Szikra János

Pánik

Elharapózott bennünk is az őrület.

Tűz csap át az érzékek zsindelyén,
beszűkülnek az értelem vérerei,
nem jut oxigén az agyvelőbe,
nem érlelődik a tudatban új gondolat,
már ébredés előtt görcsbe rándul a gyomor,
hányásig szédül a körhinta,
remekül karamboloznak a dodzsemek,
a tiszteletes úr vezényel:
a választási bazár színpadán
a gyerekek hibátlanul mondják föl a miatyánkot,
az ötszázéves freskó lepörög a falról a múlt berobbant kazamatáiban,
a túlélő makákók zsakettben és cilinderben másznak föl a fákra,
szűzlányok sikolyától törnek ketté az üvegpoharak –
elharapózott,
bennünk is elharapózott az őrület.

Ó, ha csak fél méter magasan
megállhatna egyszer egyikünk szilárdan a levegőben,
az én lábam is könnyebben lendülne tovább,
hiába száll nyomorillat a pékségből,
nem lapulna minden édes karmolásban hazaárulás –
nem ütőerővel tennék hasznossá korbácsaikat
a piramisoknál üvöltő munkavezetők.

Vázlat a szláv férfiakról

Elmetszeni egy pengével –
a szláv férfiak a legváratlanabb pillanatokban tudnak berúgni,
nőket gyalázni,
szerelmet vallani,
vagy csak átvágni konyhakéssel a szomszéd nyakát.
Sokszor évekig némán tűrnek egy sértést,
aztán villámgyorsan agyoncsapnak a nyeles lapáttal,
míg békésen forog a ködben a betonkeverő.

Mikor a gyerekek a napköziben először
mártják tintába a folyton pacát ejtő tollat,
s pofonra lendíti kezét az ingerült tanfelügyelő,
egy vén tanár előveszi a hegedűjét,
s reszketni kezd újra a korbács
a néhai rabszolgák fölött az ültetvényeken.

A mássalhangzó-torlódásokba gabalyodott nyelvet,
amikor a hold kel
sem oldja el a csók.

Vodka, szilvapálinka meg se kottyan –
a szláv férfiakat idő előtt nem viszi el semmiféle kórság,
zene nélkül is évtizedekig ropják,
s isznak a végső kiszáradásig.

A szláv lányok szeretik a szláv férfiakat,
tenyerükben otthonosan viháncol a mellük
két kilátástalan partizánháború között.

S olykor, alkonyatkor,
vízszintesen lebegnek a túlérett gyümölcsök alatt a kertben,
a valóság ólomablakait csörömpölve beveri a fény,
lebegnek tetőtől talpig üvegszilánkban,
akár egy áldott gyönyör után,
még félig egymásban, lebegnek fölségesen.

elrontani egy szöcskét

elrontani egy szöcskét

         egy almát

         zöldet

         pirosat

         lábát kitépni

         húsába krátert harapni

elrontani egy szöcskét

         egy almát

         zöldet

         pirosat

         bármit mi hangot ad

         sírni tud

         szökken moccan odébb gurul

         árnyéka szaga színe illata van

         sejtjei lába hártyái szárnya szövetei

szétroncsolni egy szöcskét

         egy almát

         zöldet

         pirosat

         ízekre szedni

         húsába éles fogakkal krátert harapni

         elpusztítani összerakhatatlanul

betiltani egy álmot

         zöldet

         pirosat

         szétkáromkodni egy gondolatot

         ököllel betörni száját

         vérző fogsorrá zúzni egy mosolyt

         halált harapni egy asszony nyakába

karóba húzni a reményt

         hörögve vonagló fiad

         édesapád

Egy halánték illata

Érosz ébred a gerincben,
az ösztönök őskorából egy térd emléke,
egy halánték halhatatlan illata,
és markolnád a Teremtő mesterművét,
a lány rezzenő tomporát,
…táncolt a mosoly is a szádon,
táncolt a szádon a csípő, a comb, a térd helyett,
szédülten táncolt bennünk az élet,
de alattunk, mint óriás vulva, dörögve megnyílt a pokol –
akkorra már délen rég bedeszkázták az ablakokat,
megérkeztek a nercbundás koldusok,
hajnalban a tányéraknákkal mérgezett
mezőkön csapatokban vágtak át a legnégerebb négerek,
szemükből fehéren sóvárgott az éhség,
s vasárnap délelőtt sátrat vertek a templom előtt –
te még védett otthonodban,
lábad lótuszülésbe húzva
ültél, meztelen női Buddha,
s időtlenül a semmibe
bámultál, Európa, a semmibe…

_{Szikra János (1954) Pátkán élő költő. Utóbbi kötetei: Kokárda (gyerekversek, Magyar Napló Kiadó, 2020), Míg haza nem érsz (versek, Antológia Kiadó, 2020).}