Jávorszky Béla
Új csillag a lett irodalom egén
Az elmúlt két-három évtizedben több csillag is feltűnt a lett irodalom egén. Ezekről véletlenszerűen, egy-egy nemzetközi sikerkönyv révén értesülhetett ugyan a magyar olvasó, többségük léte és munkássága azonban homályban maradt. Számomra Vizma Belševica Bille-trilógiája, majd a magyarul is napvilágot látott Anyatej, Nora Ikstena kitűnő regénye (Laczházi Aranka nem különben remek fordításában) jelentette a katarzist, amely meggyőzött róla, hogy igenis oda kell figyelnünk a lettek irodalmára.
A mögöttünk maradt évek egyik nagy felfedezettje az 1952-ben a szibériai Krasznojarszkben született Māra Zālīte, aki eddig két remekműnek bátran nevezhető regényben mutatta meg az 1940-es években Szibériába deportált lettek túlélő és az 1950-as évek közepén hazabocsájtott családjainak kálváriáját. Ismeretes, hogy a balti országokat 1940-ben megszálló szovjet hatóságok 1941-ben és 1949-ben két hullámban észtek, lettek és litvánok tízezreit küldték a Gulag haláltáboraiba vagy elviselhetetlen körülmények közé, gyakorlatilag a megsemmisítésüket célzó és eredményező kényszerlakhelyekre. Az 1952-ben született írónő családja is a szovjet megtorlás áldozatává vált, őket az első hullámban deportálták, és csupán Sztálin halála után, 1956-ban térhettek haza. Hazatérésüknek, az őket fogadó fagyos hazai légkörnek, megbélyegezettségüknek állít emléket az írónő két regényben is, melyek közül az Öt ujjat 2020-ban vehette kézbe a magyar olvasó, a Paradicsommadarak című folytatás – melyből itt közlünk részletet – pedig a közeljövőben jelenik meg, ugyancsak a Magyar Napló Kiadó gondozásában.
Māra Zālīte költőként debütált, ám később áttért a prózaírásra. Tevékeny résztvevője volt az 1989-1991-es újrafüggetlenedési mozgalomnak, s közben sorra kerültek ki ujjai alól a drámák, az opera- és musical-librettók, köztük a Szörényi Levente rockoperája ihlette Lāčplēsis (A medveölő) szövegkönyve, melyben a nemzeti eposz alapján a lettek idegenek ellen folytatott szabadságküzdelmét elevenítette meg.
Két regénye egy nagycsalád szenvedéstörténete, egy ötéves kislány szemszögéből nézve. A kislány, Laura, az írónő alteregója, aki sokat nem ért ugyan az őt körülvevő világ kegyetlenségéből és torz valóságából, azt a keveset viszont igyekszik a maga gyermeki módján értelmezni. Megtanulja, hogy senkinek sem szabad Szibériáról beszélnie, emlékképeiben pedig ott élnek a soknemzetiségű barakklakók, a barakk végén stószba rakott gyermekholttestek és a szibériai vadon rettenetes, de gyerekszemmel nézve szinte idilli világa. Szerető emberek veszik körül: szülein kívül Asja, a londoni operaház volt énekesnője, aki most épp „angol kémként” tölti büntetését a tundrán, az őt szoptató és gyengéd szeretettel körülvevő asszonyok, a finn Kauko, aki medvehússal táplálja a gyermekágyas anyát, a moldáviai Madalina, akinek lábai lefagytak ugyan, mégis ő tartja életben kártyajóstehetségével sorstársait.
Az Öt ujj a hazatérést követő gyerekkor, a Paradicsommadarak pedig a tízévessé cseperedett Laura élettapasztalatainak története. Az előbbiben megkapó képeket olvashatunk az elviselhetetlenül hosszú hajó- és vonatútról, majd apránként megismerkedünk a nagyszülői ház apró titkaival. Csodálatos részleteket olvashatunk arról, hogyan fedezi föl a környezetet, a kertet, a forrást, a kutat, a gyümölcsöst, és hogy tudja meg, hogyan muzsikál és milyen dallamokat játszik Szent Péter, és kiket gyászol Papus, a dédapa. Mindez apró mozaikképekben jelenik meg az olvasó előtt.
Az utóbbi regény (melyből a részlet való) hőseiről annyit feltétlenül tudni kell, hogy Mamó Laura dédnagyanyja, Papus a dédnagyapja (akiket nem deportáltak), Buka pedig a nagymama, Lilija beceneve (aki most tér haza a deportálásból). Ebben az időben a szülők és Laura már öt éve otthon vannak. A kislány éli korosztályának megszokott életét, nem bírálja, hanem természetesnek fogadja el az ostobábbnál ostobább lózungokat és intézkedéseket, és csak egy a kommunista jelszavak festésére ítélt művésszel való találkozása döbbenti rá a szabadság lehetséges távlataira. „A Paradicsommadarak egyidejűleg a szabad világ és a létezés szimbóluma”, vallotta az írónő a Magyar Naplónak adott terjedelmes interjújában. Majd hozzátette: „Regényem emóciókon alapuló történet, amely egy kislány szemszögéből mutatja meg a felnőtt világ brutális kétszínűségét és ellentmondásait.”
Azt hiszem, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Māra Zālīte regényeinek ott a helye minden a múlt és a Baltikum iránt érdeklődő olvasó ember asztalán. Nem csupán tüneményes nyelve, lírai mondatszövése, különös „mozaiktechnikája” miatt, hanem mert mindenkit, bennünket, magyarokat is figyelmeztet a múlttal való szembenézés fontosságára. Arra a veszélyre, amely mindannyiunkra leselkedik, ha nem védjük meg magunkat, ha nem vesszük időben elejét a világot behálózó diktatórikus törekvéseknek – jelentkezzenek azok a nácizmus, a kommunizmus vagy egyéb „népboldogító” eszmék köntösében.
Jávorszky Béla (1940) író, műfordító, diplomata. 1990–1994 között helsinki, 1991–1994 és 1999–2002 között (két ízben) észtországi, lettországi és litvániai nagykövet. Finn, svéd és észt szépirodalmat fordít. Legutóbbi kötete: Fordul a világ. Rendszerváltó nagykövetként Finnországban és a Baltikumban (Magyar Napló Kiadó, 2021).