Tanos Márton
Félbeszakadt nemzedéki napló
Bartusz-Dobosi László: Csengey Dénes
MMA Kiadó, 2020
Alapvető hiányt pótol Bartusz-Dobosi László könyve Csengey Dénes recepciója tekintetében. A Hitelhez is megszámlálhatatlan szállal kötődő szerző munkásságáról eddig sem monografikus mű, sem egyéb, az életművet részletesen földolgozó munka nem készült. Az életműhöz hasonlóan ugyanis furcsán alakult Csengey Dénes recepciója is: mindkettőt egy-egy alapvető törés jellemzi. A kétféle törés között azonban nem teljességgel vonható ok-okozati összefüggés: utóbbit, a befogadástörténet hiátusait csak részben magyarázza az előbbi, Csengey tragikusan korai halála. Bartusz-Dobosi megemlíti, hogy a szerző az őt övező kultikus státusból, amely aktív éveinek utolsó időszakát, a kilencvenes évek elejét, majd a halála utáni időszakot jellemezte, viszonylag rövid idő alatt egészen a kánon peremére sodródott. Ahogy a monográfia szerzője fogalmaz, „Csengey Dénes rövid alkotói életpályája egyfelől a tiltás, másfelől a sürgetettség légkörében telik. Életművének egy jelentős része vagy az asztalfiókban, vagy jobb esetben, a különféle folyóiratok »könnyebben múló« hasábjain marad” (94). Az elérhetőség és a kánoni pozíció szempontjából ugyanakkor igen pozitív és nem elhanyagoltható tény, hogy Csengeyt 2020-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották, így művei szélesebb rétegek számára váltak egyszerűen hozzáférhetővé, ám az oeuvre körüli ellentmondásokat ez még nem oldja föl. A két törés közül racionális módon a váratlanul rövidre szabott életpálya nem, csupán a recepció furcsa alakulástörténete és a kánoni pozícióvesztés magyarázható. A monográfia kísérletet is tesz erre: deklarált célja, hogy a pálya időbeli hosszmetszetében elemezze ezt a helyzetet, megkeresse ennek a kánoni mozgásnak az okait, valamint, hogy a mai kor irodalomtudományos standardjainak figyelembevételével kísérelje meg Csengey életművét újrapozicionálni a kortárs magyar irodalmi kánonban.
Bár Csengey poétikája alapvetően „különutasként”, önelvűként jellemezhető, Bartusz-Dobosi amellett érvel, hogy az (legalábbis részben) olvashatónak mutatkozik kortársainak akkor újszerűnek számító posztmodern irodalmi fölfogása szerint is: „Látható tehát, hogy a szerzői epika jelképtára – bár nem kifejezetten törődik az irodalmi korszellemmel – a kortárs paradigmák között megtalálja a helyét. Mégpedig a formák közti merész határátlépések esetében az asszociatív képalkotás posztmodernre mutató kísérleteivel, irányaiban pedig az archaizálóan klasszicista formakincsekig való visszanyúlással” (37). Nem véletlen, hogy a monográfia szerzője épp a határátlépéseket és a merészséget emeli ki Csengey írói stílusa és hozzáállása kapcsán, hiszen tulajdonképpen egész életét, irodalmi és azzal szoros összefüggésben álló politikai pályáját a kereséssel mint általános mentalitással lehetne talán legérzékletesebben jellemezni – nyilván a keresés fogalmának több jelentésrétegét elkülönítve.
Csengey egyfelől kereste a konszenzust a „népi” és a „demokratikus” ellenzék körei között, amelyek egymástól jelentősen különböző kultúrával és hagyományokkal rendelkeztek. Bár kulturális gyökereinek köszönhetően az előbbihez kötődött jobban, vitakészsége és integratív szemlélete és ambíciója arra ösztönözte, hogy megkíséreljen bizonyos közvetítői szerepet betölteni az egymással sokszor és sok mindenben egyet nem értő művészeti és politikai diskurzusok holdudvarai között. Irodalmi és közéleti gondolkodásában e táborok fölött állt, ilyenként pedig minden fórumon, amelyen megfordult, megbecsülésnek örvendett, szavai kikövetelték a figyelmet. E konszenzuskereséssel párosuló nagyfokú vitakészségnek a dokumentuma például az a Balassa Péterrel folytatott nyilvános polémia, amely ha nem is szülte meg a másik teljes megértésének vágyott katarzisát, nem jött létre szintézis a nagyon különböző esztétikai és filozófiai alapokon álló felek gondolkodásából, de nem is maradt teljesen eredmény nélkül. Már maga a dialógus létrejöttéért tett erőfeszítés is tiszteletre méltó, hiszen vitájuk kijelölte egy olyan út kezdőpontját, amelynek a bejárásához bátorság és szabadabb szellem szükséges.
A keresés metaforájának van egy erőteljes kapcsolata a szabadság fogalmával, mind a korszellemet, mind Csengey személyes életét tekintve: jellemző volt Csengeyre, hogy igyekezett mindig megtalálni a szabadság megnyilvánulási lehetőségeit, ezért is orientálódott a közéleti problematikák és a politikai munka felé, életútjában ekként fonódott össze szervesen nyilvános tevékenységében az írói és a politikusi pálya. „Csengey írásai a legkevésbé sem nevezhetőek belső magánbeszédeknek, történelembe helyezettségüket alapvetésnek tekintem. A primer szempont minden eszméjében és megnyilvánulásában a közéletiség kifelé tendáló, azaz társadalmi érvényű tapasztalati bölcsességének érvényre juttatása. Történeti hatásuk és művészeti értékük elválaszthatatlan egymástól” – véli Bartusz-Dobosi (172). Csengey művészethez és íráshoz való hozzáállását tekintve ráismerhetünk arra a magyar irodalomban nagy hagyományokkal rendelkező magatartásformára, amely az írásra mint társadalmi-politikai tettre tekint, hiszen ez nemcsak a reformkor időszakára, hanem a 20. század utolsó harmadának kulturális miliőjére is erősen jellemző volt. Bárhogy is alakultak később a kilencvenes évek, az azt megelőző évtizedben a „népi” vagy „demokratikus” ellenzék soraiban politikai és művészi munkát (is) kifejtő humán értelmiség képezte a rendszerváltás intellektuális fedezetét még akkor is, ha a két diskurzus az átmenetet eltérő célok és értékek alapján képzelte is el, Csengey pedig igyekezett mindenkivel párbeszédben maradni.
Ha a keresés metaforájánál maradunk, Csengey esetében van egy poétikai oldala is. Írói működésének szerves része volt a hangkeresés és az autentikus megszólalási formák megtalálásának vagy kikísérletezésének folyamatosan benne munkáló intenciója, az érvényes művészi megnyilvánulás módozatainak szüntelen keresése. Nem lehet véletlen, hogy életműve során folyamatosan az életrajzi referencializálhatóság és a fikcionáltság határmezsgyéjén egyensúlyoz, ez a jellemző is a szüntelenül folyó szerep- és a hangkeresés részének tekinthető. A keresés alapmentalitásával ugyanakkor nem ellentétes, hanem azzal szorosan összefügg az ellenzéki ethoszhoz való ragaszkodása és politikai céltudatossága.
Bár a kötet alapvetően a biográfia felől közelíti meg az életművet, Bartusz-Dobosi László azonban nem csak a közéleti szerepvállalás szempontjából nyújt elemzést a szerzőről. Könyvének zárlata felé közeledve Csengey életművének, irodalmi és politikai munkásságának áttekintése, az alkotói lélektan társadalmi mozgatórugóinak fejtegetése, valamint az ezekből leszűrhető tanulságok számbavétele mellett kísérletet tesz műveinek esztétikai értékelésére is. Ennek során – mintegy elemelkedve a részletező elemzői perspektívától – bevezet egy érdekes és Csengey esetében különösen produktív olvasási metaforát is, amelyet a szerző egész életművére vonatkoztat: a naplót. Egy töredékben maradt életmű naplójaként tekint Csengey műveinek összességére. Ennek az átfogó metaforikus olvasásmódnak a működtetésekor, amely már a munka összegzését készíti elő, már nincs igazán jelentősége a Csengeyre egyébként igen jellemző műnem- és műfajbéli sokszínűségnek; távlati nézőpontból Bartusz-Dobosi meglátása szerint bizonyos értelemben egységgé áll össze a töredékes egész. A monográfia szerzője így fogalmaz pontosan: „Művei ilyen értelemben enjambement módjára hajlanak át egymásba. Ezért lehetséges, s talán nem értelmezői túlkapás, ha az egész életműre mint nemzedéki naplóra tekintek, hiszen az itt-ott tapasztalható »nyelvi fegyelmezetlenségek« ellenére kontúros tematikai koncentrációval van dolgom. mintha a szerző a formák váltogatásával csak ugyanannak a mondandónak a legtökéletesebb publikációs, kifejezési formáját keresné.” Az oeuvre egyes darabjai így egy átfogó napló összefüggésrendszerének változatos bejegyzéseiként értelmeződnek, amely alkalmas a történelmi közelmúlt viszonyainak átélésére, személyes, kortársi perspektívából történő megragadására
a jelen olvasója számára.
A kötet befejezése után hajlamosak lehetünk úgy érezni, hogy Csengey értelmezhetetlenül korai halála miatt félbeszakadt munkásságának alakulástörténete már-már túlmutat önmagán. Az ígéretes, kezdeti szakaszából épphogy csak kilépő, a kiteljesedés lehetőségét magában hordozó írói-politikusi pályaív váratlan megtörésében, a benne rejlő lehetőségek be nem teljesülésében, a naplószerű életmű félbe maradtságában nemcsak a Csengey nevével fémjelzett nemzedék sorsának sajátos jelképét, hanem egyúttal a felemásra sikeredett magyar rendszerváltás erodált örökségének is valamiféle mementóját, melankolikus metaforáját ismerhetjük föl.
Tanos Márton (1986) felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. Disszertációjában Mészöly Miklós négy regényét vizsgálta prózapoétikai szempontokból. A szintén pázmányos kötődésű Modern Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoport tagja.