely jól kifejezi a család műveltségét, melynek ter-mé-sze-te-sen minden egyes tagja folyékonyan beszélt németül, franciául, olaszul és (khm), persze, latinul és ógörögül is.

A következő szoba a család intimebb hétköznapjaiba engedett bepillantást: egy rövidke ágynak hála azt hihette az ember, hogy milyen alacsonyak voltak a régiek, de hamar felvilágosítást kaptunk, hogy ezekben az ágyakban gyakorlatilag ülve kellett aludni, gazdagon kipárnázva. Az itt látható ágytál a legkevésbé sem közönséges munka, és stílusában szorosan illeszkedik a mosakodó lavórhoz és kancsóhoz. Ebben a szobában a görög keleti és római katolikus veretes imakönyvecskék megszemlélése után lehetőséget kaptunk az inascsengő meghúzására, majd követhettük a csengő zsinórját és hangját a cselédfolyosó felé, mely – „mint bizonyára ezt már a kastélyban is láthatták” – gondoskodott a személyzet és a család elkülönítéséről.

Láthatták – minden második mondata feltételes módra végződött, mintha durva dolog lenne tényeket közölni ebben a finom kis fészekben: a legújabb operáról cseveghettek, a miniszterelnökkel bonyolódhattak levelezésbe… stb.

Végül kiértünk az üvegfolyosóra, ahol az egyik falon a párizsi világkiállítást megjárt félig festett, félig kitömött szalonkás, siketfajdos képek néztek ránk üvegszemekkel, míg a fallal szemközt, az üvegtáblákon túl az eső verte bőszen a terrakottaköves belső udvart a kút körül.

– Most pedig megtekinthetik a kocsiszínt – jelentette be vezetőnk, feltárva az ajtót az udvar és közöttünk. A kocsiszín szemben volt, a kúton túl, mely kút mellett egykor – mesélte – állt a hófehér filagória, ahol a család társasági uzsonnáit és villásreggelijeit tartotta…

– Meg ahol a kolbászt töltötték! – visított közbe az öreg nevetve.

Vezetőnk megtorpant. Megvetőnek, parancsolónak szánt, de annál nagyobb bizonytalanságot kifejező tekintettel végigmérte az öreget.

– Meg ahol a kolbászt tölthették – hagyta rá, majd, érezve, hogy veszve minden, folytatta –, és itt, ahol állok, a kocsiszín előtt ölhették és perzselhették a disznót.

– Ölték!

– Ölték.

Az öreg diadalittasan összecsapta a tenyereit, majd elindult a kijárat felé:

– Mindig el akarja felejteni – motyogta nekünk elmenőben –, mindig el akarja felejteni…

Még sosem láttam hátat ilyen elégedetten mosolyogni.

Aszúsodás

Felénk már csak úgy szokás, hogy a középiskolai ballagást megelőzi a szerenád, mely éjszakai mulatság során a katolikus iskola diákjai nemcsak a tanárok szomszédjait nem hagyják aludni, de a plébánost sem.

A szerenád kötelező kelléke a lovaskocsi, mely, gondolhatnánk, a legtöbb városi diáknak az egyetlen alkalom egész életében, amikor a saját bőrén tapasztalja meg, mi az a valódi lóerő – de ez tévedés, hiszen a mi (becsület szavamra mondom) urunk Jézus Krisztus születésétől számított harmadik évezredre datálható szerenádunkon is közvetlen mellettem foglalt helyet legalább egy díjugrató földbirtokos lány, a másik kocsin meg egy fogathajtó zsírosparaszt dédunoka.

Ez az egész lovaskocsizás egyik záróakkordja volt annak a csupa anakronizmusnak, melyet az iskola és a város nyújtott számomra az évek alatt, és melynek hála mindig valami távoli történetben éreztem magam, mintsem a saját valós és átkozottan a jelenhez láncolt életemben. Az efféle időbeliség maga az időtlenség: vajon milyen ember lettem volna, ha eleve nem ennyiféle hol idegennek, hol sajátnak érzett múlttal tömik tele az iskolatáskám, alig hagyva némi helyet benne a ténylegesen is általam töltögetett füzeteknek? Annyit gondolkodtam rajta, már gyerek fejjel is, hogy milyen lehet most valahol Dél-Amerikában diáknak lenni – de nem a dzsungel vagy a hőség képeiért, hanem a tarvágással és égetéssel nyert puszta vörös, frissen feltört földekért, melyeknek még nincs múltja. Mennyire más lett volna, ha a gyerekszobám ablakából nem egy gótikus vár tornyán látom lobogni a történelemkönyvek lapjairól ismert uralkodóházak zászlóit, hanem ahogy az első aszfaltutat csíkozzák a szüzességét vesztő porba; ha nem a mindennapok része, hogy a romfalakról ugrálva mérjük össze bátorságunkat óvodásként a többiekkel; vagy az, hogy a belvárosban minden második szárazkapus ház fala hirdeti márványba vésve: Petőfi aludt itt, Jókai, Kossuth itt mondott beszédet, emitt egy lány huszárnak állt titokban, amott Erkel élt, és komponált Bánk bánt, itt tette le az egyik aradi vértanú a fegyverét, a másik ott dobta tiszti kardját a Körösbe, mely utóbbi állítólag nevét Krőzusról kapta, mikor itt járt az öreg a görög–perzsa háborúk hérodotoszi messzeségében, mégis túl közel…

Az egyik szerenádozó a régi, hódoltságkori, ma kissé barokkos törökfürdőbe járt általánosba, én meg a szecessziósba, a régi polgári fiúiskolába, a honvéd tiszti emlékhelybe, szemben a régi földesuraink kastélyával, ahol a régi Körös medrén macskaköves híd ível keresztül, hogy aztán mindketten a grófnő kegyéből épült iskolába menjünk, ahol a francia forradalom után kétszáz évvel született gyerek most is dicsértessékkel köszön, nem egy fekete-fehér tablón ott fityeg a vicces bajszú, katonaruhás tinédzserek neve előtt, hogy vitéz. Sőt! Akad olyan is, hogy báró, az ajtón belépve pedig az első, ki fogad, egy bíborba öltözött koronás „Emericus dux”, azaz a Szent István fia, Imre herceg, fiatalok védőszentje pallosára támaszkodva.

Csupa múlt követeli a maga jussát abból a kevéske, csöpp kis jelenből, ami megadatik az ifjúságnak egy olyan iskolában, amely a nevét is egy történész papról kapta, aki nem sajnálta jelenét régi okleveleket böngészve feláldozni rég pusztává lett települések, örökre kikopott népek, családok neve után kutatva – és akinek névtábláját a napelemes kerti lámpások korában is viaszos fáklyákkal felsorakozva szokás megkoszorúztatni.

Közben a diák Tankcsapdát meg Republikot énekelve baktat az éjszakában a batáron a plébánián keresztül ívelő jövőbe, hallgatva a patkolt paták metronómját a sebzett aszfalton, arra a bizonyos jövőre gondolva, szinte kényszeredetten próbálva koncentrálni apró kis fénypontjára, miközben minden ellene szól, a Tankcsapda is, a Republik is, az egyszer, de biztosan elérkező gaudeamus igitur, de még a kandeláberek meg a ló szaga is. Egyetlen érzékszerv sincs biztonságban, egy sem kapaszkodhat a jövőbe, legfeljebb csak a tapintás, a kéz valamely fiatal társat érintve, csókolva, ölelve, hívén, hogy azt a bőrt, hajat, arcot, szájat még nem szennyezte be a múlt, ő még szabad, érintetlen – no, meg az ízlelés, melynek üdén hat még az ital meg a bor mámora.

Aztán odaér a Plébánia (klasszicista) bejárata elé, leszáll, „hőőő!”, mondja a kocsis, ahogy a filmekben meg a kötelező Jókaikban, Móriczokban és Gárdonyikban szokás.

A pap már kint vár, fekete nyakán egy cseppnyi fehérséggel, mosolyog és betessékel egy hosszú asztal köré, ahogyan fogadta a múlt évieket meg a még múltabb évieket is, és fogadta egész biztosan az elődje és az ő elődje elődje is.

Ezután jön a fő attrakció, amit mindenki a legjobban várt már: a monsignore a pogácsa mellé borral kínál. Nem sajnálja, a házvezetőnő sorra teletölti mindenki poharát az aranyszínű miseborral.

– Tokaji – mondja, miután helyet foglalt közöttünk, egy kedves híve szokásos ajándéka ez már évek óta. Valódi tokaji, háromputtonyos aszú. Desszert bor, csak szépen lassan érdemes ízlelgetni, sűrűbb, mint a többi és édesebb, mert kései, már ráncossá töpörödött, öreg, penészette szemek adják a lényegét, meg persze a fahordók, amiről eszébe jut, hogy a városban is él egy kádármester ám, akivel egész csinos kis hordókat lehet csináltatni, bornak, pálinkának valót. Minél tovább érleli benne az ember – folytatja –, annál szebb a színe, és gazdagabb az ízvilága, csak türelem kell hozzá, hadd öregedjen.

Hátradől a karosszékben – biedermeier, polírozás, selyemkárpit, faintarzia –, tekintete a kristálypoharáról a kakukkos órára, majd az egyik aranyozott keretes képre, a velencei tükörre, az üveges könyves szekrényre, benne az első kiadásos disznóbőrkötéses Pázmányokra, aztán ismét a pohárra téved – utána kezdődik az egész elölről, amitől (vagy a túlédes bortól?) émelyegni kezdek.

Nem sajnálja, szól, ki kér még? Persze mindenki bólogat, az is, aki már azelőtt rosszul volt a sok piától, hogy felsegítettük a kocsira, az is, aki már magától le sem tudott szállni, meg az is, akinek ez volt élete első itala, leszámítva tán az apai sörhabot meg a családi szilveszterek ujjnyi pezsgőit.

Nekem is tölt a házvezetőnő, a plébános pedig – talán félreértve a kezdő részegség fintorát a képemen – azzal folytatja, hogy hát igen, még a jó öreg aszúra is rá lehet unni, de szerencsére ezzel az a kedves család is számolt ott fenn Rakamazon, Tokajban.

– Amikor már magam is émelygek a misén az aszútól – folytatja –, akkor előkerülhet a pincéből a szamorodni, ilyenkor nyáron, különösen, ha nagyon meleg van, jobb szeretem a hárslevelűt.

– Csak fehérbort iszik a misén? – kérdezi az egyik tökéletesen részeg osztálytársam, keresve valamit a kezeivel az asztal alatt egy másik ölében, amit amaz meg úgy tesz, mintha nem akarná, hogy megtaláljon.

– Igen – válaszol a pap –, mondom: aszút, szamorodnit, hárslevelűt, muskotályt, furmintot.

– Más nincs? – évődik tovább az osztálytárs.

– Nem, ezek vannak.

– A muskotály jó évjárat?

– Mindegyik jó évjárat – mosolyog a plébános, és int a házvezetőnőnek, hogy hozzon a muskotályból is nekünk.

– Mindig azt hittem, hogy a misebor vörös – folytatja az osztálytársam keresztbe álló szemekkel szürcsölve az italát.

– Sokan így vannak ezzel – mondja a plébános finoman intve az osztályfőnökünknek, hogy ideje lenne távoznunk.

– Krisztus vére – nyögi be valaki.

– Nem – int gyorsan tagadólag a pap zavartan mosolyogva –, nem-nem, ahhoz előbb át kell változtatni!

– Szóval ez nincs átváltoztatva? – kérdi a részeg kabátját véve.

– Nincs, már hogy lenne?

Az osztálytársam erre igen fancsali képet vágva abbahagyja az öltözködést.

– Nagy kár – folytatja aztán –, nagyon nagy kár érte…

– Gaudeámúsz igitúr juvenész dúm szúumúsz! – kezdi el valamelyikünk az ajtón kimenőben.

Szép, rézkilincses ajtó és igen fényesre kopott a kilincse.

Nagy-Laczkó Balázs (1989) író. Tanulmányait Gyulán és Szegeden végezte régészet, néprajz és vallástudomány szakokon. Rendszeres publikál folyóiratokban.