Bartusz-Dobosi László

Egy élet monodrámája

Csengey Dénes: Három monodráma
Hitel Könyvműhely, 2021

Tavaly, 2021 áprilisában volt harminc éve, hogy Csengey Dénes író, politikus fájdalmasan korán, mindössze harmincnyolc évesen eltávozott közölünk. Nemcsak a szomorú évforduló, hanem az alkotó egyéni karaktere, munkásságának szerteágazó sokszínűsége és személyiségének hitelessége is sürgeti az életmű teljesebb feltárását. Ennek fontos állomása e jelen tanulmányban bemutatott 2021-as kötet megjelenése is.

Csengey Dénes kevesebb mint tizenöt éves alkotói időszaka alatt megjelentetett egy regényt, egy novelláskötetet, és egy úgynevezett nemzedéki esszé kötetet, napvilágot láttak válogatott politikai beszédei, vászonra került egy filmforgatókönyve, s színpadra egy lemeznyi Cseh Tamásnak írt dalszövege. Néhány évvel halála után ugyan kiadták válogatott írásait, de a hagyaték további számos és értékes kéziratot rejt, amelynek feldolgozása még várat magára.

A 2020–21-es időszakban örvendetes módon elindult „Csengey-reneszánsz” keretei között azonban említést kell tennünk e sorok írója által jegyzett monográfia[1] megjelenéséről, valamint az író kisebbik fia, Csengey Balázs által szerkesztett, s a Hitel Könyvműhely gondozásában kiadott Három monodráma című, Csengey Dénesnek színpadra szánt műveit egyesítő kötetéről is.

A hiánypótlónak nevezhető karcsú kötet több szempontból is kultúrtörténeti kuriózum. Egyfelől mert a Csengey által olyannyira kedvelt műfaj elsősorban színpadra készült, nem könyvbe, így akár összművészeti kísérletként is értelmezhetjük a drámáknak, dalszövegeknek, színháznak és grafikáknak e kötet lapjain történő egymásba fonódását. Másfelől mert a kötet lapjain, mint valami időgörbén, a Cseh–Csengey alkotópáros ifjabb korosztálya: Cseh András és Csengey Balázs, édesapjuk mintájára, ugyan nem mint énekes és dalszövegíró, hanem mint illusztrátor és szerkesztő, maguk is „összetalálkoznak”.

A keménytáblás kötet Csengey három, látszólag egészen más korban és témában, mégis egy gondolati ívre felfűzhető monodrámáját fésüli egymás mellé, azok megjelenési sorrendje alapján.

A monodráma mint egyszemélyes monológ, különösen is alkalmas az ember belső, önmagában vívódó lelki traumáinak kibontására, amolyan pszichológiai értelemben vett szublimációjára. A Csengey-darabok azonban többet akarnak ennél: az „öngyógyítás” mellett vagy inkább helyett ugyanis a szerzőt foglalkoztató közéleti, politikai kérdéseket igyekeznek történeti távlatokba, eseményekbe helyezni, az adott kor meghatározó szereplőinek szájába adni. Kivetítenek. Távolságot tartva keresik a feloldást. A szerző, saját korának nemzedéki kiútkereséseit művei főhőseinek életén keresztül igyekszik úgy megoldani, hogy feltárva a problémák lényegét, az uralkodó viszonyokat, mintegy módot ad a kívülről való rátekintésre, az eligazodásra, a megoldás megtalálására. Társadalomkritikai észrevételeit a szabadság hiányáról, a felelősségvállalás és a példaadás szükségszerűségéről, egy több száz évvel korábban élt, kérdőre nem vonható személy szájába adja.

A jelen kötetben szereplő drámákat s azoknak az alkotói életműben elfoglalt helyét a szerkesztő tanulmánynak is beillő bevezetője pozícionálja, a szerkesztési elvek felvázolásával az olvasót eligazítja.

A kronológiailag legkorábbi, már 1977-ben elkészült, de csak 1981-ben, az Alföld Stúdió antológiájában, a Kikötőben megjelent A cella, Francois Villon egy 1461-es börtönben eltöltött napját tárja az olvasó elé. A szerző által nagyon fiatalon, még egyetemista korában írt mű üzenete ma, több mint három évtizeddel az első bemutató után (Kecskeméti Katona József Színház, 1984) is aktuális: van-e esély félelem nélkül, a hazugságok erdejében igazat szólva, tisztességesen élni? A műben Villon, a „csavargó költőfejedelem” a börtönben visszaemlékezik az életére.

Az olvasó s természetesen az elnyomó rendszer korifeusai is rájönnek: A cella Villonja az író alteregójaként az értetlenség közönyének és az elnyomás terrorjának jelképes börtönében sínylődik, s onnan keresi a kiutat. „Hol itt az ajtó? Csak téglák, csak habarcs, kötőanyag és rothadás. Fogoly vagyok, egy befalazott ajtajú világ féreghez inkább, mint prófétához hasonló lakója…”[2]

A két évvel későbbi, 1979-es datálású, Csoóri Sándornak ajánlott mű, A Tejút lovasa 1664-ben a törökök által támadott, a Habsburgok által ellehetetlenített költő-hadvezér Zrínyi Miklós egy éjszakai vívódását mutatja be. „Keserű önvád, remény, Istennel való viaskodás egyaránt jellemzi a hazájáért tenni akaró, tisztánlátó, ám az udvar által félreállított, kényszerpályán mozgó váteszköltőt”[3] – írja Csengey Balázs a bevezetőben. S bár a két alkotás között számos párhuzamot találhatunk, úgy érezzük, hogy a Zrínyi-mű már jóval távolabbra mutat, mint A cella. Mert amíg Villon az egyéni és a művészi szabadság elvesztésén kesereg, addig Zrínyi már egy egész ország szabadságáért kiált fel az Istenhez.

A Tejút lovasa egészében csak e kötetben kerülhetett az olvasók kezébe, korábban csak egy részlete jelent meg 1981-ben az Életünk folyóiratban. Színpadi bemutatójára pedig először 2021 májusában, Gergye Rezső rendezésében és Bajor János főszereplésével, a Vasvári Játékszín előadásában került sor, Vasváron.

Az erjedő, szétesőben levő kommunista rendszer bomlása és a lassan eszmélő, 1985–86-os változások közepette került sor a harmadik mű, a Mélyrepülés megírására. A Cseh–Bereményi-páros ideiglenes szétválását követően, kettejük közös életművét kiegészítő és tovább író Csengey szövegkönyve a Cseh Tamás-életműben is megújulást hozott. Egy prózai textusokból és dallamokból életre kelő verses dráma született, amely a Frontátvonulás című Cseh–Bereményi-album folytatásaként is értékelhető. Désiré és Vízi Miklós nélkül Novák Béla, az új hős alakja ugyanis sohasem születhetett volna meg.

Ezt maga Cseh Tamás is így látta. „Majd két évig tusakodtam-ismerkedtem Csengey Dénessel, nagyon jó barátok voltunk, de mint író – stílusban, témákban is nagyon különbözött Gézától. Politikus alkat volt, mégis az 1985–86-ban megírt Mélyrepülés egy jól sikerült, felemelően becsületes, egyszerű dolog lett. Nem próbálta meghazudtolni Bereményit, nem próbált sem fölé-, sem pedig alámenni. Ugyanazokat a szereplőket és elemeket használta, akik és amelyek szerepeltek a Frontátvonulásban.”[4]

Mindkét párosra igaz, hogy nem pusztán munkatársi kapcsolat fűzte őket eggyé az aktuális albumok mentén, hanem a megírt és megénekelt dalok közösen átélt valóságfedezete is. Az új felállás tehát nem volt versengésnek tekinthető, hanem kizárólag továbblépésnek, amely egy lényegi gondolatot tett hozzá a mindkét műben felvetett „szabadság” ideájához. Mert amíg az előbbiben Vízi a saját lelkét akarta menteni, s szökni akart az országból (bár nem sikerült neki), addig a Csengey-verzió főszereplője, Novák, maradni akart. Itt akart szabad lenni, sőt az egész országot akarta „felszabadítani-felénekelni” az égbe. Cseh Tamás így emlékezett az eseményekre: „Szokatlan akusztikája volt ennek akkor, 1986-ban, az emberek nem mindig hittek a fülüknek. Jól szólt az, hogy egy ország elemelkedik onnan, ahol van.”[5]

Cseh Tamás már 1986-ban színpadra állt a Mélyrepüléssel, amely aztán 1988-ban lemezen is elérhetővé vált, teljes librettóját pedig, 1989-ben, a József Attila Kör által kiadott folyóirat, A Lap mintegy húsz oldalon közölte.

S bár a Mélyrepülés műfaját és történelmi idejét tekintve kilógni látszik a másik két mű – A cella és A Tejút lovasa – által meghúzott ívből, mégis helyesnek látjuk szerkesztői egymás mellé sorolásukat. A Mélyrepülés szövegkönyve ugyanis olyan, mint valami novelláskötet – története van –, amelynek áradását időnként „vers-dalok” szakítják meg. „Dalokkal átszőtt epikából született monodráma”[6]– mondja róla Csáki Judit, amivel könnyűszerrel tudunk azonosulni magunk is.

A megírás jelenében játszódó – s a másik kettőtől már ebben is különböző – darab a maga „beszorítottságával” – egy „reformőrszobán” kezdődik –, s már ez is erősen emlékeztet minket a Villon-mű cellájára és a Zrínyi-darab sátrára. A mozgástér hiánya, a bezártság érzésének kidomborítása teszi azonban e három művet azonos horizontra, ami nem mást, mint határozott és egyértelmű rendszer- és társadalomkritikai látásmódot sugall. Mindhárom főhős önemésztő tépelődése az ebből a szituációból való kitörés lehetőségeit keresi.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy egyik műnek a végén sem találkozunk klasszikus értelemben vett megoldással, feloldással, mégsem érezzük az írásokat reménytelennek, ahogy maga Csengey Dénes sem volt az. Mindig felcsillant egy halvány reményt, bizakodik, sőt lényegében minden e körül, a változtatni akarás sikerébe vetett bizalom körül forog. A szerző főhősei pontosan ugyanolyan megalkuvást nem tűrő karakterek, mint ő maga, s ettől válik e három monodráma egy élet és életmű hiteles tükörképévé.


[1]  Bartusz-Dobosi László: Csengey Dénes. Bp., 2020, MMA Kiadó.

[2]  Csengey Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok? = Hevesi Szemle, 1979, 7. évf., 4. sz., 28.

[3]  Csengey Balázs: Előszó = Csengey Dénes: Három monodráma. Budapest, 2021, Hitel Könyvműhely, 6.

[4]  Miskó Ildikó: A dalok intellektuális fegyverek… Beszélgetés Cseh Tamással. A Hét, 1992. július 10., 37. évf., 28. sz., 7.

[5]  Cseh Tamás. Bérczes László beszélgetőkönyve. Budapest, 2007, Palatinus Könyvesház Kft., 256.

[6]  Csáki Judit, A Novák. Cseh Tamás új műsoráról. Színház, 1986. augusztus, 19. évf., 8. sz., 16.

Bartusz-Dobosi László (1971) magyar író, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, újságíró, tanár.