Tamás Menyhért
Folyam-versek
– Végjárásul szánt,
szabadító perlekedés –
I.
Sokadjára érzem, mélyét veszti
bennem a szó, magára fakul
a gondolat, a közel-ég is
halkságával üzen: haragod
felét mihamarabb hagyd ott,
ahol van, füstölgése előbb-
utóbb a szívedre száll, lassabbul
a lélek, attól, hogy billen az ég,
a Föld a talpadé, ameddig az,
az lehet, vesd meg a lábad,
higgyenek bomló öregnek, ott
maradj, ahova állított az Idő –
nem azért kerested a hívó szót,
hogy letérdepelj e vakult világ
előtt, nem azért jussoltuk az
IGÉT,
hogy ránk hamvadjon az Oltár!
Az Oltár! Nyomban énemmé
lázadok, énemmel várom a
reggelt, a Holnapot – tanúságom
visszaszerzett óráját.
II.
Nem mondhatom, minutára sem
sem mondhatom: nem folytatom,
ha eddig kibírtam, vesztemig
folytatom – akinek egyetlen irányt
rendelt az Isten, kialvó szemhatárig,
folytatnia kell! mint kezdetiben:
befelé nyílik az öröm, idegszálaim
befelé gyökereznek, láz, láz, láz,
szabadságíztől zsibbad a nyelvem,
Be szokatlan! egyetlen egyszer sem
fértem közelébe, félek, most is csak
visszfényében köröz fölöttem – ez a
szórt nép, szórt népek szabadsága,
a vakított remény, lehetsz, lehetnél
vélt választottja; alsó grádicsáig
részegült szemhunyorgás. Tiszta
por az arcod! Maradj inkább seb-
zett út! A kialvó szemhatárig.
III.
Éjhajlat-tájt, mihelyt csillagokban
méri magát a távol, neszre ébredek,
a könyvespolc neszére. Ezerszer
hallott üzenetéből ugyanazt, mégis
mást sugall, a hódolat árnyát, szép
volt, ami tegnap nyelvedre gyűlt,
az én szabadságom más szabadság,
mint amiről a világ beszél; a kéz,
a dologtevés nemes vesződsége,
hallgasd csak, ma is ugyanúgy
percegem a kézorsó surrogását,
nyüstölöm a vásznat; a szövőszék
sokszínű, fehérített álmát.
Az őrszó
Benkő Samu halálára
Őrszó, rég-idejében lapalji záró
szó, új oldali ismétlésében, nyelvi
jelként, testesült őrszó. Nyelvünk,
nyelvi sűrítésünk csodája…
Őrszavak, vetül elém Benkő Samu
minap elhunyt erdélyi művelődés-
történész, mélyültek után mélyülő
történész, esszéíró egyik könyvcíme.
Erdély sűrűjébe szédültem. Innen is
tovább, a magyar égövek végtelenéig
akartam szédülni, Szenczi Molnár
Albert nyelv-virágoztató zsoltár-
énekéig, Rákóczi fejedelmünk hit-
védelmi; kereszténységünket féltő
imasoráig.
Még tovább: az új világteremtőig,
Bolyai Jánosig…
Túl minden valón,
túl minden képzeten, éppen ezidőt
fordul nyughelyed felé az út,
Bolyai-őrszómat küldöm Utánad!
Tamás Menyhért (1940) Kossuth-díjas író, költő. Több mint húsz essztendeig a Népszava Szép Szó irodalmi mellékletét szerkesztette, 1990–1991 között pedig a lap főszerkessztő-helyettese volt. Negyven kötete jelent meg, a legutóbbi: Trianon szédületében (2020).