Aniszi Kálmán
A ránk köszönt század nagy kérdései
Konrad Sutarski: Mit hozol XXI. század
Budapest, 2021, Püski
Az, amit Magyarországnak Mohács, majd Trianon,
Lengyelországnak pedig a XVIII. század végi felosztások jelentettek,
ugyanazt jelenthetik majd egész Európának a XXI. századi események.
Kellemes meglepetést okozott a Püski kiadó Konrad Sutarski legújabb könyvével. A kötet verseket, prózaszövegeket, lengyel és magyar kritikusok elemzéseit, létértelmező esszéket és tanulmányokat fog csokorba Európa polgárai számára megszívlelendő tanulságokkal és halaszthatatlan teendőkkel. Alföldy Jenő kritikus, irodalomtörténész egészen közel visz bennünket a lengyel alkotó életének és munkásságának megismeréséhez, munkássága mélyebb megértéséhez.
Konrad Sutarski a lengyel–magyar kulturális és társadalmi kapcsolatok ápolásáért és irodalmi munkásságáért többszörösen kitüntetett lengyel író, költő, művelődéstörténész és diplomata 1956-ban debütált költőként Poznańban. 1965 óta Magyarországon él és alkot. 1995-től az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (jelenleg Országos Lengyel Önkormányzat) első elnöke volt. 1998-ban létrehozta a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárát. A lengyel és a magyar nép összefogásáért, testvéri kapcsolatainak szorosabbra fűzéséért fáradozik fáradhatatlanul mind a mai napig.
Számos vers- és prózakötete jelent meg lengyelül és magyarul. Politikai és történelmi tanulmányaiban különösen a hagyományos világrendet felborító veszélyekre hívja fel a figyelmet. A kötetbe válogatott költeményei és más műfajú dolgozatai egyazon forrásból fakadnak. Értékóvó, felelős gondolatai szerves egységet alkotnak. A költő verseinek többségét létkölteményeknek nevezi. Természetesen és jogosan, hisz a költő valamennyi megnyilvánulásából „ugyanaz a férfias arcél, ugyanaz a válságokkal szabdalt korszellem és ugyanaz a hittel, életerővel és érvelő értelemmel megerősített remény fejeződik ki”. Verseiből az elkötelezettség, a közösséggel szembeni felelősség nem mindennapi erénye sugárzik. A függetlenség és összefogás eszméjét, a keresztény és az ógörög–római hagyományokon nyugvó európaiság védelmét, a szabadságszerető Lengyelország és Magyarország összefogását tudatosítja bennünk, farkasszemet nézve a napjainkat jellemző aggasztó világtendenciával. Erős kritikai érzékkel felvértezett, a poétikai talentum sejtelmeivel megáldott, filozófiai mélységekig hatoló és szintézisteremtő alkotó. Konrad Sutarski „kettős hazában él”, de nem megosztva, hanem megkétszerezve. Mindezekből természetesen következik, hogy mély részvéttel ír az ’56-os magyar forradalomról, a hősökről és áldozatokról. „Létköltészete nem pusztán a szorongást, rettegést kifejező traumák hatásaiból, hanem Európa és az egész emberiség veszélyeztetettségének értelmezéséből született” (uo.).
A szerzőt a Magyarországon élő lengyelek kulturális és tudományos intézményeinek létrehozásáért a Pro Cultura Minoritatum Hungariae és más rangos díjakkal tüntették ki. Irodalmi munkásságát Bethlen Gábor-díjjal és József Attila-díjjal ismerték el.
Konrad Sutarski már a kötet bevezető részében felhívja a figyelmet arra, hogy a mai Európa kezdi elveszíteni eddigi arculatát, és a keresztény hit egyre inkább jelentőségét veszíti, különösen Nyugat-Európában. A nyugati országok lakossága körében – főleg a muszlim vallásúak miatt – veszélyesen terebélyesednek a kulturálisan idegen, immár a saria törvények által irányított gettók. Folyamatosan szivárog, és rákként terjed a gender ideológia még az olyan hagyományosan keresztény országokban is, mint Lengyelország és Magyarország. Ennek a szűnni nem akaró nyomásnak csak földrészünk keleti fele áll ellent több-kevesebb sikerrel. Megdöbbenve tapasztaljuk, például, hogy a hagyományos értékrend széttöredezik, a globalizálódás hívei arra törekednek, hogy összezavarják a sokszázados értékrenden nevelkedett keresztény embereket, hogy képtelenek legyenek az erkölcsileg jó és rossz különbségtételére. Az egy személyben poéta, esszéista és tanulmányíró ezért érzi szükségét annak, hogy felhívást intézzen a költőkhöz és írókhoz: védelmezzük közösen évezredes értékeinket.
Ha kellő figyelemmel visszatekintünk a história századaiba, azt vesszük észre, hogy az öreg kontinensen ógörög–római kulturális alapokon álló keresztény államok jöttek létre rendre. Bár ezt az egységet két jelentősebb vallási törésvonal is megosztotta, a kereszténység kettészakadása (1054) és a 16. században keletkezett evangéliumi megújító mozgalmak, másrészt Lengyelországnak és Magyarországnak is szembe kellet néznie a tatárjárás veszedelmével és a hódító oszmán birodalom kihívásaival, a múlt században pedig a nácizmus és a kommunizmus gyalázatában szétzilálva vergődött a kontinens élete, viszont a két gyilkos totalitárius rendszer bukását követően földrészünkön beköszöntött a harmónia időszaka. Sajnos nem sokáig tartott. Mert a világhatalomra törő globalizáció veszedelme lesben állt a küszöbön.
Az Európai Unió megalakulása előtt, a Szén- és Acélközösség idején, amikor ez a veszély jobbára még potenciális volt, Robert Schuman francia külügyminiszter határozottan figyelmeztetett az emberiség egészére kiterjedő sejthető veszedelemre: „Európa vagy keresztény marad, vagy nem lesz.” És ami lehetséges volt, szemünk előtt kezd valósággá válni. A 21. század elején a világi pénzhatalom ellentétébe fordította az oly rég áhított harmonikus-békés állapotot, létrehozva a totalitárius rendszerek új változatát, a globalizmust. A misztifikált és mimikrit játszó képmutató megahatalom az egész világ feletti uralomra tör. A rombolást pedig velünk, európaiakkal kezdte. Földrészünk hatalmas veszélynek van kitéve: gazdaságilag fokozatosan kiszolgáltatottá válik, keresztény vallása széthullóban, a nemzetállamok végpusztulásuktól iszonyodva vergődnek; etnikailag virágzó nemzetegységek szürke amalgámmá keverednek, az öreg kontinens, majd pedig rendre mind a népek manipulálható tömeggé értéktelenedhetnek. Ha nem cselekszünk idejekorán és kellő erővel, önazonosságunk is odalesz.
Konrad Sutarski azokat a verseit válogatta ebbe a kötetbe, amelyeket a hagyományos keresztény Európa létének védelmében írt azzal a szándékkal, hogy felhívja a figyelmet a világot fenyegető gigászi válságra.
Versei, esszéi, tanulmányai a békeszeretet, a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság eszméinek jegyében fogantak. Mind a lengyel, mind a magyar irodalomkritikusi elemzések Sutarskinak ezt a poétikai hitvallását nyomatékosítják.
A kötet lírai részébe szerkesztett versek a valós természeti környezetről vallanak. Amíg a klímaváltozás az emberi erőfeszítésektől függetlenül történik, véli a költő, addig a társadalmi együttélés viszonyai jellemzően a természeti jelenségeket alakító/módosító emberek magatartásától függnek. A lírai csokorba fogott versek éppen ezért ez irányú kötelességeinkre figyelmeztetnek. Verseivel, esszéi révén Konrad Sutarski mindenekelőtt az írókhoz, a költőkhöz fordul a hagyományok, a keresztény Európa megvédésére híva fel figyelmüket. Mert mi a tollforgatók legfőbb feladata? A hallatlanul fontos és sürgető teendőknek a tudatosítása, hisz „ők tudják legeredményesebben megmozdítani az emberek szívét és gondolkodását, erőfeszítésre felszólítani őket”. Költőnk valósággal riadóztat. Vegyük észre: a hatalmas veszély már átlépte küszöbünket, nincs idő mélázgatni, az „ej, ráérünk arra még!” nemtörődömségét feladva azonnal a cselekvés útjára kell lépni. Ezek a versek bevallottan politikai célzatúak, erkölcsi-emberi kötelességeinkre figyelmeztetnek. Az alkotó elméknek zászlóvivőként, avagy fáklyavivőként kell haladniuk az ember méltóságáért, létünkért folytatott kérlelhetetlen küzdelemben. Nincs alternatíva: vagy győzedelmesen megvívjuk a csatát, vagy elveszünk. Az emberiség létállapota egyre riasztóbb képet mutat:
„Már megszűntek a békesség zugai az erdőkben
s a mezők génferdített füveket sarjadnak
Vajon maradtak-e oázisok szabad-röptű madaraknak
ahol még énekelni lehet
Hiábavalóak útmutatásaink tanácsaink varázslataink
Mert glóbuszunk egyre tébolyultabban kering a Nap körül.”
(Ifjú már deresedő hajú barátaimhoz, 2016)
A nagy veszedelem előtt dideregve, remélhetőleg nem dermedezve állunk. Konrad Sutarski ébresztő szózata bizonyára nem véletlenül juttatta eszembe Kós Károlynak a hatalmi túlerő gyalázatos döntése nyomán 1921-ben írt Kiáltó Szójában Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához intézett sorait: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahova a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért.
[…] Építenünk kell. Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. […] Aki oltalmazott mind ez ideig, és akit mi is védelmeztünk magunknak.
[…] A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek.
Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.
Az Élet nem vár, az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom! […]”
Igen, Isten segedelmével haladéktalanul cselekedni kell. Mert az élet szent, és a történelem nem lezárt folyamat. Az Igazságnak pedig előbb-utóbb győzedelmeskednie kell.
„Most mikor aggodalom s remény együtt keres
menedéket szemünk rejtekhelyein mint
eresz alatt a fecskék… […]
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezért hívlak hát Szelleme az egész Földnek
de tudnod kell
hogy ennek a – most megint annyira mérsékelt – övnek
a lakói bezárkóztak szegényedő elefántcsonttalan-
tornyaikba
a sörbódékba
a képcsőrobbanással fenyegető
TV-készülékekbe…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hívlak minden eltűnt és halott és távollévő nevében
Ébressz föl minket kábultságunkból […]
– tedd, hogy kilépjünk végre öntornyainkból
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
mert végre el kell kezdenünk furcsa fegyvertelen
légiónk menetelését
ha már e világ hatalmasai értünk civakodnak”
(Mikor aggodalom és remény, 1989)
A költő továbbgörgeti a nyugtalanító gondolatot, és levonja a végkövetkeztetést: Hiába szerencsétlenkedünk, a természetet nem lehet legyőzni:
„Látni néha a föld erőlködését
– felemelkedik
lerázza városok koloncát behatoló bányászt temet magába
olajkutatók fúróit töri
ciklonokat küld
– nem hisz civilizációs varázslatainkban.”
(Látni néha a föld erőlködését, 1972)
Kazimierz Swiegocki lengyel irodalomkritikus szerint Konrad Sutarski alkotásaiban végig jelen van a modern Európa tehetetlenségének motívuma. Európa oly tétlen e veszedelemmel szemben „mintha valamilyen hipnotikus mély álomba merült volna”. Mintha ez már nem is a hagyományos öreg kontinens, hanem „egy kereszténység utáni, saját szellemi hagyományai és kultúrája iránt közömbössé vált Európa” lenne.
A globalizmus épp oly pusztító Európára nézve, mint az iszlám. Egyetlen megoldás kínálkozik, véli a lengyel kritikus: hatékony védekezésbe kezdeni. Az íróknak, költőknek élen kell járniuk földrészünk civilizációs és erkölcsi értékeinek védelmezésében.
A másik lengyel verselemző, Jerzy Grupinski így summázza fejtegetéseit: Konrad Sutarski könyvében „széles körű rálátást ad a jelenkori Európa és a világ válságos helyzeteire”.
Nincs más megoldás, érezzük ki Sutarski verseiből és prózai munkáiból: küzdeni kell! Ehhez viszont tántoríthatatlan hitre van szükség, ami erőt ad a cselekvéshez és a győzelemhez. A költővel együtt vessük hát hittel teli tekintetünket az Úr igazi szolgájára, néhai szent II. János Pál pápára, akit mint példamutatót kell emlékezetünkben tartani:
„Láttalak láttalak ahogy megöltek
ahogy a halottak közül feltámadtál
hogy a Colosseumban keresztünket vidd tovább a Golgotára a földgömbön át…”
(II. János Pál temetése napján, 2005. április 8.)
Sutarski számos költeményét, az utóbbi években keletkezetteket talán még erősebben áthatja az európai civilizáció sorsának átalakulásával kapcsolatos nyugtalanság, szorongás:
„Mit hozol idő
te huszonegyedik század
még mivel készülsz meglepni minket
már most eresztékeiben recseg a föld
miként emlékszik majd rád az emberiség a történelmi távlat
mi támad életre e rettenet zűrzavarából”
(Mit hozol idő, 2018)
Vigasztaló, mi több, felemelő, hogy a költő konklúziója nem a fátumszerű változtathatatlanság érzete. A szerző az elkötelezett költészetet képviseli, mondván: „Olyan líra megalkotására törekszem, amely aktív kapcsolatban áll a napjainkban átalakuló civilizáció emberével […], problémáival, valamint a formálódó új tudattal.”
Tekintsük ezt mi is Konrad Sutarski ars poeticájának.
Aniszi Kálmán (1939) író, publicista, ny. egyetemi oktató. Bihar megyében, Magyarkakucson született. 1985–90 között a Korunk folyóirat szerkesztője. 1990 óta él Magyarországon, 2000-től a folyóirat megszűnéséig a Kapu főmunkatársa volt. Legutóbbi kötete: Árral szemben (tanulmányok, 2020).