Németh István Péter
Episztola egy őszi kertből
Abba a régi kertbe hiába is vágynék már,
tőle kerítés választ, nem szélső virága,
ám jött velem, akár léceken túlra a köd;
mint gyóntató fülke rácsán át a szó,
tő hóvirág s ibolya, pár szál kankalin és
százszorszép e 7×2 méternyi újba, ide.
Álmatlan szemhéjam mögött sokáig
lángoltak anyám elárvult tulipánjai,
aranyágai, krókuszai, nárciszai,
s még sorolhatnám, de hát ő gonddal úgyis
följegyezte maga körött mindnek a nevét
sokadik szélütése után, hogy besegítsen
végül a Jóistennek, ki lefújja majd egyszer a
pelyvát a tenyerén vacogó többi virágmagról.
A boglyas lángvirágra ha mosogatóvizet
öntök, az ő kertjét sem veszítem egészen,
illatozik a rózsára fonódó lonc, lehajolva
megsimálom a bársonyos nyuszifület,
s halott-hűvösen ő csókol meg, ha
az utolsó magvaváló barackba harapok.
Vigasz nekem most, hogy magaménak
megint mondhatok néhány mezei violát,
törpécske dáliát; megeredt egy leander,
árnyul Jónások fele nyújtóz indájával a tök,
bordó oroszlánszájba hajtja fejét a méh,
kokárdavirág szárítja szirmait, kúszik a meténg,
beisszák esténte kanna-vizeim, míg öregszem
s latolgatom, ez csicsóka vagy inkább ördögszem?
Zalaújlakról hoztam, bevallom, a kankalint,
vétkem elévült, hisz harminc éve volt,
azóta az egész kertvárosban virul tavaszonta,
még a rendőrség épületénél is.
A hunyor viszont ajtómig az Alpokból
zarándokolhatott, a hó alól elsőként köszönt.
A fagyalbokrokat magam ültettem nem rég, s
ámulok, hogy idén már jócskán túlnőttek rajtam.
A régi utcánkban, s e mostani újban, így ősszel
egyformán szinesednek a tűztövis bogyói,
madaraknak eleség, s eleven kalitkák, amelyek
örökzöld rácsaikkal óvnak, de rabbá sose tesznek.
Látod-e, Drága Barátném, néked is jutott cserépben
egy korallpiros begónia, hogy még szebb te legyél, miképpen
szál narancsszín sásliliomtól a kék szarkalábak nyáron itt,
hol a macskalépcső tetején gyanútlan rigó énekel.
Németh István Péter (1960) az ELTE magyar–könyvtár szakán végzett. Tapolcán él. Legutóbbi kötete: Virágok világánál (2020).