Költői ajánlás és gyászbeszéd

Két Tamási Áron-dokumentum

Ötvenöt éve hunyt el Tamási Áron. 1966. június 2-án „a maga betűivel és kezével” írt végrendeletét tiszteletben tartva a Farkasréti temetőben dr. Brezanóczy Pál egri püspöki helynök végezte a temetési szertartást. A koporsónál többszázas tömegtől körülvéve az íróbarátok három generációja búcsúzott tőle: Féja Géza, a világot teremtő költőtől, közös ifjúságuk rügyes ágától és férfikoruktól, Juhász Ferenc szellemi bátyjától, a szó Fejedelmétől, akinek művét a világegyetemet benövő kristálylevelű óriásfaként láttatta, Galambos Lajos a fiatalok által tisztelt atyai jóbaráttól. Néhány nappal a budapesti végtisztesség után az utolsó kívánsága szerinti végső nyughelyre, a farkaslakai temetőbe indult koporsója.

Tamásira emlékezve két kevesek által ismert dokumentumot közlünk: Juhász Ferenc hatvan éve írott lektori jelentését Tamási Áron Összes színpadi művéről, illetve Birton István plébánosnak a farkaslakai temetésen elmondott gyászbeszédét.

A költő védőbeszéde (1961)

A Juhász Ferenc lektori jelentése nyomán napvilágot látott kétkötetes drámagyűjteményig, az Akaratos népségig hosszú út vezetett. 1941-ben adta ki a Révai Tamási Áron addig bemutatott három színpadi művét, az Énekes madarat, a Tündöklő Jeromost és a Vitéz lelket Három játék címmel. Aztán ahogy az 1940-es évek végétől fokozatosan kiszorították Tamásit az irodalmi életből (Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője „nemes egyszerűséggel a fasizmus foltozott irhájú zsoldosának nevezte” – emlékezett Domokos Mátyás), úgy fogyott el színpadi játékai körül is a levegő. Régebbi műveit nem játszották, az újakat nem mutatták be és nem adták ki. Különös kivétel az 1956-ban megjelentetett Kakasok az édenben kötet, amelyben az Énekes madár mellé az 1952-ben írt, megalázó színházi elutasításokat megélt Ördögölő Józsiás került.

Juhász Ferenc a Forrás 1995/11-es számában idézi fel, hogy írása ellenjelentésként született. Szövegének olyan utalásai, mint: „Ha a művektől általában nem azt kérjük számon, ami nincs bennük, vagy amit szerzőjük szándéka szerint nem is akart a műbe foglalni, hanem a megírt művet magát veszi vizsgálati alapul, […] akkor így Tamásinál is automatikusan elesik a mű lényegétől idegen kritikai indulat vagy követelés lehetősége, sőt jogossága is”, sejtetni engedik, milyen szempontú érvek szerepelhettek az első jelentésben. Hála istennek, az enyémet fogadták el – mondta a már említett 1995-ös beszélgetésben.

„Költészetet és varázslatot vitt a magyar színpadra, költészettel és varázslattal újította meg a magyar drámát” – Juhász Ferenc lényegi megállapítása Tamási színházáról nem volt elegendő érv ahhoz, hogy a művek eredeti változatukban kerülhessenek az olvasók elé az 1962-ben megjelent Akaratos népségben. Már a szerző műfaji meghatározásai is több helyütt változtak: az Énekes madár székely népi játékból falusi történetté módosult, nem maradhatott népi játék a Tündöklő Jeromos, komoly játék a Vitéz lélek. A darabbéli átigazítások még beszédesebbek. Az Énekes madárban kimaradt a kártevő varjak kötelező riogatása, ki az emberi varjakra való utalás, ki a „legyőzi a jó a rosszat” záró gondolat. Átíródtak a Tündöklő Jeromos 2. felvonásának utolsó szavai: „Tiszta szívből és bátran mondom mindenki előtt: nem veszett el a magyar!” Csakúgy, mint a Vitéz lélek Borókájának végső mondata: „Az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek nevében!” S ezek csak kiragadott példák. Sajnos még ma is előfordul, hogy színházat, rendezőt figyelmeztetnünk kell: ne ehhez a kiadáshoz nyúljon forrásként, ha Tamási-művet szeretne színpadra állítani. S bár e gyűjtemény 1975-ös második kiadása némely mozzanatában javult, azaz visszatért az eredeti szöveghez, de maradtak még benne ideológiai átigazítások. 1978-ban megjelent az Akaratos népségből kimaradt művek kötete Ősvigasztalás címmel, majd 1987–88-ban az eddigi legteljesebb és filológiailag pontos kétkötetes mű, a Tamási Áron színjátékai.

A koporsó útja (1966)

Tamási Áron Farkasréttől Farkaslakáig tartó utolsó útját máig legendák övezik. A román hatalom, tartva a temetésre várható nagy tömegtől, szándékosan Lupeni román bányaváros irányába tették vonatra a koporsót, a románul szintén Lupeninek nevezett Farkaslaka helyett – tartják némelyek mindmáig. Szó sem volt erről – vélik mások. Segesváron félreállították a vonatot, s egy kecseti ember, egyszerű vasúti munkás, mikor megtudta, hogy már nyugtalanul várják, önszántából lekapcsolta a vagont a többi közül, így érkezett meg Tamási Áron utolsó hazatartó útján Székelyudvarhelyre. És vannak azok a tények, amelyeket a legfontosabb szemtanú, Tamási Áronné, Ágota vetett papírra. Ugrin Aranka, a Tamási-hagyaték rendezésekor talált rá arra a fekete szalaggal átkötött dossziéra, amely Ágota asszony emlékezését rejtette (hat évvel az özvegy halála után adta közre a Magyar Nemzet 2002. június 15-ei számában Arccal kelet felé címmel).

Az egyszerű tölgyfa koporsót 1966. június 7-én indították el Budapestről és 9-én este érkezett meg Székelyudvarhelyre. 10-én reggel 9 órakor tették a szőttesekkel, koszorúkkal borított teherautóra, s lépésben indultak a tizenkét kilométerre fekvő Farkaslaka felé. A Baknya-tetőre érve – ahonnan már látszik a falu –, a megbeszélt jel szerint fekete fátylakkal integettek, mert a falu íratlan törvényei közé tartozott, hogy halottat csak harangszóval fogad be. Bár a szomszéd falura nem vonatkozott a megbeszélt jeladás, ott is felzúgott a harangszó. Szentlélek népe az út két oldalán állt, és a lassan gördülő autóra dobálta a mező virágait.

Tamási kívánsága az volt, hogy „valahol a templom háta mögötti mezőben, arccal kelet felé” helyezzék nyugalomra. Ágota asszony két nappal azelőtti kérését, hogy a sír a templomkert végében, a kerítés tövében álló két évszázados cserefa tövében legyen, tisztelendő Birton István először elutasította, mondván: a templomkertben papok nyugszanak, oda nem lehet temetkezni”. A falubeli Sztojka Ferenc székely észjárású érvelését – „De hát értsd meg, Tamási Áront temetjük! Kidobjuk a palánkot, és akkor a sír nem lesz sem bévül, sem kívül” – rövid megyebírói tanácskozás után végül elfogadta. A megtisztelő feladatot, Tamási Áron sírágyának megvetését a falu legelső emberei végezték, egynapi nehéz munkájuk nyomán készült el a kikövezett mély kripta.

A templomkert kapujához érkező koporsót hat farkaslakai legény vitte föl a templomig. A szertartás kezdetekor a koporsó két oldalához öt-öt gyerekkori iskolatársa sorakozott, kezükben méter magas égő gyertyával. Hátuk mögé ugyanannyi harisnyás székely legény állt, mögéjük székelyruhás fiatal leányok virággal a kezükben. Az oltárnál nyolc pap végezte a szertartást, a búcsúbeszédet Birton István plébános tartotta. Bár Ágota asszony nem említi, s írásos nyoma, bizonyítéka sincs, de él a legenda, hogy beszédének bizonyos részeit Márton Áron „mondta tollba”. Tudni vélik, hogy a temetést megelőző napokban az akkor már tizedik éve gyulafehérvári „palotafogságban” élő Márton Árontól érkezett küldött Farkaslakára.

Amikor Tamásit végső nyughelyére kísérték, a környező világban vihar tombolt, dörgött, villámlott. Farkaslakán csend és békesség honolt. A sírba tételkor „a Jakab Simon családból való idős asszony” halottsiratót énekelt – ezt érdekes módon Ágota asszony nem említette –, amelynek szövegét Sütő András kérésére később Tamási Gáspár lejegyezte, és eljuttatta az íróhoz Marosvásárhelyre.

„Körülállva a sírt, Áron koporsóját féltőn és óvatosan engedték bele az örök nyugalom ágyába. Az első rögöket a család vetette rá, s míg egyre több és több föld borította védőn és oltalmazón, az eső lágyan megeredt, hogy megpermetezze a földet, mely Áron testét magába fogadta” (Tamási Áronné).

A. Szabó Magda
a Tamási Áron Közalapítvány elnöke

_{Tamási Áron hagyatékát a Tamási Áron Alapítvány a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adományozta, Juhász Ferenc lektori jelentését a Múzeum Kézirattára őrzi.
Birton István gyászbeszédének itt közölt példánya az Alapítvány (mai nevén Tamási Áron Közalapítvány) tulajdonában van.}