Kemsei István
Kis magyar történelem
Fura szerzet a köznép, volt is minden időkben,
csak a maga dolgával, ami annyira fontos és életbe vágó,
hogy békeidőkben bátran suhan el fölötte a történelem.
Élés, nemzés, halás: tiszavirág cél, alsó és felvilág
a másikról hírekben értesül, ha nem dugja be fülét,
képekben lát irányító és irányított.
Kit vezet a vezető? Fantomot.
Kit lát, akit vezetnek? Fantomot.
Két kísértet a pokolban sem találkozik.
Ő öl, és őt ölik. A többi közvetlen eszme
(vita Döbrentei Kornél barátommal a tiszt és a baka
szerepéről a háborúban). Aki korszakot átél,
mindent lát. Vagy másképp, vagy sehogy.
Előnye is van, hátránya, hogy közben megöregedett,
és bármire alig jó, annyira, hogy megállapítsa az évszakot,
borút netán napsütést, elválassza a hideget és meleget,
pontosabban mérje az életet és a közelgő halált.
1952-ben Rákosi a miniszterelnök. A család – mindegyik
az országban – a Szabad Népet járatja. Aki nem, az
gyanús, elhajló vagy titkosan nyilas, valamint
a Szabad Európát hallgatja, persze igen, mert akkor
már van világvevő.
Kornél atya nem tud mit kezdeni a perselybe hullajtott
kétfilléresekkel, a ministránsoknak adja, akik majd
kiflit majszolnak belőlük a Szebenitől,
a szemét (akkor még nem így mondták, de hogy hogyan,
arra nem emlékszik) Kreisz beárulja a tanítónőnél, hogy
nyelvet öltött rá, pedig nem, büntetésből egy hatalmas –
akkor így érezte! –, piros nyelvvel a hátán kellett
hazatérnie. Vajon, él-e még Kreisz? Meginna vele
egy kupa bort, de csak keveset, mert hamar megárt
a vénnek. Amikor utoljára látogatta Marsall Lacit,
vitt magával egy palack vöröset. Marsall nem ivott.
– Meguntam – mondta, pedig egész életében mást
se tett. Az is ritka, hogy egy zseni megérjen
nyolcvan évet, hogy aztán elhallgassa az utókor.
Tisztán emlékszik a Szabad Nép címoldalára,
ahol majd oldalt betöltő fényképen Rákosi pajtás
úttörőt avat. Csupa atyai mosoly. Elképzelte, ha majd
őt fogják avatni, kijön Vecsésre Rákosi pajtás,
és az ő nyakára is felköti. Nagy Imrét később.
1953. július 4. Nagy Imre miniszterelnök.
Valami jobb jön – mondogatták. Így is gondolták,
nem tudva, hogy éppen Nagy vezényelte a parasztság
padlásainak lesöpréseit. Tény, hogy szebben beszélt,
mint Rákosi, akinek hangzóin átütött az idegen (orosz)
akcentus. Többek között ezért is volt utálat tárgya.
Akkortájt építették az orosz laktanyát a főváros
Vecsés felé eső határába (ennek majd szerepe lesz később),
annak szennyvizét Ferihegy egyik bombatölcsérébe
eresztve, pedig meghalt Sztálin.
1953. március 5.
Ez okozta az egész béketáborban a nagy galibát.
A keményvonalasokat látszólag felváltották
a kevésbé keményvonalasok, lágyabban beszélők,
egyébként minden maradt a régiben,
a hentesnél hajnalban ugyanúgy sorba kellett állni,
Gazsi borbély ugyanolyan lépcsősre vágta apja haját,
ott állt a sorban a hajnali derengésben,
szeméből a csipát törölgetve,
míg nagyanyja elrendezte a családot, neki elkészítette
az uzsonnát (zsíros kenyér mindig, de ezt kapta mindenki),
a disznóölésből a tízliteres bödön rendre kiszolgált.
Feketén vágok! Jelents fel, rohadt ávós! –
kiáltott át apja zengő orgánumán a szemben lakónak,
hogy az utca végén is hallhatta, aki akarta,
pedig apját egyszer majdnem elvitte az ÁVO,
amikor a gyárban Matyinak nevezte Rákosit.
Senki nem gondolhatta komolyan, amikor a 33 éves
Hegedűs Andrásból kreáltak miniszterelnököt –
1955. április 18. – 1956. október 24.
úgymond, a fiatalítás jegyében –, aki ritkán is szólalt meg.
Mindenki tudta, hogy a háttérben Gerő és Rákosi parancsol –
Gerő, a hídverő! – nekik pedig Moszkva, Malenkov,
Bulganyin, és még ki tudja, ki. Tény, hogy Hegedűs
megérte 56-ot (77 évesen halt meg 1999-ben),
itt már Hruscsov a szultán,
aki megpróbál rendet rakni a lázongó gyarmatokon,
főképp a lengyelekkel és a magyarokkal gyűlik baja,
Hegedűs úgy tűnik el, mint aki ott se volt.
Süket nagyapjának füle rátapadva a Néprádió hangszóróján,
úgy lesi-hallgatja a híreket: – No, hallgassuk, már megint,
mit hazudnak ezek! Később, már meglett korában,
Márai Naplójában olvasott ezekről az ezek-ről.
Lassan, de biztosan forrt a levegő, az indulat
emelgette a fazék tetejét, egyre szabadosabbá vált a beszéd,
már nyíltan, az utcán is szidták a rendszert,
aztán apja – 1956. október 23-án – nem jött
a rendes vonattal, valamikor éjszaka érkezett haza
gyalogosan a lőrinci Béke tértől, lelkesülve,
mi történt a Rádiónál.
Tagadhatatlan, hogy Nagy Imréből a tömeg csinált magyart,
Kifütyülték, amikor: – Elvtársak! – így kezdte első beszédét,
de már nem volt számára visszaút, vállalnia kellett a sorsot.
Kétszer is miniszterelnök Nagy Imre a forradalom tizenkét
napja alatt, először tizenegy napig, utána alig egyig.
Az iskolában szünet van – ún. szénszünet –, mire újra kezdik
a tanítást, Zsoli, a pajeszhúzó orosztanár átvedlik német-
tanárrá. Ó Tannenbaum, gyakorolják a közelgő karácsonyt,
der, die, das, tovább nem jutottak, többnyire az állomáson
lógott a haverokkal, a záhonyi vasútvonal utolsó
Pest előtti nagyállomásán fölötte izgalmas dolgok történtek:
Záhony felé kiégett tankokat visznek a hosszú szerelvények,
az első vágányon álló vagonokban állomásozik a tartalék
egy része, jobb híján csaszüvel és fényképezőgéppel
csencselnek a szovjet hadsereg megszálló katonái,
többnyire metszett szeműek. – Kalmükök – tartja a szóbeszéd,
azt hiszik, Szuezben vannak, eközben beássák magukat
Pest körül az aknavetők, éjjel az országúton tankok dübörögnek,
hogy nem lehet aludni, november 4-én pláne,
amikor nappali fényt varázsolnak Vecsésre a torkolattüzek.
Behívták őket Kádárék – mondogatják. Kádár Moszkvában,
Szolnokon vagy még ki tudja, hol. Nem mindegy? Tény,
hogy nem kellett őket behívni, jöttek maguktól,
különben is: itt voltak egyébként, éppen úgy,
mint régen a török szpáhik, minden bokorban.
Nagy Imrét kiadják a jugók, Nagy Imre Snagovban,
Kádár többször beszél, a forradalom szó elé fokozatosan
kerül oda az „ellen”, mire kivégzik Nagy Imrét,
1958. július 16.
befejezi az iskolát, gimnazista lesz, apja harmadszor nősül,
gonosz mostohát vesz el, állandósul a világ,
miniszterelnökök jönnek-mennek: Münnich, Kállai, Fock,
a pipogya Lázár, érdekes, ő húzza legtovább – tizenkét évig –,
néha beszáll a buliba Kádár is, tulajdonképpen ő a főnök,
a legvidámabb barakkban szól a nóta, megnősül,
lediplomázik, meghal a bajuszszemöldökű Brezsnyev,
a Fényes Portán egyre nagyobb a válság,
a vodka-töltetű Jelcin követi,
mint anno Szulejmánt a részeges Szelim,
Gorbacsov alatt lassan összeomlik a Birodalom,
a szenilis Kádárt leváltják, a tehetségtelen Grósz
a rendszerváltozás előképe, Nagy Imrét újratemetik,
mint előtte Rajkot is a régi komcsi szokás szerint,
a gyászszertartáson meglepetésre Orbán hazaküldi a ruszkit,
tavariscsi konyec, zavart idők jönnek.
Van Gogh parasztcipője
Nagy Gazsi cipőjére emlékszem. Schéner festette.
Nyers volt a kép, egy helyütt elkenődött a festék.
Schéner legyintett: nem érdekes. Gazsi se vette zokon.
Valahol a bal felső sarokban, amikor kibontotta
a barna csomagolópapírból. Festékes ujját törölgette.
Megragadni a világot, csakis a magyarból levőt.
Öreg lévén, lassan elhiszem a különösség furcsaságait,
a forgóajtó-hasonlatot pl., vagy mint ahogy a csehek Švejket:
„– feldkurát úrnak jelentem” – már-már magamra ölteném.
Egyes elemzők szerint Van Gogh Parasztcipők című festménye
a festő alig leplezett önarcképe. A megviseltség, gyűröttség,
eltaposottság lelkiállapotának a kegyetlenségig őszinte
megnyilvánulása. H. elemzése szerint maga az igazság,
amelyben az el-nem-rejtett leplezetlenül megnyilvánul.
Mit kezdjünk az igazsággal? Petőfi másik kezében a
szabadságháborúk története. Ez esetben legalább két sebtől
vérzik. A padlóra folyik, a cipők alá, a levágott fül
helyéből. Hajnalodik. Napraforgók haldokolnak a szélben.
A cipőket festő Schéner paródiát csinált az egészből.
Az elhasznált személyiség groteszkjét. A cipőket
meghagyta cipő mivoltukban, amibe emberi láb illett.
Az elvontat visszarántotta a földire, ami mögött nincs más,
csupán a mindennapok taposómalma, az abban meggyötrődött
és szemétbe hajított élet párnyi darabja, olyan, amilyen.
A költő cipője! Ugyan! Bárkié, ha meg nem neveztetik.
Halálában elveszti nevét, más tulajdonokkal egyetemben,
porlik vagy szétkenődik a használhatatlanban.
Mondhatnánk, hogy Van Gogh műve azért is halhatatlan,
mert az ábrázolásban nagyon ronda. Valamire való festő
bele se kezd az effélébe. Vagyis a munka és a szegénység
lábszaga lengi körül. Talpából dől a trágyaillat és az
információ. Bőgés, röfögés, mekegés, bégetés jelentéshalmaza.
És a tök suttogása. Az emberélet legkínosabb metaforái.
Schéneré: semmi, csak önmaga. Ha nem volna viseltes,
lehetne kirakati tárgy: egy magyar cipő. A bal felső sarokban
Gazsi ujjnyoma. Az se akármi. Nem jelentéktelen dolog mégse.
Kemsei István (1944) költő, író, tanár. Utóbbi könyve: És ne tovább. Válogatott versek (2018).