Mohás Lívia

Fiatal farkas

(Emlékezések)
8. rész

Utáltam a pauszpapírok csörgését, hajnalban különösen. Amikor legjobb az álom.

Álom! Szüntelen csodálom az álmokat. Mit nem hoznak felszínre! És miképp utalnak vissza az álom első szakaszára a későbbi szakaszok. Szakirodalomból tudom, hogy s mint történik ez, ám a valóságban megtapasztalni – kész csoda. A szövegek, a szavak ritkák az álmokban, a képek a fontosabbak.

Rétegek vannak. Sokat kell magyarázkodnom, hogy ezeket elmondjam. Ha mindet nem is tudom, de legalább a fontosabbakat!

Elalvás előtt ismét fájt a fogam és talán természetes, hogy ettől: álmom elején kiszolgáltatottan ültem egy orvosi székben, mellettem az a valóságban is létező, ismert férfi, az akkori fogorvos. Negyven-ötven esztendős lehetett, én talán huszonöt. Álmomból, és elevenen jelentkezett gyomromban a régi undor a férfitól, meg a rettegés és a kiszolgáltatottság.

Undor? Rettegés? Ez nem lehet. Gondoltam fél éberen. Hiszen az ebédlőasztalon, mikor ramsliztak rajta anyám és a hölgyek, szilárdan megállapítottam magamban: a nők mást se tudnak, csak főzni meg ramslizni. Bezzeg a férfiak a másik szobában! Lengyelország tragédiája, a katyni kivégzések és egyéb távoli tájak eseményeit emlegetik, szaktudásuk elképesztő, ha csupán apa kaláber partnereit nézzük: Árpád bácsi erdőmérnök, Béla bácsi malomtulajdonos, Richárd bácsi jogász, ha néha a maga szakmájáról anekdotázik valamelyikük, csak tátom a számat.

Ekkor jött az álmom második szakasza. Ebédlőasztal. Rajta kisgyerek, csupaszon kinyújtóztatva, talán 2–3 esztendős voltam (korábban azt írtam, másfél esztendős, de ez tévedés volt), bokámnál, nyakamnál fogva apa leszorít, dr. Galla fogja az injekciós tűt, Bernát, a kocsis magasra emeli a lila hasú petróleumlámpát. Életmentés. Három felnőtt fiúangyal fényes szárnyakkal, a doktor, a kocsis, a vitéz. Dr. Glück Nándor zászlóalj főorvos az első világháborús présházból, miután a vitéz testét három helyen is átlőtték, és a főorvos éppen őt kötözte, mikor tarkólövést kapott, álmomban ott állt az ebédlő távolabbi sarkában, és figyelt.

Fél ébren azon tűnődtem rettegve: vajon az első számú fiúangyalnak, dr. Galla Mihálynak sikerült-e kijutnia az USA-ba! Ugyanis a zsidótörvények megjelenésekor eltűnt, nem vonult be munkaszolgálatra, később csendőrök keresték. Gyalázat, mondták a kaláberezők. A ramslizók nem szóltak. Talán el se jutott a tudatukig a történet. A Pester Lloyd – egyedül dr. Gallának járt a faluban – példányai még sokáig kallódtak a Posta előszobájának asztalán.

Az utolsó álomban, mintha attól óvott volna tudatalattim, hogy el ne túlozzam már a férfiak nagyrabecsülését. Amit itt addig gondoltam róluk, voltaképp igaz, de ott az a régi fogorvos. Ez valóban megtörtént, és az álmom csak visszajátszotta. Ültem a fogorvosi székben, száj nyitva, ő az éles, fémes szerszámokkal dolgozott sebesen, elszántan, én görcsösen markoltam a szék karfáit, és nem hittem el, amit jobb felső karomon éreztem. A férfi ritmikusan odanyomkodta alsó testét a karomhoz, miközben fojtott hangon suttogott. Malac szándékairól sutyorgott. A kiszolgáltatottság, a szorongás, félelem a sérüléstől, a fényes, éles szerszámoktól, még válaszolni se tudok, felpeckelte a számat.

Jön június negyedike. Aranka mesélte, kedvenc nagynéném, az utolsó úriasszony, ő még számon tartotta az óvári-szentmiklósi Pongrácz-ősöket, akiket Bussa Marcsóka nem, ő csak buta hiúságnak vélte a régi nemeseket emlegetni, vállat rándított, ha szóba kerültek, Aranka mesélte, hogy a négy lánytestvér, Annuska, Sári, Aranka és Marcsó le és fel futkostak a szobákban örömükben, és azt kiabálták: jönnek a magyarok! Igaz, csak vörös katonák, de mégis magyarok. Falujukat, Arlót és környékét idegen katonák bitorolták (nem tudom, románok-e vagy csehek), és amikor az ablakokból, mert a kántorlakás szelíd dombra épült, messzire el lehetett látni, szemmel kísérhették a közelgő vörös katonákat…! Micsoda boldogság.

Ezek után következett Trianon, az a június 4., amikor aláírtuk a békediktátumot. A gyilkosat, a rohadtat. Atatürknek és a törököknek volt vér a pucájukban. Megtagadták. Ők nem írták alá. Ha ezért ellenünk jöttök hadseregetekkel, védekezünk majd akár az utolsó emberig, ezt üzenték a győzteseknek. Mélyen meghajolok előttük.

A Magyar Nemzet és a televízió műsorfolyama néha könnyeket csalt elő, néha dühöt és felháborodást. Az országgyűlés díszszónoka, Áder, a köztársaság elnöke történelmi gyökerű beszédet tartott, adott sok információt, amit eddig nem tudtam, noha a mi történelemóráinkon az Angolkisasszonyoknál a valóságot tanították. Nem, mint a szovjet megszállás alatt. Gondolom, a kutatások az óta sok mindent felderítettek. Szomorú voltam. Bár a szónokok és az írások, a média igyekeztek túllendíteni a szomorúságon, sorolták, milyen nagyszerűen viseltük kifosztásunkat, mennyi hasznos tapasztalatot gyűjtöttünk, milyen erős lett a bajban az élni akarásunk, igaz lehet mindez, de én dühödten káromkodtam.

Volt egyszer az a tizenkét nap. Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc. Már említettem, a rádióból Beethoven Egmont-nyitánya szólt, a tragikus gróf lefejezése – aki jól látta népe szenvedését, és tenni akart érte – megrendítette egész Európát. Mai fejemmel szörnyű balfogásnak tartom, hogy épp ezt a nagy kudarcot zenélték szüntelen a fülünkbe. Gyalázatos rossz ómen naponta többször és több napon át bejósolni a vereséget, „úgy jártok ti is, ahogyan Egmont”, erről zenéltek nekünk, és ez istenverte ötlet volt, gondolom. Még akkor is, ha Beethoven heroikus dallama gyönyörű.

Lehet, hogy nincs is igazam. Mert ez a nyitány olyan sokféle és -fajta érzelmet sűrít magába, hogy ezzel igazán elmond ötvenhatos érzelmeket, olyanokat, amik szavakkal el nem mondhatók. Belső állapotot érzékeltet, mint amikor e 12 nap egyikén jött az utcán szemben velem egy 12–13 éves fiúgyerek, arcán boldogság, és akkora fegyver keresztbe a mellén, csodáltam, hogy bírja. Nem sok idő múltán a közeli utcában lelőtték, feküdt a járdán, néhány felnőtt már ásta a sírját. Boldogság az arcán, és mély szomorúság együtt, akár az Egmont-nyitányban.

Volt egy másik Beethoven-zene, ugyancsak sokszor hallottuk azon a 12 napon. És később. A VII. szimfónia második tétele. Élénken, rövid allegrettóval indul, lehalkul, és ekkor fokozatosan közeledik a távolból mélyhegedűkön a csodálatos főtéma. Bensőséges, fájdalmas és gyengéd. Egyre emelkedik, föl, föl, még följebb, és ekkor csatlakozik hozzá a panaszos, nosztalgikus dallam: irgalomért esedez az Úrhoz. Aztán aláhull, mintha sírna. A középső zenei mondatok vigasztalnak, derűsebbek, ám visszatér az előző fájdalmas dallam, megtörten halkul, eltávolodik.

Utáltam a pauszpapírok csörgését, hajnalban különösen. „Amikor legjobb az álom.” Ez a zörgés szimbolizálta, mennyire elhanyagolt voltam. Rajzolt és rajzolt. Azzal akartam ezt folytatni, hogy amikor visszatértem szecessziómból nagy Haskihoz, tele lett a lakás levegője ellentmondásos érzelmek, dühök, sóvárgások, némi megnyugvás, némi öröm áramlásával. Nem mertem belegondolni ebbe a sokféleségbe. Elmenekültem. Más fontos érzelmek hálóját bontogattam inkább, a forradalomét, a zenékét, de a személyes magántörténelmem szemrevételezését bőszen halogattam.

Bizonytalanul, kissé szepegve azt mondja valaki bennem, miközben halkan tesz-vesz az emlékek között, mint tolvaj az idegen és sötét lakásban, hanem a fényt fel nem kapcsolná, az isten szerelmére nyögd már ki végre: életed egyetlen szerelme nagy Haski volt, ma is az, bár változott, átalakult az érzelmek színe, minősége. Az a valaki bennem még halkabban azzal folytatja: emlékezéseidet is miatta írod, megérteni végre a keserves szerelmet. Pedig ez az utóbbi megállapítás nem igaz. Bussa Marcsóka mosolya és a vitéz apa a lóháton fontosabbak nála. Még csak érteni se kell őket, csak gondolni rájuk, írás közben ez a legjobb érzés.

Elő kellene venni azt a nyögvenyelős, rágós, száraz tudományt, a szociológiát. Azt a vonulatát, amely a párkapcsolatok sikerét, kudarcát, keserveit és boldogságait elemzi. Okosakat írnak, csak a stílusuk döglesztő. Megköpöm gondolatban a két tenyeremet, nekiveselkedek.

A hazai párkapcsolati szakértők nem győzik hangsúlyozni, hogy a hosszan tartó és jó párkapcsolat lényege a kommunikáció. És: a kutatások szerint a társadalmi háttér különbsége az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a párok küszködnek.

Bocsánatot kérek, ha nagyképűnek látszom, de már tizennégy, tizenöt éves koromtól eleven élményeken át megtanultam Márai Sándor Az igazi című regényéből, hogy a társadalmi háttér különbségei miképp lehetetlenítik el a párkapcsolatot. A jómódú polgárfamíliában az úrfi beleszeret a cselédlányba – ez az alapállás a Márai-regényben.

Bocsánatot kérek ismét, ha nagyképűnek látszom, de már 12 éves koromtól tudom, eleven és szomorú élményeken át megfigyelhettem, Marcsóka és apám ellehetetlenült kommunikációját. A sclerosis multiplex Marcsóka beszédét kásássá, alig érthetővé tette, én szinte minden szavát megértettem, de apa nem. Türelme se volt hozzá. Tehát a kommunikáció hiányosságai és társadalmi háttér különbözősége! Ezek porlasztják, csodálják, taszítják le trónjáról a szépnek remélt párkapcsolatokat.

Nézzük nagy Haski pszicho-szociológiai hátterét! Három szép vidéki lány eladósorban. Ők a nővérek. Nagy Haski a kicsi fiúgyerek. Erzsi, a lányok között a legtehetségesebb, Sarkad színjátszó körének primadonnája, szép hang, jó hallás, pompás termet, s bár sose tanult színpadi mozgást, mégis egész jól tudta, ő a népszínművek üdvöskéje. Férjhez ment az állomásfőnökhöz, gyorsan világra hozott három jókötésű fiúgyermeket. És úgy főzött, hogy az valami csuda! A középső lányt talán egyszer láttam, román fiúhoz ment férjhez, hozzá költözött Aradra. Ica, a harmadik, a társadalmi mobilitás embere. Tizenhét esztendősen budapesti mérnök lett az első férje, valamilyen nagyobb ipari beruházást ellenőrzött a környéken, egy úr volt, meglett életkorban. Második férje magas beosztású úri ember a székesfővárosnál, a kommunisták kitelepítették őket, szegény Ica ásott, kapált, szedte a markot az aratók után. Alapjában mégis jól érezte magát, arisztokraták között lehetett. Teázhatott velük, meisseni csészékből. Bár csak planta teát. Amikor a felhők megkönnyebbültek, átáztak a szántók és a mezők, latyakos sár borította az utakat, olyankor naphosszat bridzseztek. Miután Rákosi elvtárs megbukott, felszabadultak a táborok, a táborlakók maradék motyójukat összecsomagolták, a rendesebb táborparancsnokok megengedték, hogy a sovány lovak húzta szekerekre fölrakják a motyót, az öregek is felülhettek oda, irány a vasútállomás. Kereshettek újabb lakhelyet a bemocskolt hazában. A fővárosban nem, se Pesten, se Budán. Ott nekik tilos volt letelepedni.

Imponált nekem a három nővér, ám én egészen más pályán futottam. Erzsébet asszonnyal, édesanyjukkal amúgy se versenyezhettem volna. A holtakkal nem lehet. Mire nagy Haskit megtaláltam, ő már nem élt. Hófehér pizsamákat varrt a fiának, gyöngyfényű fonálból. Ezt viselte nagy Haski Dubicsányban a szerelmes napokon. Csodálatomra. Ott Anatol France-novellákat olvasott francia nyelven. Az én francia szavaimat kifújta fejemből a szabadság szele, amint a zárdából kiléptem, talán töredezetten tudom még az Üdvözlégy Máriát, hangosan kellett elmondani minden franciaóra kezdetén, és talán félig még azt a dalt tudom, amelyben barátom, Pierrot táncol a holdfényben. Ez a négy nő lett a gyerekkori nagy Haskiban a bevésett mintázat arról, ami a Nő.

Édesapám háromnegyedes női biciklit vásárolt. Tizenhárom éves lehettem. Mikor először kerekeztem egyedül a főutcán, messziről kétlovas szekér közeledett, úgy húzott, vont magához, mintha vasból volnék, a szekér meg mágnes, volt hely az utca jobb oldalán, lehúzódhattam volna, de nem, egyenesen, ellenállhatatlanul a két sárga ló közé hajtottam, lassú ütemben, mint egy könnyű liszteszsák a paták fölé dűltem, semmi pánik, semmi ijedelem, ennek így kellett lennie, ez volt az érzésem, nem képzelem, pontosan emlékszem erre, a lovak azonnal megálltak. Nyolc sárga, türelmes oszlop. Álltak, csak vártak. A lovak magasabb rendűek, mint ahogyan mi gondolkozunk felőlük. Napestig így, mozdulatlanul állnának, ha oly lassan mozognék, hogy sötétedésig se bírnék innen kikászálódni, kicibálni és talpra állítani a biciklit.

Egyéb esésre nem emlékszem, de kunsztokra igen. Felállni a nyeregre, előredőlni, két kéz a kormányon, gurulni, míg tart a lendület, máskor feltolni a masinát a legmagasabb partra, két talpat előre fel a kormány íveire támasztva repülni fék nélkül előre. Fennkölt és légiesen boldog időszakot éltem a háromnegyedes biciklivel, ami mindenért megvigasztalt, szomorúságom csak egy volt, de ilyenkor még azt is feledtem. Kerekeztem, repültem, ha fújt a szél, ha csepergett. Vajon az a pár kiló súlyú pléhmasina mit tett olyan mássá körülöttem, azzal a kicsi bőr nyereggel, a hátsó kerekét beborító színes hálóval, mi adhatta azt a nagy és nemes büszkeséget, ami engem eltöltött, ami identitásomat hirtelen úgy kikerekítette, mint amikor egy csámpás fejű embrió – és melyikünk nem volt hülye, kis csámpás embrió – a kitüremkedése idejére már fess kis újszülötté változik. A tevékenység és mozgás újszerűsége adta, vagy az, hogy kiterjedt számomra a tér, igen, a terjeszkedés a térben kétségkívül megdobta életkedvemet és talán a fejlődésemet. Enyém lett több kilométernyi sugarú körben a táj.

Ortega y Gasset mondja, „az embernek nincs természete, történelme van”, hozzáteszi: a történelem az, ami a neandervölgyi nőstényt megkülönbözteti Madame Pompadourtól. Nos, erős túlzással mondva: a neandervölgyi hölgy és Madame Pompadour között lehetett talán annyi különbség, mint a négy remek nő (a három nővér és az édesanya) és közöttem. Bocsánat. Félre ne értsenek: az ember komplikált teremtmény, bennük és bennem egyaránt voltak pompadouri és neandervölgyi különbségek. A lényegi különbség nem ez, hanem az, hogy nagy Haski alapmintázata a Nőről ők voltak, nem én.

Ágnes orvos–neurológus. Mellékesen azt írta egyik levelében: „a te alexithymiás férjed”. Alexithymia? Halványan rémlett, hogy valaha tanultam erről.

A fiatal farkas ijedten nyüszített.

Ettől kezdve minden megváltozott.

Fellapoztam a Részletes Psychiatria 2. kötetében a funkcionális zavarokat, részletesen és kínlódva elolvastam az alexithymiáról írtakat, azért kínlódva, mert Pethő Berci szerkesztette a kötetet, aki sokat tud a szakmájáról, a kórképekről, de világosan írni, szerkeszteni végzetesen nem. Zavarosak és magyartalanok a mondatai, gyakori közbevetései még zavarosabbá teszik mondandóját. Hanem volt néhány szava, amelytől meghőköltem, és ettől kezdve tényleg megváltozott…

Ezek voltak azok a szavak: „az alexithymia érzelmi analfabétizmus…”. E személyiségtípus gondolatmenete sematikus, megtapad a konkrét, gyakorlati összefüggéseknél, saját különféle érzelmeit nem tudja megkülönböztetni, sem árnyaltan megnevezni, kinyilvánítani, emberi kapcsolatai személytelenek, élettelenek. Kapcsolódása erős a saját biztonsága érdekében és szinte szimbiotikus mélységű. Ez a működési zavar pszichoszomatikus, lelki eredetű betegség okozója lehet. Jellegzetes megbetegedési helyzetek azok a szituációk, melyek az érzelmi analfabétától gyengéd–odaadó megnyilatkozást kívánnának (vagy ennek ellenkezőjét, ellenséges–agresszív megnyilatkozást), csakhogy ő ambivalens – egyszerre akarja és nem akarja magát a helyzetet. Ilyen például a „nászéjszakán kitörő asthma”.

Huh. Jaj. A fiatal farkas halkan vonyításba kezd.

A dubicsányi nászút nagy és maratoni szerelmeskedései alatt szó se volt asztmáról. Se másféle tünetről. Ám amikor visszajöttünk onnan, nagy Haski belázasodott, tüdejében ismét megjelent a tbc. Jelezte belső hogylétét: az erős ambivalenciát. Légzőszervi betegség a tbc. Levegő és lélek ősi szimbolikája.

A megszorított, kelepcébe csaló lélektől gyengéd–odaadó megnyilatkozást követelnek, várnak, amire ő nem képes, amire nincs hitelesítve, hiszen érzelmi analfabéta.

Most leteszem a tollat. Azt nem mondom, hogy örökre. De felbukkant egy hang, konokul azt ismétli: nagy Haski ártatlan. Miközben a fiatal farkas vonyít.

Ágnest, az orvos–neurológust csak pár éve ismerem, de ő engem negyven esztendeje, első regényem, Az oroszlános kert megjelenése óta. Elolvasta ezt és utána összes könyvemet. Ráismert saját múltjára, a vidéki értelmiségi polgárokra, a szalvétagyűrűkre, a magas hátú ebédlőszékekre, ételeikre, a zöld posztós íróasztalokra, a takarékosságra, a belső szigorra, hogy a szovjet megszállás hosszú évtizedei alatt megőrizzük tartásunkat, bennünket a hatalom harmadosztályú állampolgárnak tartott, és szívesen belesöpört volna a Dunába.

Ágnes édesapja vitéz, mint az enyém. Itt a közelben, a Vérmezőn avatta fel őt is a hadúr, vállukat díszes kardjával megérintette. Átlőtték testüket az olasz fronton, mindkettőjük testét a Piave folyónál.

Ágnes kutatási témája az epilepszia. A Nyugat Pannon Neurológiai Fórumon tartott előadásának címe: Kreativitás és epilepszia. Nekiugrottam olvasásának. Mikor oda érkeztem, hogy a kreatív vizsgálatok során, a kreativitást igénylő feladatok alatt a kérgi aktivitás a jobb oldalon: dorsolaterális prefrontális arca, frontomediális (prefrontális cingulum), inzula, parietalis…

Jézus segíts! Ezt mondogattam a neurológiai vizsgáim előtt is. Szerencsénkre az oktató neurológusok úgy tekintettek ránk, pszichológus hallgatókra elnéző jóindulattal, mintha kicsit gyengeelméjűek vagy legalábbis együgyűek lennénk. Így sikerült levizsgáznom.

Ágnes tanulmánya szerint: az epilepsziát összefüggésbe hozzák a kreativitással és a vezetői képességekkel. A rohamokat különös erő és szimbolika veszi körül. Dosztojevszkij is epilepsziás volt (ahogyan Dickens, Flaubert, Byron, Molière, Shelley, W. Scott, Swift, Agatha Christie), aki a krisztusi orosz eszményt vallja, éli, írja a Nyugat nihilizmusával szemben. Hetente kétszer volt rohama, amit kellemes aura előzött meg: „E néhány perc alatt olyan boldogság fog el, amelyet máskor, köznapi állapotban még megsejteni sem tudtam, melyet mások egyáltalán nem érthetnek meg. Tökéletes összhangot érzek magammal és a világgal, és ez az érzés olyan erős, oly édes, hogy e néhány percnyi élvezetért az ember szívesen odaadna 10 évet az életéből, de akár az egész életét is.”

Nagy Sándor, Julius Caesar, Nagy Péter, Napóleon és a hősi hölgy, Jeanne d’Arc mind epilepsziások voltak, ebben a furcsa a nagyra hivatottság, a spirituális, az elhivatottság eszmeiségében éltek. A vallásosság, a megtérés viharába kerültek. A mi hírességünk, Szent Pálunk egykor pogány lovas katona, akkor még Saulusnak hívták, és épp a damaszkuszi úton lovagolt, amikor meghasadt az ég, villámlott, hang szólt odafentről: „Miért üldözöl engem?”, a lovas kizuhant nyergéből, vak lett és beszédképtelen néhány napra. Megtérés. Saulusból Paulus lett.

Mózes! Emlékszünk még rá? A csipkebokorra? Az a 10 parancsolat is érvényes!

Buddha fügefa alatt meditált, várta a hajnalt, egyszer csak úgy érezte, most megérti mindennek a végső igazságát, akkor változott igazán Buddhává.

Megint bujkálok. Kitérek. Másról írok, nem arról, hogy a sorsom akarom érteni, bukásomat a házasságomban, és azt, hogy nagy Haski, ha érzelmi analfabétasággal verte meg az ég, akkor ő tényleg mindenben ártatlan?

_{Mohás Lívia (1928) József Attila-díjas író, pszichológus, tanár. Legutóbbi kötete: Arcképvázlat Szabó Magda rejtőzködő személyiségéhez (2018).}