Papp Endre

A szellem arisztokratája – demokratikus beütéssel[1]

Cs. Szabó László: Franklin Delano Roosevelt; Levelek a száműzetésből

„Az önkéntes száműzetés lelki gyakorlata elkezdődött” – tulajdonképpen ezzel a mondattal kezdődik Cs. Szabó László írói pályája.[1] Ez az életmű megelőlegezett önértelmezése: önkéntes száműzetés. De hát miért lép erre a szokatlan útra? Rögtön megadja a választ is a szerző: „Az élet ellenállás, s az ellenállást legjobban a megválasztott száműzetésben gyakorolhatja.”[2] Mi ez a szecesszió? Allűr? Kétségbeesett kényszer? Tudatos választás? Talán mindegyik egyszerre, de leginkább mégis az utóbbi! „Az önkéntes számkivetett izzó és bölcs ember egyszerre: igazságszomját türelemmel edzi. Egy dísztelen eszménynek él, könnyelmű haragját számító szenvedéllyé neveli. […] Eszmék között, egy eszményért él a bujdosásban.”[3] A racionális döntés mellett szól az is, hogy ikont választ magának a múltból: a „tanult bujdosó” eszményített alakját. Ő az önkéntes száműzött mintaképe és szellemi elődje. Magány az osztályrésze, visszhangtalanság, meg nem értés, ám jutalma a függetlenség, a szabadság és az elvégzett munka elégtétele. Különös ismertetőjegye, hogy „egy türelmes, kozmopolita Európát nevel föl az írásain”.[4]

Aki az ellenállást választja, azt áthatja a korával szembeni idegenség érzése. Eszményeiben egy másik valóságot keres vagy óhajt vissza. Mi hiányzik hát a művelt és szépreményű fiatalembernek? Valójában egy elveszni látszó erkölcsi és műveltségbeli eszmény, a kikezdett egyértelmű igazság, a békés harmónia, a szellemi önbeteljesítés esélye, egy régi-idealizált Európa, egy nem talált univerzális mítosz.

A múlt század harmincas éveinek Magyarországa a kulturális válságérzettől hangos az értelmiség köreiben. Nem csupán a nemzeti tragédia, a trianoni csapás a kiváltója – bár önmagában ez is felér egy kataklizmával –, egy általánosabb krízis hideg szele is megdideregteti a fázós intellektueleket. Az európai művelődésben és történelemben fatális szakadás figyelhető meg. Eltűnt a régi biztonságérzet, veszélyes gyorsasággal értékelődnek át hitek és meggyőződések. Egy világháború pusztítása után igyekszik összeszedni magát a racionális gondolkodás, hogy új ideálokat és célokat teremtsen, s elkerülje a legrosszabbat: egy újabb háborút.

Az egységes és harmonikus életet biztosító Európa a 18. századi felvilágosodás egyik ideája. Felvilágosodott uralkodó, alkotmányos monarchia, modern államigazgatás, jogrend, biztonság, polgári jogok és erények, gyarapodó tudás, klasszikus ízlés, méltányosság és humanizmus, a hit, hogy az igazság minden hatalommal szemben diadalra jut a szellem világában – íme a szép elvek. De már a romantikus költő, Novalis az elsők között volt, aki a – valójában inkább virtuálisan létezett – „szép és fényes” idők, a szellemi egység tovatűnésén bánkódott. A hanyatlástudat valószínűleg azonos időben születik az eszmények megteremtésének szándékával, s idővel terjedni kezd. Nietzsche filozófiája a legeklatánsabb példa a racionális és humánus eszmények kikezdhetőségének, a szellem fejlődését és haladását remélő elv lerombolhatóságának. Az altruizmus és a műveltségeszmény az életharc jegyében elutasítható, a gondolkodás kritikája azzal érvelhet, hogy a racionalizáltság káros, mert megmérgezi az élet egészséges ösztöneit és örömeit. Walter Pater esztétikája, illetve Gautier és a Parnasse-mozgalom felfogása, hogy a társadalmi problémák alárendelődnek a szépségkultusznak, a Madamoiselle de Maupin előszavának tétele – „csak az lehet valóban szép, ami semmire sem jó, rút minden, ami hasznos” – vesztésre áll John Ruskinnak és Matthew Arnoldnak a morális és hasznos művészetről alkotott véleményével szemben. Egyre kevesebb a követője az Oscar Wilde-i dekadenciának, annak az önállításnak, hogy egy művésznek nem lehetnek etikai szimpátiái, s hogy a művészet nem az életet tükrözi, hanem annak befogadóját. A háború bölcseleti lezárásaként Spengler megjelenteti A Nyugat alkonyát. A korábbi minta, az ókori-klasszikus kultúra és a modern európai kultúra végletes ellentétről írt. Átható kultúrpesszimizmusa azt állítja, hogy Európa túl van a 17–18. századi virágkorán, megállíthatatlannak látszó módon hanyatlik, féltett kincse, a művelődése árucikké vált. Magyarul 1938-ban jelent meg Ortega y Gasset könyve, A tömegek lázadása, egy új kor politikai, társadalmi és kulturális jellegét világítva meg.

Különösen érzékenyen érinti ez a metamorfózis a magyarokat. Álljon itt néhány kézenfekvő példa!

Babits Mihály híres esszéjében, Az írástudók árulásában Julien Benda válságérzékelésére rezonálva arról ír, hogy az írástudók, a Szellem emberei hűtlenné váltak a Szellemhez, elárulták az Igazság klasszikus fogalmát. Az igazság kritériumának a hasznosságot ismerik el, és alárendelik az emberek közötti harcnak. Szakadás van, állapítja meg, az elmúlt korok és korának szellemisége között. A magasabb értékek képviselete immár a múlté. Az egyetemes dolgok – Isten, a Tudomány, a metafizika hatalma – alárendelődtek a partikuláris érdeknek. Képviselői tagadják az objektív erkölcsöt és igazságot; az univerzális eszmények esélytelenek a modern antiintellektuális és pragmatista világnézetekkel szemben. Az ember fölött álló és tőle független erkölcsöt és a l’art pour l’art művészetet lecserélte az Élet és a Cselekvés aktivista kultúrája. Az életharc kulturális lényeggé emelődött: fajok és nemzetek harcává. Immár ködbe vész a régi, nagy, tiszta, a görögből sarjadt európai kultúra, az egységes és „önzetlen fenség”. Szembekerült egymással – az utóbbi javára – művészet és élet, mert lényege szerint az Alkotás örök, a Cselekedet viszont időszerű. Babits erkölcsi parancsa egyértelmű: „Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek.”[5] Ám, hogy ki az alkalmas a „Világítórony” heroikus szerepére, annak eldöntését szubjektívvé teszi: „Vagy hiszel az abszolút igazságban, vagy nem.”[6]

S amit a költő még a meggyőződés függvényé tett, azt már tudományos argumentációval igyekszik objektív tudássá tenni Joó Tibor 1935-ös összefoglaló-áttekintő munkája, a Bevezetés a szellemtörténetbe. A bölcsészetben a kor domináns gondolati irányának, új idealizmusának bemutatását végzi el. A történeti megértés új felismerése: a történet a szellem története. Rámutat előzményeire: Herder organikus szemléletére, ami a nemzeti kultúrát és történetet illeti, a népszellem létére, a sorsszerűségre. Hegel dialektikájára, a nép szellemének eleve meghatározottságát bizonygató tételére: „A tapasztalati történeti valóság szükségszerű, egyedül lehetséges külső oldala a benső szellemi valóságnak.”[7] Az általános, közös emberiről vallott véleményére, hogy ugyanaz a szellem és indulat él a megértőben, mint a múlt szereplőiben és eseményeiben, ezért a történelmi megismerésre törő értelmező feladata a történelemben tevékeny szellem megragadása, s ennek eszköze az intuíció. Humboldt igyekezetére, mely az átélés segítségével a valóság értelmének felélesztésére tör, s kimutatja, az nem véletlenszerű, hanem benső szükségszerűség. A művésszel szemben – aki csak érinti a valóságot – a historikusra számít az elmélyült megértésben. A feladat kardinális, mert minden, ami történik, idő és tér szerint, széttörhetetlen ideális összefüggésben áll az önálló léttel bíró eszmei formák – a nyelv, a szépség, az igazság, a jog – által. Joó Tibor Humboldtra hivatkozva állítja: „a kultúra alkotásai addig élnek, míg a hordozó szellemek értéktudata igenli őket”.[8] A múlt nincs reálisan jelen, csak ideálisan. Az erkölcsi–szellemi világ egyetemessége nem más, mint a szakadatlanul zajló jelen. A szellemtörténet jeles képviselője, Dilthey szerint az akaratból származik a társadalmi–történeti valóság, a kultúra és a történelem egy nagy célösszefüggés, s a valóság csak a szellem világában létezik számunkra. Megragadása nem eszköz, hanem öncél: a szellem jelentkezését közvetlenül szemlélhessük és átélhessük. A történet megértése az utánélésen, az élményszerű megértésen alapul. Spranger költőien szép megfogalmazásával élve: az emberi élet lényege az időtlen, az abszolútum, az értékek maximuma után való törekvés. Ebből a belátásból származik a harmóniára törekvés elve: a kiművelt személyiség és a totális kultúra eszméje. A szabadság a szellem autonómiája, s a történelem nem végzetszerű. Jövője nem a fátumtól függ, hanem az ethosztól.

Ugyancsak korkifejező Thienemann Tivadar könyve, az Irodalomtörténeti alapfogalmak. Többet ad, mint azt a címe sugallja: egy nagyívű esszét az irodalomelméleti gondolkodás modern történetéről a szellemtörténet jegyében. „Egy újfajta, a historismussal ellenkező világnézet van kialakulóban. […] A múltat nem önmagáért, hanem a jelen kedvéért, a jelen szempontjából akarják látni. Az ember önmagát akarja megismerni mindenek fölött, ezért önmagát, a maga jelenének magyarázatát keresi a történelemben is” – jelzi a változás tényét.[9] Szűkebb, irodalmi megközelítésben a romantikus felfogást – „az igazi romantikus számára a könyvek elvont, szellemi jelenségei mindenkép jelenvalóbbakká lesznek, mint a kézzelfoghatóbb valóság, amelybe minduntalan belebotlik”[10] –, hogy az irodalmi műveltség határozza meg az ember és a nemzet szellemi rangját, ütközteti a népies törekvésekkel – azaz az élő szóhoz való visszafordulást a magas és a népi kultúra szakadékának áthidalásához –, illetve az élet mindennapos realitásához leszálló naturalizmusnak a „papiros-irodalommal” szembeni ellenszenvével. Konklúziója: „Az újabb irodalom története az írás mellett és az írás ellen föltámadt erők összecsapásából és kiegyenlítődéséből szövődik össze.”[11] A szellemi tartalmú irodalmi érdeklődés helyébe a tudomány, a politika, a technika és a gazdaság gyakorlati célú tájékozódása lép. Párhuzamos folyamatként az író individualizálódik: immár csak magára hallgat, önmagát keresi, önmagáról szól, bármit is írjon – saját halhatatlanságát keresi. A szerző fejlődésének útja a közösségi kötelékektől és feladatoktól, a társadalmi idegenség, a lélek magányossága felé tart.

Németh László szellemi teljesítménye ebben az időszakban legátfogóbban a társadalomkritika, azon belül szorosabban a kultúrakritika körébe tartozik. Alapélménye az európai művelődés általános válsága, illetve a magyar kultúra krízise. Maga a műfajválasztás mutatja a szándékot, hogy az esszé a gondolati kísérletezés és – ahogy hívta – a nyilvános tanulási folyamat hordozója legyen. Felhasználhatónak látszik arra, hogy elképzelései szerint felülemelkedhessen a leszűkítő szaktudományosságon és politikumon, s az „enciklopédizmus” felé tágítsa pásztázó optikáját, kifejezve, hogy gondolati erőfeszítése egy egzisztenciális mélységű szellemiséget idealizál. Miként írja: „az esszé túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere”.[12] Gondolkodói gondja az egyén alárendelődése a tömegnek, a mennyiségi szemlélet eluralkodása, a nemzeti jelleg elsekélyesedése, a történelem metafizikai célképzetének elvesztése. Korát a termelés „őrületében”, az egyéniség kollektív megsemmisítésében látja bűnösnek. Szemében a szekularizálódott, profanizálódott világ kulturálisan kettévált, a magasműveltség és a népkultúra között túl széles a szakadék, elszakadtak a tömegeket az európai mélyműveltséggel összekötő szálak, a kontinuitás megtörése a minőségelv háttérbe szorulásához, a normák relativitásához vezetett. Azonban meglátja a válságban a lehetőséget is! Meggyőződése szerint az önelvű nemzeti kultúrák felváltva kerülnek az egyetemes fejlődés élvonalába. A kulturális fordulópontban véleménye szerint elérkezett a „kis nemzetek” ideje. Feladatuk, hogy új energiákkal lássák el a kimerült Európát, nekik kell az „emberiességet a nagy nemzetekre ráparancsolniuk”.[13] Metaforikus értékképzetei – új nemesség, minőség forradalma, reform, új enciklopedizmus, a Kert(gazdálkodás) mint a század nagy jelképe, a minőségi földművelés eszményképe – az aktív változtatni akarás kifejezései, az „élet forradalmának” aspektusai. E radikális fordulatnak az lenne a feladata, hogy egységes elv alapján szerveződhessen újjá a legátfogóbb (tehát a politikai–társadalmi–gazdasági szférát is felölelő) értelemben vett magyar kultúra.

Prohászka Lajos visszhangos műve, a Vándor és bujdosó nem csupán az elhíresült nemzetkarakterológia, hanem a helyzetérzékelése miatt is figyelemreméltó. „az Európa-probléma mögött mindenkor sajátos romantikus történetfilozófia áll, amely főleg a fejlődés organikus–biologisztikus magyarázatával, újabban a kultúrlélek kissé misztikus elvének alkalmazásával a válságot, amelyben Európa áll, tudatossá igyekszik tenni”.[14] A szerző úgy tekint az elmúlt századra, mint a szabadság és műveltség aranykorára, melyet a századvégi hanyatlás követett. Lényege szerint ennek a folyamatnak két vezérlő elvét látja: az individualizálódást és az általános racionalizálódást. Következményképpen a szellemet eszközzé teszik, s nem feléje törekednek, illetve kézen-közön elveszik a közös kontinentális eszme missziója. A szellem mindinkább elidegenedik a maga örök forrásától és alapjától, a lélektől. A népek negatív önérvényesítésbe kezdtek, s ahogyan plasztikusan írja, a népszellemnek már nincs arca, csak nyugtalanító és félelmetes tenyészete. Ezen a generális tapasztalati körön belül definiálja úgy a magyarokat, mint akiknek sohasem sikerült önmagukat megvalósítaniuk, ami annyi tesz: a magyarság nem tudott eljutni saját szellemi önbeteljesedéséig. Ezért vált a magyar az önpazarlás népévé, bujdosóvá.

E sorok írója maga is meglepődött, amikor rájött, hogy Prohászka észrevételei kínálják a közvetlen visszacsatolást Cs. Szabó László pályaindulásához. Jelesül azoknak a tényezőknek a számbavétele, melyek az európai öntudatot igyekeznek felébreszteni és fokozni. Ezek a konstruktív eszmék sorjában: a mediterrán latinitás, a keresztény-germán ethosz, a nyugati racionalizmus, a költészet és a művészet antik-humanista tradíciója, valamint a tudományos kutatás saját szelleme. Nos, szóról szóra ennek a vezérvonalnak a mentén szikráztatja elméjét Cs. Szabó is – a triviális kapcsolódás, a „bujdosónak születtem”[15] érzelemteljes vallomásán túl.

Az Erdélyben, Kolozsváron gyerekeskedő író már igencsak korán – 13 évesen – elszakad valóságos szülőföldjétől. Száműzöttségérzésének fundamentális tehát a személyes élményalapja. Mostohának érzett sorsa dacára karrierje nyílegyenesen emelkedett. A Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett diplomáciai szakot, s gazdaságtörténelemből szerzett doktori címet. Több nyelven – németül, angolul, franciául, olaszul – beszélt, Párizsban, a Sorbonne-on volt vendéghallgató, majd ígéretes hivatali karrier várta. Teleki Pál szellemi köréhez tartozott, Kozma Miklós, az intézmény akkori vezetője 1935-től a Magyar Rádió irodalmi osztályvezetőjévé emelte, a Nyugat elismert szerzőjévé vált, Babits pártfogását élvezhette, bírta Szerb Antal, Ignotus Pál, Halász Gábor, Móricz Zsigmond, illetve apósa, Nagy Endre barátságát. Kalandozhat az utókor lélektani kíváncsisága, miféle személyiség érte el ezeket a sikereket. Arra azonban kevesen gondolhatnak, hogy egy önkéntes – s az országdarabolás után bizonyos szempontból tényleges – száműzött vitte végbe mindezt.

A titokzatos Csé? Nem, szó sincs róla! Az önbeteljesítő útját járó Szellemhez való hűség bujdosója ő. S ennek az állhatatosságnak követelménye és következménye van. Követelménye a fent említett eszmék képviselete, következménye a gondolkodói önpozicionálás. Feltételezi egymást az életbeli és a szellemi státusa? Részben igen, részben nem. Fénylő elme, s Magyarország újkori történelmében ritkán ugyan, ám előfordult, hogy arra érdemeseket választottak intellektuális képességeket igénylő pozíciókba. Írásainak kérdésfelvetése és valóságképe azonban valójában szembeszegül az általános érdek- és mennyiségelvvel, a túlhajtott nacionalizmussal. Társadalom-, nemzet- és kultúrafelfogása nemcsak konzervatív, hanem bizonyos szegmenseiben tradicionális, ősi mintákat követ, mindamellett a demokratikus szabadság, a nyugati felvilágosodás és modernizáció híve. Eklektikus gondolatvilágú személyiség: kognitív fölénytudatában, ismereteire kényes felkészültségében, elegáns alapállásában és nemes elveiben a szellem arisztokratájára ismerhetünk.

Mi rendel egymás mellé két látszólag messze eső műfajt: a közgazdasági szaktanulmányt és az irodalmi esszét? A kéteredőjű száműzöttség összetartozása egy gondolkodói alkatban: „A nyugati demokrácián s az erdélyi múlton kívül nem ismertem más valóságot, más közügyet, szellemi magatartásom ehhez a két mértékhez igazodott.”[16] Kölcsey örökbecsű intése kívánkozik ide: „jelszavaink valának: haza és haladás”! Valóban úgy van, ahogyan ő vélte, a korszerinti haladás éppen maradást hoz magával – maradást a szellemi önazonosságnál.

Az első különnyomatban megjelent művet, a Franklin Delano Rooseveltet még elsősorban a közgazdász írta. Viszont ő – felemlített adomájára hivatkozva – a Roosevelttel társalgó Keynes-szel szemben megteszi az irodalmi érdeklődésű olvasónak azt az udvariasságot, hogy nem beszél egyfolytában matematikáról. Cs. Szabó hőse az idők hívását felismerő államférfi. S az alapos tanulmány jelentésbeli dimenzióinak kitágításáról mi sem árulkodik jobban, mint a következő szerzői megjegyzés: „az államférfit ne csak tettein, hanem szabadságtiszteletén is mérlegeljük”.[17] A New Deal szakszerű elemzése mellett egy új amerikai aranykorról van itt szó, melynek lényegi magva az ipari civilizáció és a politikai demokrácia összeegyeztetésének kísérlete – egy végső etikai szempontból is vizsgálva. A cél a nemzet gerincét alkotó középosztály megteremtése. Az idő kényszere hozta el mindezt, hiszen ahogyan az írva van: „A háború és a világválság kiérlelték a magasabb nemzeti öntudatot s a roosevelti kormányzáshoz hasonló lelkiismereti lökésekben az Idők Szelleme küldi mind sűrűbben félelmetes üzeneteit.”[18]

S a fiatal szellemtörténészt – mint ahogy a magyar sorsirodalom oly sok képviselőjét – sem hagyta érintetlenül Herder organikus népszemlélete – miszerint a népeknek, akár az élőlényeknek a születéstől a halálig vannak életszakaszaik, s céljuk önnön lényegük kifejezése –, amikor arról értekezik, hogy fiatal nemzetek saját nemzeti alkatukra vágynak, s ha másként nem érnek célt, akkor „teremtő forradalommal” másolják le más, érettebb állapotú népekét.[19] Roosevelt azért is dicsérendő példa, mert „új nemzeti életszemléletéért küzd, anélkül, hogy az új értékhierarchiát politikai rendiségbe merevítené”.[20] Van tehát demokratikus alternatíva, s „az ország eleven lelkiismeretévé szegődött írástudók” (lám Babits hatása!) feladata, hogy segítkezzenek a törvények jó szellemének kialakításához, mely védelmet nyújthat a diktatórikus megoldásokkal szemben. Hiszen Csé szerint „a törvények szelleme túléli a törvények hibáit”.

A vállalás azért is rendkívül fontos, mert a már történetfilozófiai mélységekbe alászálló tanulmányíró világosan látja a helyzet feloldhatatlan ellentmondásosságát. A demokráciának ugyanis tűrnie kell és figyelembe kell vennie a kisebbség véleményét, ami a szabad véleménynyilvánítás elidegeníthetetlen része. Szabad szellemek gyakorolják ezt a jogot szívesen, azok, akik éppen a demokráciában jutnak igazi megbecsüléshez. Módszeres öngyilkosságnak nevezi ezt Csé, mely elkerülhetetlen: „A sors iróniája, hogy ezek a szellemek egyetlen kifejezési lehetőségükön: a dialektika formanyelvén szólva, tekintélyromboló bírálattal fejezik ki ragaszkodásukat ahhoz a rendszerhez, mely az összes politikai forma közt legotthonosabb légkörű.”[21] Íme az etikus, értékalapú értelmiségi gondolkodás örök dilemmája – megoldása a politika türelmének és belátásnak függvénye. Az író gondját félelmetessé növeli helyzetértékelése, mely úgy látja, a „fehér faj” (semmi fajelmélet, csak a korabeli szóhasználat!) demokratikus sorsa az Európa és Amerika közötti egyensúlyon múlik. S az öreg kontinensen sötét árnyak terjeszkednek, Közép-Európa mindinkább visszahúzódik a nyugati eszmekörből. Amerika küldetésévé válik hát, hogy átvegye a stafétát, s „az öregedő európai nemzetek sorába lépjen”. „Európa egy része csak úgy bukhatik el veszélytelenül, ha egyidejűleg átterjed a tengerentúlra a szabad humanizmus örök forradalma” – vészjósló, jövőbelátó befejezés.[22]

A politikai rendszer az egyik fő gondja a Levelek…-nek is. A háború utáni siralmas helyzetképből – „Előttünk hevert a meggyalázott világ, értékrendje összeomlott […]”[23] – következik a küldetés. A század rendeltetése, hogy társadalom, gazdaság, államberendezkedés és status quo kimerült formáit felfrissítse. Cs. Szabó mintaképe a felvilágosult 18. század, ám tapasztalatai csak áttételekkel használhatók, mivel a harmincas évek megoldatlan gondja immár a demokrácia sorsa. Látlelete szerint a hatalmi eszközökkel manipulált népakarat a bürokrácia önkényuralmával párosítva letörli a szabadságot. S hiába a népvezérek ígérete a gazdasági egyenlőségről és védettségről, ha a modern populista politika az egyenlőség illúziójával a szabadság legnagyobb ellenfelévé nő. A parancsuralom pontosan érti saját korát: a technikai-ipari civilizációra alapoz, a népre hivatkozik, a nevében cselekszik, és a népi egységet eszményíti. A hatalom receptje egyszerű és hatékony: állami diktatúra, szociális fogyasztás, népi mítosz, kollektív jólét csábító vegyülete.

Aligha hagyható szó nélkül, hogy Csé érezhetően távolságot tart a népi íróktól ebben az időben. Politikával fertőzött népi szellemet emleget, s arra figyelmeztet, hogy a kultúra, a műveltség meg kell előzze a politizálást vagy a kutatómunkát. (Jó eséllyel a falu helyzetét feltáró szociográfiákat közre adó népi írókra utal.) Humanista arányérzék nélkül nincs európai célú magyar politika, véli. Az ő sorrendje: előbb a külföldi tapasztalás, ismeretszerzés, utána a nép közé menés. Polgárosult lelkiállapota a nyugati kulturális, szellemi és társadalmi minta töretlensége melletti kiállást igényli – igaz, némi, az eszmék iránti elfogultsággal árnyalva a képet. Óvatosságát a népi eszmékkel szemben egy mélyebb mögöttes felfogásbeli különbség is okozza. Ez pedig a nemzettudat mássága.

Cs. Szabó a régi felfogáshoz ragaszkodik: a nemzet egy eszme. Tehát nem faji, vérségi, etnikai kötelék, de még csak nem is kulturális szorosabban értve, s nem is nyelvi. Ahogyan történelmi előzményeket követve gondolja: a nemzet több mint nép és nyelv fúziója; „egy államalkotó rögeszmében megtestesült személyiség sugárzott szét” fogalmában.[24] „Natio voltunk, azaz lélek”[25] – sóhajt fel nosztalgikusan egy helyen. Magyarország – a régi, a „nagy” – egy Szellem kifejeződése. Ez volt a Pax Hungaria – a Pax Romana mintájára. Egy olyan állami–hatalmi berendezkedés, amely békét, gyarapodást és kulturális virágzást hozott el lakói számára. Missziója a kereszténység katonai védelme. Politikai mítosza ez a „védpajzs” szerep, s közismert, hogy ez évszázadokon át a nemesség ügye volt. A mítoszban, az eszmében való közösség adta a megtartó és célt adó szellemiséget, melyhez képest másodlagos volt az anyanyelv vagy a kulturális differencia. Szemléltető példaként az aradi vértanúkat sorakoztatja fel az író: megannyi etnikum, de egy cél, amiért még a halált is érdemes vállalni. S bár széteshetett az eszmével egybeforrott államtest, attól még a szelleme tovább élt. Ezt – Németh Lászlóhoz hasonlóan, Ady, Bartók és Kodály „dunai önérzetét” felemlegetve – a Duna szimbolikus értelméhez kapcsolja, s annak géniuszáról beszél.

S hogy jobban értsük ezt a gondolatvilágot, véssük bele emlékezetünkbe a szerző jelzőjét: bár csak az eszme képes megküzdeni a mulandósággal, egyszersmind örökké hordoz magában valami embertelent is. Éppen azért, mert az emberi mérték fölött álló, követelő norma. Cs. Szabónak egyszerre kell elvhűnek és kritikusnak lennie a Szellem elhívásának engedve. Tisztában van a régi magyar nemzeteszme hibáival és részbeni anakronizmusával. Modern osztály- és nemzeti szempontból is vitatható a gyakorlata, amely az idegen nemeseket befogadta, de a magyar ajkú plebejust nem. Tudja, hogy a felvilágosodással mindez szétmállott, s a nemesi–nemzeti eszmét a félnemes, félpolgár reformkori középosztály örökölte, s próbálta átmenteni belőle az átmenthetőt egy olyan történelmi szituációban, amikor Európában a központosított, egyenjogú, egynyelvű nemzetállamok kialakítása volt napirenden. Liberális elvek, polgári ethosz, arisztokratikus fölénytudat és etnikai emancipáció nem volt összeegyeztethető a soknemzetiségű országban. Igaz egyrészről, hogy az esszéista bárhol is kalandozik a régi határokon belül, mindenhol felleli még az egykori nemes eszme maradékát, de azt is megérti egyben, hogy a tovább élő osztálykülönbségek centrifugális ereje, az egybefogó államiság és a népszuverenitás, arisztokratizmus és gondolatszabadság ellentéte megmaradt. Nem áll környezetében egyedül – Szekfű Gyula neobarokk metaforájára hivatkozik –, amikor arról ír, hogy a nemességtől örökölt magyar nacionalizmus önvédelembe dermed. Lehetetlennek látszik hát a küldetése, hogy az interetnikus összetartozás eszmei újraalkotását ajánlja megoldásként. Másnak is eszébe jutott mindez: Joó Tibor mentette volna a nemzetet a szellem dimenziójába, mondván, hogy az csak hagyományban és hivatástudatban s az ezen alapuló önérzetben maradhat önmaga, egyébként a faji, nacionalista, soviniszta önzések elkerülhetetlenül – és valószínűleg jóvátehetetlenül – összeütközéshez, háborúhoz vezetnek.[26]

Részben ma is érvényes történelmi tapasztalat: „Az ízig-vérig európai népek ritkán vallják magukat európainak, az európaiság kizárólag a közép-európai népek rögeszméje […]”[27] Mert féleurópaiak, olvasható az indoklás. Egy idealizált állapothoz mérik folytonosan magukat, s rendre belátják kicsinységüket. Érti, persze, hogy érti Csé az új eszméket: a történelmi tudat helyett a népi tudat került a gondolkodás és a politika középpontjába. Szembesül a dunai sorsközösség (Németh!) víziójával, de keserű malíciával kommentál: a nyomor terelte közös életformába az idevaló népeket, s csak kényszerből, más választása nem lévén jut el a történelemben megöregedett magyarság a történelemből kihagyott magyarokig. Lesújtó a véleménye arról, hogy a dunai népek a középkor óta a nyugati országok egyenrangú feleiből gyönge és ravasz kliensekké züllöttek. Ebből a humán alapanyagból kellene a konföderációs gondolatnak közös jólétet és európai önérzetet teremteni…

Cs. Szabó László Erdélyhez kötődő öntudata egy általános kifosztottság-tudatból táplálkozik. Erdélyisége „az örök ébrenlét” állapota, hiszen „a haladás elvette az éjszakát, a háború az álmot”.[28] Saját korát erősebbnek látja az embernél, a megtartó tradícióktól, az örök ideáloktól való elszakadást hozza el. Ezért nem tartja magát az örökké kísértő aranykor után áhítozó nosztalgikus szorongónak, hanem „fejvesztettnek” és gyökérvesztettnek, ez az oka a „műfaji vétkeknek”:[29] az önéletrajznak, a vallomásnak, a kéretlen számadásnak. Poetikus a konfessziója, ha úgy fogalmaz, hogy „Európa-szerte Erdélyt kerestem”, vagy ha így: „titkolt erdélyiséggel vándoroltam: vittem magammal a szűkebb hazát. Az igazit.”[30] Őszintesége fölöttébb racionális, amikor elismeri, hogy a kényszerből elhagyott Erdély előbb fájó tájemlék volt, majd egy történelmi tudat foglalatává vált. Polgári szükséget és múltba vesző hatalomtudatot említ ebben a vonatkozásban (értsük talán méltóságnak!) – lelki és szellemi szükségletet. Hiánya kínzó, hiszen Csé számára minden erdélyi város egy örök magatartás jelképe, végső állapota. Értékelése szerint évszázados urbánus ösztönnel szakadt el a szűkebb pátriától, dacára ennek mégsem vált „szívvel-lélekkel” pestivé, csak – kifejezésével – „megbékült fogollyá”.[31] Városi mivoltát törekszik szélesebb kultúrantropológia természetű összefüggésbe helyezni, mintha csak a múlt személyiségalkotó hatalmát próbálná bizonyítani. A magyart a nyomtatott könyv tette városlakóvá? A magyar városlakó alkata történelmi hagyomány eredménye? Többnyire radikális, szertelen könyvolvasó biztos alapokon álló műveltség nélkül? Ezért van az, hogy a gondolatszabadság és a műveltség köztekintélyéért való küzdelem köreikben magányos lázadássá és sértett önimádattá válik? Szomorú, rosszul alkalmazkodó, riadtan gőgös emberfajta? Bizonyára így van – kivált, ha a szemlélő Csé vastag, fekete, kerek csontkeretes szemüvegét illeszti az orrára, s időnként a tükörbe is pislant. Erdélyiségében, ezen túlmutatón, benne foglaltatik a hazavesztés szégyene – minden konnotációjával. Nem személyes bűn ez, hanem fátum. Nem érthető meg tökéletesen, sorsszerű állapot, illetve történés. Kényelmetlen, egyszerre nyomasztó és ösztönző helyzet: hűtlenség egy szellemi–érzelmi minőséghez, amely megmarad sohasem szűnő mágnesnek, de lebírhatatlan lelkiismeretfurdalást kelt – jóllehet a furdalt csak szenvedő s nem cselekvő.

Ha cselekszik, akkor mindenekelőtt esszét ír. Műfaji elköteleződésének okát ismét csak a kor jellegében véli megtalálni. Bomló kor a belső monológnak nagyobb teret engedő, szabadabb formát kíván. Már a kezdetnél jelentkezik az életművet végigkísérő személyes vonás: a szerző (visszafogott) önlefokozó hajlama. „Az esszé műfaji területfoglalása inkább egyenletesen kiművelt elmére, semmint géniuszra hárul” – bizonygatja a józan önítélet. Ő inkább az irodalom „őrszolgálat” ösztönét vinné tovább a tolla hegyén. Példaképeinek tablóján előkelő hely illeti meg Kazinczy Ferencet – „csontkeze igazgatja kezünk”[32] –, Széchenyi Istvánt, Babits Mihályt, Thomas Mannt és Erasmust. Összeadják ők az ideális esszéistát: a nyugati magasműveltséghez való igazodást, a metaforákban és gondolatokban gazdag nyelv bírását, a magába szállás képességét, a férfias, kemény, harcos attitűdöt, a képességet, mely „örül a jónak s tűri a gonoszt”. Az esszé most etizálódik, és egy harciasabb humanizmushoz igazodik, mintegy a 19. századi regény társadalmi feladatát átvállalva. „Minél jobban szétbomlik az európai műveltség, annál jobban megújul e jó szellemek titkos szövetsége a vérszomjas nemzetben […]”[33] Cs. Szabó a napnyugati értelem nevében áll ellen a káros tendenciáknak, egy szellemi elit tagjának tudva magát. Az elitnek, amely már-már himnikus, más megközelítésben szinte eszkatalogikus magasságokba van emelve általa. Az elit, „amely európai fennmaradásunk s egy háromezer éves erőfeszítés egyetlen célja”. A nélkülözhetetlen entitás: „De elit nélkül fölösleges a közösség, ha kivesz az elit, vesszen utána az emberiség is.”[34] Hol van ennél kékebb vér, hol az ősibb kutyabőr?! Az elit a modern apostoli közösség: ők várják a megváltó zsenit, aki „ismét égből tükrözött ellenvilágot boltoz az aljas világ fölé”.[35]

Cs. Szabó a történelmi példáktól ihletetten képviseli a haza és haladás ügyét. Nehéz eldönteni, mi illik inkább az állítmány helyébe, s mi lehet a bővítmény: tradicionalista szabadgondolkodó ő vagy demokrata–humanista fundamentalista. Egyik oldalról itt a vallomás: „A korszerűséggel, korom követelményeivel keveset törődöm. Az élet rég kijelölte a helyem, minden erőmmel ama, sötét, északi, protestáns humanizmust szolgálom […]”[36] – ezt akár Ady Endre is írhatta volna, bár ebben a leegyszerűsítésben neki sem hinnénk el. Erős a hazafias szolgáló hang is: „Egy nemzetnek szellemi szerzetesek kellenek, nem félművelt déracinék.”[37] Másik oldalról az egész könyvet áthatja az européer, Bécsben, Itáliában, Párizsban otthonosan mozgó, talán csak a beavatottak számára ismerős nyugati szerzőket magától értetődően citáló, kozmopolita magatartás. Ki merné oly fölényes könnyedséggel és iróniával szemlélni a pesti publikumot – „jövevény, összesodort nép, nincs polgári önfegyelme, lokálpatrióta méltósága, jó szava a másikhoz”[38] – vagy akár a bécsi – gerinctelen, könnyen csábuló, cukrászdában lebzselő – burgert, mint egy önkéntes száműzött? Ki venné a szájára azt a szólamot, amely a függetlenségpárti hallgatóság által egészen biztosan hálásan fogadott kuruckodó átokszórás helyett nagyfokú szubjektivitást enged meg magának, áldozva a józan mérlegelés oltárán, de engedve a szatirikus csipkelődés vágyának is? A Habsburgok gyűlölték a szabad embert, következésképpen minden emberük áruló volt – így illeti őket. Másik részről, mivel sikeresek voltak, érdemük elismerése mellett tereli őket egy intellektuel könnyű ujjú legyintésével a történelmi példatárba: „Zsarnokok voltak, de a legszemélytelenebb fajtából. Embertelen, fagyos és nemes zsarnokok. Mint egy rögeszme.”[39] S már az öntetszelgő, saját elmés paradoxonaiban fürdőző rokokó lelkület fülledt szellemi budoárjában érezhetjük magunkat, ha ezt olvassuk: „Világéletemben olyanok hatottak rám, akiket nem szerettem, vagy akiktől féltem: idegsokkos tanárok, besugó osztálytársak, rideg kenyéradók, hazug pályatársak s a nők. A könyveket szerettem, alig emlékszem olvasatlan napra, tőlük tanultam tehát a legkevesebbet.”[40]

Igen, a bibliofília Cs. Szabó László életen át tartó, krónikus szenvedélye – a súlyosabb fajtából. Több ezer kötetes könyvtára elszakíthatatlanul hozzátartozott alakjához. A gyűjtési késztetésben a tudásvágy mellett működik egy érzelmi, irracionális természet is. Nemcsak személyes beállítódás, a táblák közé kötött nyomtatott papír iránti ellenállhatatlan vágy hajtotta – volt ennek a vonásnak egy a felvilágosodásban gyökerező nemes indíttatása is. Az irodalom tradicionális értelméhez vezet vissza: nem más az, mint a könyvek rendezett összessége. A Bibliotheca universalis, a könyvek régi tárgyfogalmából táplálkozik ez a személyiség integráns részévé tett késztetés. Néha a birtokbavétel izgatta, s nem az olvasás, gyónja meg töredelmesen daimónját. Miként azt még Goethe elképzelte, hogy a virtualitásból általa életre hívott világirodalom, a legjobb-legszebb művek ténylegesen összegyűjthetők és birtokolhatók. Ilyenformán a művelt, a Szellemnek élő ember és a könyv összetartoznak. Játszunk el a gondolattal: talán eggyé is válnak éteri szférákban éppúgy, mint a matériában. Mintha az ember tudása és a műveltsége fizikai valójában is létezne és mérhető volna.

A Levelek a száműzetésből Cs. Szabó László életműve gondolati megalapozásának tekinthető. Rövid időn belül követték újabb munkái: a Doveri átkelés, a Magyar néző és a Fegyveres Európa. Nagy művelődéstörténeti panorámákkal, társadalmi–gazdasági–politikai helyzetfelmérésekkel és egyre fokozódó személyes szorongással és féltéssel. Sajnos jó Kasszandrának bizonyult…

[1]  A tanulmány az MMA Kiadó Cs. Szabó László-életműkiadásában megjelenő új kötet utószava.

[1]   Cs. Szabó László: Levelek a száműzetésből. Budapest, 1937, Franklin-Társulat, 7.

[2]   Levelek…, 8.

[3]   Levelek…, 8.

[4]   Levelek…, 11.

[5]   Babits Mihály: Az írástudók árulása. ek.oszk.hu/05000/0548/html/gmbabitsarula0002.html. 17.

[6]   Az írástudók árulása, 17.

[7]   Joó Tibor: Bevezetés a szellemtörténetbe. Bp., 1935, Franklin-Társulat, 21.

[8]   Bevezetés a szellemtörténetbe, 27–28.

[9]   Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Pécs, 1931, Danubia Könyvkiadó, 2. kiadás, 22.

[10]  Irodalomtörténeti alapfogalmak, 177.

[11]  Irodalomtörténeti alapfogalmak, 192.

[12]  Németh László: Szekfű Gyula. In Sorskérdések, 515.

[13]  Németh László: Új reformkor felé. In Sorskérdések, 43.

[14]  Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó. Budapest, 1936, Szerzői magánkiadás, 160.

[15]  Levelek…, 13.

[16]  Levelek…, 81.

[17]  Cs. Szabó László: Franklin Delano Roosevelt. Válasz, 1934.

[18]  Cs. Sz. L.: Franklin Delano Roosevelt. Budapest, 1985, Magvető Könyvkiadó, 89.

[19]  Franklin Delano Roosevelt, 86.

[20]  Franklin Delano Roosevelt, 86.

[21]  Franklin Delano Roosevelt, 89.

[22]  Franklin Delano Roosevelt, 90.

[23]  Levelek…, 18–19.

[24]  Levelek…, 51.

[25]  Levelek…, 72.

[26]  Vö. Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Bp., 1939, Franklin-Társulat, 101–102.

[27]  Levelek…, 60.

[28]  Levelek…, 73.

[29]  Levelek…, 75.

[30]  Levelek…, 87.

[31]  Levelek…, 80.

[32]  Levelek…, 170.

[33]  Levelek…, 93.

[34]  Levelek…, 94–95.

[35]  Levelek…, 95.

[36]  Levelek…, 82.

[37]  Levelek…, 156.

[38]  Levelek…, 119.

[39]  Levelek…, 147.

[40]  Levelek…, 188–189.

Papp Endre (1967) kritikus, a Hitel  főszerkesztője.