Fátyol Zoltán

Satori

Gyarmati Imrének

Az ember olyan, mint a rossz tepsiben
készült sütemény: teteje világos
aranysárga, az alja meg égett-fekete.
A mester közönyös hangon ejtette ki
e szavakat, ítélet, indulat, semmiféle
érzelmi töltés nem volt képletes
mondatában. Tanítványa feszülten
figyelt – várva a folytatást, mert a mester
megállt, hosszasan és némán nézve
maga elé –, aztán nem bírta tovább és
megtörte a csendet: de milyen a közepe?
A mester ránézett, majd visszatérve
révületéből hosszú nyelű vízmerőjével
jókorát ütött a kérdező fejére. Újoncként
nem ismerhette még a kiszámíthatatlan
metódust, felüvöltött fájdalmában,
jajgatva káromolta mesterét – kolostorával
együtt –, aki mintegy pedagógiai célzattal
hozzátette még: látod, ilyen a satori.
Tökéletes választ kaptál. A közepe
nyers és csordultig van fájdalommal,
az ember pedig – fentről lefelé vagy
vissza, ahogy most te is – állandóan
úton van lényének három rétegében.

Egy kék jádekő

Kiss Zoltán Péternek

A Meszena és Könyök utca
sarkán frissebb a levegő.
Szemben lehúzott redőny,
a málló házfalon szünet
nélkül csöndesen remeg
a rozsdás vaslemez,
mögötte a tenger hullámzik
az enyészet partjai közt,
megfellebbezhetetlenül
van ott, biztosan ezért vált
a klíma azon a ponton;
egy kék jádekő vándorol
benn a korhadó polcokon,
lassan mozog és a falon át
túl valóságosnak tűnik –
a kő a tenger. Halkan zúg,
rezeg a redőny a hangtól –
a tenger a kő, a kék jádekő.
Omlik a vakolat a kis
vegyesbolt falán, az volt
egykor, a sarki ház oldalán
tégláig tűnik el a malter,
és túl valóságosnak látszik
odabenn a salétrom és
penész túlról, a falon át,
a Meszena és Könyök utca
sarkán állva, ahol üdébb
a levegő, távolabb már
összeérnek a lombok az út
felett; odaát halkan zörög
a kopott fémlemez, és
mögötte egyre zúg a
tenger: a kék jádekő,
megfellebbezhetetlenül.

_{Fátyol Zoltán (1954) költő, képzőművész. Legutóbbi kötete: fantomzaj (2021).}