Fátyol Zoltán

hatodik monológ

Jövőre egy 84 éves táskát szeretnék csinálni – a terv
kivihetőnek tűnik, ha minden úgy alakul, ahogyan
elgondoltam –, ami azt jelenti, hogy most, amiko
még nem létezik, még fantáziám véletlen szüleménye
csak, máris 83; mielőtt nekikezdenék, igyekszem
e paradoxont megfejteni, ám tartok tőle, hogy
lehetetlen vállalkozásba fognék, ha sikerülne mégis,
az olyan lenne tán, mint felfedni a sötét anyag és
energia titkát az univerzumban: kötőszövete nehezen
volna összevethető az emberi test bármely elemével,
a kifejezés itt és most nem hasonlatként szolgál,
azt kívánja jelezni csupán, hogy a világegyetemet
ugyanúgy organikus rendszernek tekinthetjük, aminek
megismerése – be kell látnunk lassan – számunkra
egyszerűen lehetetlen… a táska készítését azért
időben elkezdem, munkamódszerem egyik alappillére
a pontosan kiszámított idő- és energiamennyiség,
amely a kivitelezéshez szükséges; először a köveket
látom, amiket összegyűjtök benne majd egy
tengerparti sétán, aztán hófehér spárgát és mandarint
vagy aszalt gombát a standokon; a piactér harsány,
és mindig történik valami balhé: lopás vagy árharc
üt ki az árusok között, és ez mindig szórakoztat
engem; megyek csak, lassan, táskával a kezemben,
még üres, aprócska tere mint védőburokba zárt
embrió lüktet a bőr alatt, amire kezeket fogok
hímezni, és szemekkel meg lábfejekkel és megannyi
emberi testrésszel borítom el a vékony és puha
nappabőrt; mint egy szarka az út közepén, mozdulatlanul
áll a felezővonalon, a kora esti csúcs autóáradatában,
nem is látják a vezetők a volán mögött ülve az őszi
szürkületben, csak az előrejutás lelassult ritmusát
figyelik és erősen koncentrálnak járművükre meg
a többiekre persze, szóval ilyesféle, oda nem illő
elem lesz majd a táska mindkét oldalának közepén:
egy-egy féltenyérnyi flekk, amit üresen hagyok;
a motívumok egymáshoz érnek, kitöltik a táska
egész felületét, fogantyúján is tömött és színes
hímzés, csak ott, középütt marad lukas, ahol a növényi
cserzéssel kikészített és enyhén felcsiszolt hasított
velúr mutatja meg magát; a táska ekkor már ötven-
éves, még mindig az egyre tisztábban látó képzelet
hordozza, mint ő apró magzatát: belsejében a tárolásra
szánt kicsiny űrt, oldalain, a színesen burjánzó
labirintus közepén egy-egy üres folt a finom
fedőfestett bőr semleges tónusával; hagyjuk most
az időt, ötven év az ötven, eggyel sem több vagy
kevesebb, és a táska ennyi már, akármit is jelentsen
ez, aztán a szabás jön, egyetlen darab bőrből vágva
ki a forma palástját, előrajzolás nélkül – ezt adja
a rutin: megspórolható időt és energiát –, majd
összehajtva és tűzve már a varrás következik;
a hímzést szeretem legjobban, járnak a tűk, fényes,
ragyogó cérnákat cserélek bennük, miközben
észrevétlenül repül az idő, a formák szinte maguktól
alakulnak és tömötten írják tele a bársonyos anyagot,
már csak egyik oldalán üres, oda még semmi sem
került, olyan most, mint aki együtt fekszik és kel
a vegetációval, egyik oldalán örökös tél sivársága,
a másikon tomboló „emberi nyár”, ami rövidesen
meghódítja a semmi egyre szűkülő terepét, csak a
két kis flekket nem foglalja el, mintha képtelen volna
rá; és a táska már a 75-höz közelít, még nem látni
a véget, amikor kész, és még mindig látomás, fényt
sugározva forog tengelye körül, önlétében vagy
képzeletemben, ami ugyanaz lehet, és máris 83;
ötlete most fogant egy-két perce csak, de az idő
mennyisége nem mérhető, a számok megbicsaklanak
és lepattannak róla, mint nyílvesszők kettétörve
zuhannak semmibe… s a táska kész, 84 évét elérte,
tökéletes, bámulni való, aprócska űre megszületve,
de burka már élettelen marad, hiába kápráztató;
elmúlt fölötte a teljes, hosszú életidő.
nyolcadik monológ

Babának

…ha kitartóan keresgélsz
a vízre hajló lombok takarásában
mindig találsz egy ladikot valahol
a folyóparton félig szárazra vonva…

…hogy átevezz de övedzőt
nem leltél az alján megteszi
egy erősebb husáng is kevés
leveles ággal a végén…

…aztán a túlpartra jutva
ellökheted a csónakot hadd vigye
a víz arról visszafelé senkit se
várnak…

egy sál a frissen vásárolt táskával talán
ez bátoríthatta fel szinte már tapsot várt
majdnem kiabálva de tagoltan és jól
érthetően mondta ezeket valahol a
belvárosi pláza labirintusának egyik
folyosóján csillogó fényekkel teli kirakatok
előtt az emberek megálltak a hangra
reklámfigurának tűnt bevett marketingfogás
egy brand termékeibe öltözött alak
mint beszélő kirakati bábu de ő ráncos
arcú öregasszony izzadt homlokára
csapzott sárgásfehér tincsek tapadtak
ócska ruhái koszosak és csak a hosszú
új sál meg a színes virágokkal borított
táska okozott némi disszonanciát szakadt
külsején a kíváncsiak megállva néhány
pillanatra nem tudták elhelyezni
a jelenést az üzletház díszletei közt és
nem illett reklámáradatába sem de egy
ekkora áruházban annyi minden lehet
hogy a közönségnek semmi szokatlan
nem okoz meglepetést az idős nő beszéd
közben karjait lengetve gesztikulált
miközben a táska ide-oda libegett
a levegőben és a továbblépők visszatekintve
már csak hímzett búzavirágokat meg
rózsákat láttak a fejek fölött elmenőben
hallva még az utolsó elzúgó mondatfoszlányt

…és neked sem lesz
rá szükséged hiszen el sem
indultál volna ha a visszatérés
gondolata megfordul benned…

_{Fátyol Zoltán (1954) költő, képzőművész. Legutóbbi kötete: fantomzaj (2021).}