Ablonczy László

A színi élet (m) dzsi pi-esze

II. A Párt-szalon uracsa

_{„lelkünk feltárása afféle csatornázási vállalkozás” (Jung)}

1963. NOVEMBER 25. hétfő. Premier-hiányos nap. A vidéki színházak java szabadnapos, a fővárosban pedig vékony a repertoár. Az Erkel Színház Lajta Lajos-estet hirdet, a Nemzeti a Macbethet, a Madách a Simon Machard látomásait (Brecht), a Víg a Hátsó ajtót (Thurzó Gábor), a Thália a Britannicust (Racine) ígéri. A kritikus ráérős, a találkozásra szólító telefonhívás Kelet-Berlinből hazatérve invitálta a Tolnai Lajos utcába. A belügyi dramaturgia végzett; az adatgyűjtés befejeződött, a konstrukció váddá kerekedett: kiskorúval fajtalankodott. Akkora 14 és 20 év közötti személyek számítottak áldozatnak. Mint emlékiratában, a Coming outban (2020) olvasható: „A kiskorú erősen önjáró nagykorúnak hatott. Ha megrontottam, sokadjára rontották meg…” – védekezett a belügyérnek. S ha saját lakásában történt, ugyan ki láthatta? Az optikai kérdésre a másik BM-szaki közölte: ellenőrizte. Az ablakon át rálátni az ágyra. Gondos szervezettség – a stricitől a házmesterig. Ahogy tetszik: „Színház az egész világ…” (Jaques). Önhitt, mert a színpadi masinéria szakértője mégse ér le a világi élet shakespeare-i mélységébe. A zsarolás vermében: három év börtön, vagy mentesül a büntető eljárástól, ha jelent. Vagyis az éberügyi kommandó külsőseként dolgozzon! Döntött: szabadlábon! – a Népszabadság munkatársa marad, és vállalja…

(Azidőtt világtörténelmi események hevítették az életünket, noha MGP utólag, emlékiratában nem mélyült el az időben. Azon a napon szerződött Gál Ferenc őrnaggyal, amikor J. F. Kennedyt temették. Előző este pedig Ruby lelőtte Lee H. Oswaldot, az USA elnökének gyanúsított gyilkosát.)

A 25-ei nap hírfolyama szerint Párizsban „tomboló sikerrel” szerepel a budapesti Opera balettegyüttese, és Mexikóba utaztak az Angyalok földje alkotói: Révész György rendező, Hubay Miklós író, Makláry Zoltán, a Nemzeti tagja. Utóbbi események még nem ürügyek az utazásra, hogy Párizsból vagy Acapulcóból tudósítson. …

(Honunk bolydult állapotát is érdemes felidézni. 1961 októberében a kommunista holnapot ígérve, az SZKP XXII. kongresszusát követő hétórás vacsorán Hruscsov pohárköszöntőinek árjában emelte a politikai tétet: folytatni kell a sztálini bűnök feltárását és a vétkesek büntetését! A „testvérpártok” fő- és első titkárainak seregében Kádár János is dermedezett. Három napig Moszkvában maradt, hogy felderítse Hruscsov bátorításának irányát és komolyságát. Mint Marosán György írta (Felkellett állnom), erős feszültség érlelődött a hazai felső pártvezetésben, mely a kádári ÁVH átszervezését is érintette. Tömpe András javaslatát a PB 1962. júniusi 26-ai ülésén elfogadta az osztályok, főcsoportfőnökségek módosításáról, s a nyár folyamán változtak a posztok és a vezetők is; a „balos” vonal élemberei, Hazai Jenő, Hollós Ervin, Tatai József távozott az állambiztonság vezetéséből. A hruscsovi feladat honi őrleményeként a VIII. pártkongresszuson, 1962. november 23-án Major Tamás például így magyarosított: „A személyi kultuszt annak elítélésével vagy az érte elsősorban felelős vezetőknek a pártból való kizárásával korántsem intéztük el.” Megjegyzendő: a kádári módi Majort is érintette: fél évvel korábban a Nemzeti direktori posztjáról ugyan eltávolították, de szakmai és pártos helyzete nem változott, mert a KB tagja maradt. Az 56-os megtorló hadművelet csöndesedvén, a börtönt szenvedők java örök félelemben és megbélyegzetten, netán beszervezettként, hazatérhetett. A bolseviki hatalom folytonos éberségi és ellenség-hajszás kényszerben szenved. Ilyenképpen a feladat és spicli neki sosem elég. Részbeni légióscsere következett, persze áthelyezés formában; a tévés-, könyves-, rádiós és egyéb terület „szakmai” éberségét ügyelték, vezették a következő évtizedekben. Egyben lezártak anyagokat, és jegeltek jelentőket is; így például színházi, művészeti területen Szakáts Miklós [„Cyrano”] és Nagy Péter [„Borisz”] dossziéit is mélyhűtötték, netán áthelyezték a katonai hírszerzéshez? Utóbbi szervezet dolgairól ma is csönd honol.)

A NÉPSZABADSÁG a kommunista párt és az ÁVH-s káderek hatalmas lerakataként is üzemelt. A kékfényes Szabó László, Pintér István… – ne is folytassuk. A hétpróbások sorából már csak egyet: a kulturális rovatot Komlós János, az ÁVH korábbi cégérese vezette. Komócsin Zoltán (ideológiailag szólva: Kou Mó Csing) fővezérségével a társulat egy ütemre működött a felső pártvezetéssel és a belüggyel. S hogy korábban már fotók készültek a pesti alvilág (k)éjvilágának otthonában, a Vén diófa hátsó termében Molnár Gál asztal alatti pajzán játékos kedvéről, azt a lap vezetésének is dokumentálták. 1961-ben történt volna, amikor Molnár Gál a Színház és Filmművészeti Főiskolát bevégezve, a Népszabadság kulturális rovatának munkatársa lett? Talány, mert nem dátumozza MGP, hogy Szamosi Károly főszerkesztő-helyettes gyakornoki idejében, avagy munkatársként ismertette vele a belügy képriportjában sajátos kocsmai hancúrját. Szamosi egyben személyzetis, aki, ahogy másutt is, bizonyosan belügyérként is működött. Amiről Szamosi értesült, azt persze fölötteseivel s más lapbeli spiclibizalmassal is tudatta. Ilyenképpen összetartotta a társaságot az egymás zsarolhatósága. Pattfeszültségben írták, hazudták a perc teóriáját, és uralták az ország politikai közérzetét. Egyik emlékezett a Másik Szabad Népes múltjára, a Másik vallatólegényes obsitjával garantálta megbízhatóságát…; áruló, 56-piszkoló, kínzó, síboló és ivarmágnás népfrontos és pártos elvszerűségben dolgoz(hat)ott. Beavatás következzék hát; Banda-szervező módi, a fiatal érkezővel is tudatni: közénk tartozol, rajtad a tekintetünk! Kezdetben fene nagy öntudat és pökhendiség nem jellemezte Molnár Gált, zsurnaliszta stílbiztonsággal írta főként filmes és színházi cikkeit.

Próbautakra is érdemesült, a „baráti országokba”. Az időpontok gyakran homályban, és nem feledékenységből. Noha noteszeit is lapozta, de memoár-dramaturgiáját formázta. A Népszabadságban kutakodva, a magyar versenyfilm (Felmegyek a miniszterhez) címéből tisztáztuk: 1962. június 9–24. között delegálták Karlovy Varyba (az óvilágot idézve Karlsbadot ír); a filmfesztiválról tudósított. Emlékiratában a pincérfiúval való parkbeli légyottjait eleveníti fel. Képtelen fordulat, mert németül nyekeregve társalogtak, s a tizedik napon kiderült: a fiú odaáti magyar. MGP helyett az olvasó vált dramaturgra: vajon azzal, hogy a záróbanketten egy „zsíros arcú” figura magyarul megszólítja MGP-t – miszerint: „napok óta vártuk. Jelentkeznie kellett volna” – a diplomata-belügyér nem a parki ölelkezésekre célzott? Feltételezhető, erre utalt, de MGP értetlenkedik, ugyan miért hiányolták, s mit tudasson? Fel se merül benne (?), a teaszalonos fiú a magyar követség stricijeként ölelkezik vele abban a parkban, ahol egykor „Goethe Farkas János, Arany János és Molnár Ferenc, valamint sok renyhe emésztésű híresség évente gyógysétáit rótta”. Szolgálati útlevelére a moszkvai filmfesztivál (1963. július) a kóserpecsétes diploma, mellyel nyugati utakra is hivatott.

ŐSZRE MEGÉRETT A BESZEVEZÉSRE (1963. XI. 26.). Molnár G. Péter kísértését mégse tekintsük szokásos ügynökfogó eseménynek. Mert más akciók áldozata (?), vállalkozója (?) szigorúan magánszerződő az ördögi hadműveletben. Tehát: a munkahely, a kollégák körében feltétlen titoktartás kötelező. Ám a Népszabadság státusa kivételes: a magas rangú pártvezetés és a belügyi vonalak érdekei, a kommunista propaganda Blaha Lujza téri központjában találkoztak. Bizonyos, Komlós és néhány szaktársa értesült Molnár Gál beszervezéséről. Akár a molière-i doctorandus, újkori beavatás: pártonkívüliként a kádári–aczéli üzembiztonsági hálózat emberévé mantrázták, még ha a rituális tánc el is maradt. Ilyenképpen „Luzsnyánszky Róberttel” is immár a Népszabadság körbezsaroló és zsarolható láncszemévé erősödött. A dramaturg biztonsága ugyan zakkan, mert úgy vélte: mestere a párthalandzsának, vállalja, s éli az életét. Élhette is, mert itthon és külföldön százával szaporodtak a színi esték. Cikkeiben táguló készültség mutatkozik, és egyre bátorodott, amit szellemes, ironikus gondolatfutamai is erősítettek.

Emlékiratában nem azonosította bukaresti kalandjának időpontját sem. Filmátvételi bizottság tagjaként időzött a román fővárosban. Valószínűsíthető, beszervezése előtt történt. Másfél évtizeddel később magam is jártam hasonló vásáros küldöttséggel Bukarestben. Napi négy–öt rossz, nyomasztó, hazug film emlékét kiváló színházi estékkel fürdettem ki magamból.

(Keserves élményeket is volt okom öblíteni. Amikor a Vitéz Mihály című, a kondukátorra is asszociáló hazug film velejéig romlottra karikírozott erdélyi urait magyar színészek alakították. Áttelepülése után egy közös éjszakai bolyongásban kérdeztem Bács Ferencet: miért vállalta, vállalták? „Mert sok pénzt adtak” – s ezzel a disputa befejeződött. S hogy tizenöt évre rá, mégis a Nemzetihez szerződtettem? Hosszú történet, röviden: alakváltó hivatása okán a színész morális kérdéseit gyakran tanácsos kiiktatni. Noha Illyés Aranytaps című versében azt írja: a legkiválóbb színészek jellemnek is kiválóak. Legtöbbjük azonban nem a legkiválóbb…)

ÜRES AZ ESTE; MGP lődörgött, nyilván stricire lesett, sikerrel, mert a troli megállójában egy román fiú bűvölte. Ám a rituálé elejébe már villám csapott: az emeleti lakásból pesti lovagunk a tűzlétrán menekült a hazatérő apa (?) elől. MGP Lelio jelenetét idézi A hazugból (Goldoni). Ha színház, hát játsszunk a gondolattal! Sok tíz ezer jelentés ismeretében felmerül: annyi előadás bölcsének eszébe se jut, hogy életdramaturgiára váltson, s legalábbis ne gyanakodjon? Engem a hetvenes évek elején Vásárhely főutcáján egy pofa sliccemhez nyúlva provokált… Még az is vélhető, mert BM-es iratok igazolják, a magyar és a román állambiztonság együttműködött, s pesti kérésre akcióztak Bukarestben: a szeku csaliba csalta. Avagy: az se feltételezhető, hogy a futtató, nem apaként, hanem a díjbeszedő szerepében egy tiszt dühöngött és zörgette az ajtót? Nyitott ablak…? Olvasom MGP emlékezését, s tűnődöm: külföldön még kevéssé tájékozott színi ember, de alfele már inkább hajtja, minthogy szabad estén megnézze például Liviu Ciulei Ahogy tetszik rendezését, a román színjátszás korszakos előadását, mely éppen akkoriban újdonság. Ám Molnár Gált Bukarest később sem csábította, hogy megismerje Penciulescu vagy Pintilie előadásait. Légyottja és kénytelen artistaprodukciója dermesztette hevét a további udvarlásra és vette kedvét Bukaresttől? Bár a Thália Színházat elkísérte a román fővárosba (1968). Arról azért értesült, hogy a fiú muzsikus-professzor lett Amerikában. De ki s miként lesz egyetemi tanár az álmok kontinensén, annak módozatairól itt most tekintsünk el.

TORONTÓBA egy reklámfilmes kívánása okán már Óperencián túli kalandra csábult – Osztap Bender-i jegyekkel. Kitüntetettség a központi pártlaposnak a turistaság is, mert évente utazhatott Nyugatra. Így a 63-as párizsi útja után MGP 1964 őszén már „Luzsnyánszky” bizalmi hivatásában is igényelt valutát, de nem kapott. Tudottan, a banki engedély belügyi jóváhagyásra működött, de vélhető: mivel „Luzsnyánszky” nem közölte szándékát a szervvel, az megtiltatta Molnár Gál dollárigényét. Így bolyongó kívánásában ritterünk hivatalos útra térítette magát. Segítséget kért; a Hungarofilm igazgatójától, ávós múltjáról hírhedett Dósai Istvántól érdeklődött: a tengeren túl hol rendeznek fesztivált, ahová magyar filmet is meghívtak? Acapulcóban, ahol a fesztiváldíjas filmek szemléjére Ranódy László rendező készült a Pacsirtával. Szerkesztőségében „talpraesett kollégája”, Pintér István a KLM-re ingyen jegyet szerzett, s cikkek ígéretével költségtérítés kötelezettségében a Népszabadság száz dollárjával a fesztiválra távozott.

Nem az emlékirat, hanem az egykori MTI-értesít: 1964. november 11-én Ranódy László Mexikóba repült. Molnár Gál is, csak épp a protokollban nem szerepelt. Majd teljes némaság. Ranódy november végén hazaérkezett, Molnár Gál még annyit se tudatott a Népszabadságban, hogy a filmet Aranyfej-díjjal jutalmazták „a rendezés, a színészi játék és a humanista gondolat” becsüléseként. Az MSZMP lapjában egy mínuszos hírt sem érdemelt Ranódy elismerése, noha munkatársa ott szédelgett, tarhált a fesztiválon. Emlékiratában részletezi, mint potyázta az utat Acapulcóba, de hogy miként szerzett pénzt a további útra Torontóba, arról már nem értesít. Netán a Szolgálat állta? Hiszen kanadai élményeit „Luzsnyánszky” több iratban is összegezte. Amelynek ára dollárban is mérhető. Ottani tartós időzéséről fantáziálni se érdemes. Hazatérve észleletének összegzését, említettük, főként a kanadai magyarok művészi életéről „Luzsnyánszky” árnyalatos dolgozatokban tájékoztatta a Szervet, s általa Aczél elvtársat. Tartósan szabadságolta magát, mert lapjában Mexikó festményben elbeszélve című cikkével majd csak 1965. január 23-án tudatta, hogy messzi földön járt. S további néhány mexikói beszámolóval elintézte kalandját. A „hivatalos”, másfél hónapos betegséggel is egybekötött „nászútja” azért szakadt meg, mert a korábbi hiábavaló táviratok után Komlós János telefonon parancsolt rá: „Gyere haza!” Tervezett USA-látásáról lemondva, már értett a szóból. Mert ha Komlós mondja, azt már a belügy is üzeni. Nem akart ő disszidálni, csak jól éreztekéjezte magát. Mert maradni, mert „Luzsnyánszkysága” is biztosította: otthon szükség van rá, s igaz kis pénzért, de ily léhán a kapitalizmusban nem élhetne. Önelbeszélő iratában végső tanulságra nem jut, miszerint kitüntetett védettséggel kalandorkodott. Ha nem ügynök és nem a Népszabadság munkatársa, megkésettként a munkahelyéről repül, és sokéves útlevéltiltás mellett bíróság elé is utalják. Ha mindannyi elmaradt: beszervezték – de ő ezen már túl volt, innen is a kalandor bátorsága.

Idéztük, Tolnai Lajos utcai behívója előtt éppen Kelet-Berlinből érkezett haza. Jevgenyij Svarc Sárkány című darabját nézte meg Beno Besson rendezésében a Brecht Színházban. Keresem az 1963-as Népszabadság novemberi, majd a decemberi számaiban, sehol egy jel kiruccanásáról s az előadásról. Szakmai érdeklődésében már egy új hírlapi gyakorlat dereng. Kivételezettsége a hazai színi kritika új hitbizománya: ha neki kedves, igénye, hogy a világban darabot nézzen, vagy bolyongjon, kéri hivatalos útlevelét, szűkösen, de napidíjra is érdemesül, s röpülhet Acapulcóba vagy Kelet-Berlinbe.

(A hazai színi kritika röpke történetére tekintve: az 1830-as években Vörösmarty, Bajza s tovább legfeljebb a pesti német színházat látták, s Lessing, Tieck és más német, angol teoretikusok szempontjai, írásai nyomán ítélkeztek a Nemzeti Színház estéiről. Ambrus Zoltán már Párizsban készült hazai szemléire, miként Keszler József is a francia fővárosban élezte tollát a majdani, főként a Nemzeti-beli bemutatókat ítélendő. Maguk vagy pártfogók ösztöndíjazásának korszaka ez. Színházi életére készülő Hevesi Sándornak az 1890-es években ritka az alkalom, hogy nem lap-pénzen, Bécsbe átrándulhat. Szokott gyakorlata és anyagi szűkössége, hogy a Pesten vendégszereplő társulatok előadásait méltatta a Magyar Szemlében. Ady tartós párizsi éveiben folytonos anyagi szorultságában mindenes tudósító; Kosztolányi kétkötetes színi kritikai gyűjteményét itthoni élmények íratták, s nem a Pesti Hírlap küldte Berlinbe Reinhardt- vagy Moissi-nézőbe. Hasonlóképp a kétkedő kritikus, Kárpáti Aurél is, aki hosszú időn át főként a PestiNaplóban jegyezte külföldi truppok, neves színészek és pesti előadások, színi jelenségek krónikáját. Hogy Szabó Lőrinc elkísérte a Nemzetit Németországba 1941-ben, amely majd az ellene szervezett hajsza egyik fő érve lett. 1945 után megszűnt a nyugati tájékozódás, a neves társulatok se jöttek a vasfüggöny mögé. A Szabad Nép munkatársát balos, nagy politikai eseményekre küldték, s nem Barrault teátrumát szemlézni Párizsba. A moszkvai színházi előadásokról sem kritikusok írtak, hanem a tanulmányútról visszatért Major Tamás, Gellért Endre vagy az ott tanuló Horvai István tudósítottak, cikkekben vagy interjú-formán. Különös esemény, hogy Sarkadi Imre ’56-os cannes-i útján Párizsban a korszerű Molière-játszás módozatáról is vélekedhetett. MGP–„Luzsnyánszky” már a Kádár–Aczél-kor pártszalon uracsa.)

KEDVÜNK HÍJÁN az érdektelen kalandok folyamában nem időzünk Párizsban, hogy MGP Michel Gyarmatival és inasával, avagy honfitársaival mint mulatta az éjeket, és a pesti kéjek stációival se terheljük immár sietősen múló életünket, hasonlóan a Főszerkesztő úr türelmét se. Okunk pedig: a másság lovagjának kalandjai közérdektelen magánügyek. Miként az is, hogy Rökk Marikával, Eggerth Mártával és Elisabeth Bergnerrel miért nem sikerült találkoznia. Miközben szava sincs arról, noha komoly kérdés: önhitt, mindentudó-jólértesültként az Erzsike presszóban, a Corsóban és más csevelytanyákon, rögtönzött magántanszékein mint bűvölte a főiskolás ifjakat. Rendezőtanoncok, vonzó színészficsúrok… nívójára szállva, pletykás regékkel se terheljük sajátos emlékirat-recenziónkat. Hogyan is listáznánk elhunytakat vagy a rokkant jelent; induló, gyanútlan fiatalok igénye, ízlése, művészi tájékozódása és ezeregy éjszakája miként borult emberi, művészi csődbe, s életük mint erodálódott évtizedek hullámverésében.

(Jung az ókori színészmaszkot jelentő Persona kifejezéssel élt, amikor az egyén külvilággal való kapcsolatát jellemezte. „A Persona a közösség és az egyén kiegyezése arról, hogy kinek mi a szerepe.” Ehhez jegyzeteli Bodrog Miklós: „a túlszabályozás nyilvánvalóan egyéniségölő beszűkülést okozhat, a »normátlanság« pedig szétesést, általános kiszámíthatatlanságot” [Fények és árnyak]. Alfred Adler tanulmányában olvasható: „A fölény mint cél rejtve marad, a közösségérzés hatása folytán csak titokban bontakozhat ki, és mindig barátságos álarc mögött rejtőzködik” [Emberismeret]. MGP szuggesztiós alkatára az alábbi is áll: „A hiú természetnek teljesen elég, ha nagy lendülettel mások fölé emelkedik, és a kritika választóvize marja őket. Kapóra jön nekik, hogy ebben hihetetlenül ügyesek. A legszellemesebb típusokat találjuk köztük, a legbámulatraméltóbb talpraesettséggel.” Itt már az ítélkezés természetéhez érkezik Adler: „A fölény érzését azzal kísérlik meg magukban felkelteni, hogy másokat alászállítanak, lebecsülnek.”)

A lap vezetése is tudta, hogy Illyés Gyula darabjainak gondolati kérdéseit, nemzeti dimenzióját MGP provinciális szempontnak ítéli, idéztünk erre „Luzsnyánszky”-sorokat. A narodnyikizmus elleni harc percérveivel Pándi Pál és E. Fehér Pál éberkedett a pártlapnál. Bármennyire is színházi kérdés, a Kegyenc vagy a Különc értékelését netán Németh László drámáinak elemzését nem kockáztatták MGP vélekedésével. Illyést Aczél színpadi anatémával sújtotta 1966-ig, amit a 65-ös novemberi Kegyenc párizsi ősbemutatója nyomán kényszerült visszavonni. 1966 és 78 júniusa között tizenöt Illyés-ősbemutató méltatására volt alkalom, de Molnár Gál egyszer írt, írhatott kritikát (Dupla vagy semmi, 1974), 1970 őszén pedig a Vígszínház Tiszták-felújítását elemezte. Tamási Áron színházáról ugyan írt tanulmányt (Tamási Áron kitolja a falat. Kortárs, 1973/11), már akkor is Móricz Égi madarával keverte, hasonlóan az emlékiratban, s nem lát többet, mint a mesei csodadramaturgiát, noha a feltámadás játékok mélyén hitbeli és liturgikus erő is működik. Az pedig már a felületes tanulmányírót jellemzi, hogy a játék három változatáról nincs értesülése. Ilyenképpen a harmadik, az elgyöngített példányból idézte például az első felvonás zárását. „Nem látod, hogy fellázadtak? A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat” – mondja Bakk Lukács. Ami 1956 tavaszán, majd a forradalom leverése után is égetően időszerűen visszhangzott, így más miskárolások mellett az Akaratos népség kétszeri kiadásában (1962, 1975) sem olvashatjuk a virtuózan röptetett felvonásvéget.

TERVEZZÜK ÚJRA Molnár Gál-memoárjának irányát, s a benne való elmerülésünk útvonalát. Jung az önszigorra figyelmeztet: „A saját belső árnyékunkba való bepillantás eredménye az a szerénység, amely elengedhetetlen a tökéletlenség elismeréséhez” (Gondolatok az álomról és az önismeretről). Írásainak százait megismerve, a hatvanas évek második felétől MGP egyre szerénytelenebb. Kérdés tehát: mélymagából egy szabadságfosztott országban, zsidó sorsát gyermekként megszenvedett szellemi ember, a párt és az állambiztonság érdekkörében táncolva miként tudja a nemzeti színjátszás ügyét szolgálni? Memoárját tekintve: múltját mennyiben képes tisztítani és elbeszélni? Alan Baddeley nyomán az „akaratlagos” emlékezésből a „nem akaratlagos” tartományába érkezünk (Az emberi emlékezet), ahol a felejtés és az előhívás kudarca azért bonyodalmas szempont, mert MGP emlékezésének felfejtése további próbatevő feladat.

(Molnár Gál Péter alias „Luzsnyánszky” színi és filmes kritikus, a Nemzeti Színház újkori történetének avatott krónikása, Gellért Endre munkásságának tudósaként, tragikus sorsát ugyan csonkultan láttató monográfusa, a Latabárok, Honthy Hanna, Páger Antal regényes elbeszélője, színpadi pillanatok igézetében portrék mestere [Olvasópróba], aki Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Marton Endre törekvéseinek változatos színeit is összegezte [Rendelkezőpróba], továbbá a Népszabadság, a Színház, a Tükör, az Új Írás, a Kortárs mellett sokszáz jelzett és névtelen cikk szerzője, hozsannás és alvilági hangoltsággal szerzett dolgozatok fenoménja, a pártlap pártonkívüli cégére ismeretlen opusával vénségére is felgyújtotta az indulatokat. Emlékiratának bevezetőjében sértettek és hívei az interneten egybegyűltek nyilatkozatait szemlézi.)

A könyvsorozat címe: Tények és tanúk. A hátoldalán pedig a szerző vallomásából ez áll: „Pletykás vagyok, bőbeszédű. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.” Kedélyesen mellébeszélni (?) tehát, a titok: MGP misztériuma bajosan nyílik meg előttünk. Több az olvasói sejtelem, mint az írói vallomás. Sok okkal. Egyet közülük: MGP olvasmányosan ír; Molnár Ferenc paradoxonra váltó játéka és Karinthy Frigyes vásottsága is kísérti. Erősebb fordulataiban örkényi sűrítettséggel a történelmet idézi meg, például: „Öngyilkossá koplalt nagymamámat 1945 márciusában bérelt taligára rakva a Corvin áruház kirakatába lehetett a többi fagyott tetem közé beprotezsálni.” Egy mondatban is rettenetes sorstörténet. Máskor viccpetárdákkal szórakoztat. Történetkáprázataiból nehéz tisztítani a valóságot. Melyről Freud nyomán Ferenczi Sándor gondolata merül fel: „A hivatásos élcelődő […] kiegyenlítetlen jellemű, nervózus ember, aki a saját, nem elég jól cenzúrázott intellektuális és morális tökéletlenségei, a saját infantilizmusa ellen védekezik, mikor azok tartalmát az élc köntösében önmaga és a világ előtt bevallhatóvá teszi” (Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében). Tárgyunkban az is találó MGP nézőpontját tekintve, amit még Ferenczi fejteget: „Az élcelődő szavakkal játszik, illetlenséget és ostobaságot igyekszik elfogadhatóvá tenni…”

Az emlékirat mélyébe tekintve: talán felesége, Ronyecz Mária életének és halálának elbeszélése kísérti leginkább, hogy viaskodjon az alászállással. Egymást fedezték, mondják a beavatottak. És Makai Péter családi–emberi történetének terjedelmes fejezetében sejlik fel: meleg barátságuk éveiben kritikusként nem becsülte úgy a rendezőt, a színi embert, ahogy érdemelte volna. De, hogy „Luzsnyánszky” által már jellemzett Simonyi Magdának, a Fészek kerítő-királynőjének portréját miért ismétli meg, nem tudható. Avagy a pletyka mélyén a személyes lappang: Simonyi neki is közvetített… (?) Az már érdekesebb talány: régi színészi arcképeihez mérten vékony, színtelen Bihari József-portré miért került az emlékiratba? Bihari alakításainak elemzése helyett alighanem magamentésének érveként. Köztudomású, Jóska bácsi flepnivel védte öntörvényű szabadságát. MGP szösszenetében: előbb az ifjú kritikust észre se vette, de ferihegyi bukása után a nyugdíjas színész visszaköszönt, még segítségét is ajánlotta. Bihari József furmányos voltának ismeretében állítom: nem ily egyszerűen és negédes szolgálatosként ítélkezett a világról és alakjairól.

Bár kedélyesen olykor hessenti, de: MGP emlékfolyamának mélytudatában az önigazolás szellője lengedez. A pletyka alján a titok (?), hogy MGP Biharival (is) igazolja magát? Székely Gábor 1975-ös pártkongresszusi beszédének közlése is kísérti az önfelmentő hajlandóságot. (Másként, de: „Más is kurva, nemcsak én!”) Részletesen elbeszélte: Zsámbéki és Székely munkamegosztásban játszottak a közügy és a színház terepén, melynek művészi–erkölcsi következményeit, rontó jegyeit már nem tisztázza. Mert Kaposvártól a Katona József Színházig a sikerek nagy teóriagyárosa. Visszatérően Aczélt is emlegeti. Aki dühöng azon, hogy elvtársai még mindig nem rúgták ki azt a „tetűt”. A színpad értelmezője süket volna a bolseviki–aczéli dramaturgiára? Ha Aczél akarja, MGP-t bármikor eltávolíttatja, de a fenyegető stíl a pártvezér gyakori színjátéka. Szorításában a lapvezetés a bűntudat, a számonkérhetőség csapdájában, így Aczél uralja a terepet. Nem rúgják ki persze, hiszen Aczél sem gondolja komolyan. Az ő szcénája: JÁTÉK. Hiszen ő is olvassa, használja „Luzsnyánszky” opusait. Így volt kerek az Aczél főfelügyelte színi, hírlapi, szellemi világocskánk. És hogy a 78-as ferihegyi lebukás után Aczél bíróság elé akarta volna állítani? Önáltató mese. Aczél párnás ajtó mögött üvöltözhette, de azért, hogy kiszivárogjon. Azt követte, amit Révai: írót nem csukat be. Már csak azért sem gondolta komolyan, mert korábban, a 77-es Charta aláíróival Kádár se igen tudott, és mert kezdeni. Nyugatról nyíltan zsarolták Kádárt, hogy lezárják a kölcsöncsapot, és meghívásaitól is eltekintenek.

(Egy későbbi példa: 1986-ban a Gyurkó–Jancsó–Hernádi féle kecskeméti színház anyagi disznósága oly méretűnek mutatkozott, hogy a Központi Népi Ellenőrzés bírósági feljelentésre készült. De Aczél megtiltotta a törvény előtti eljárást. Mondván: a nemzetközi nyilvánosság előtt Jancsó meghurcolása, a bírósági eljárás az országnak, a rendszernek súlyosan ártana. Kevéssé tudott: 1987-ben egy PB-ülésen Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke felállt, s közölte: elege van abból, hogy Konrád György ügyeinek, utazásainak nemzetközi érzékenységét tárgyalják, de ha egy ózdi munkás a kocsmában három pohár bor után Kádár Jánost szidja, akkor letartóztatják. Mondandója végén Losonczi kivonult… – nemcsak a teremből, hanem tisztségeiből is távozott.)

Kifordítom-befordítom a Shakespeare-világ mégis a Világ.

Ám MGP életdramaturgiája tanúként hibádzott, hogy a pártlap védettségében nem érzékelte, s nem írta meg emlékei hordalékában: fülledt elvtársi belterjességben üzemeltek. Mosolyos megértéssel „föstögeti” Rényi Péter elvakult ideológusi alakját, de hogy a milyen pusztító, művészeti törekvésekbe vágó rettenetes hadműveleteket vezetett, arról már nem beszél. Pletykastílben persze elmondani képtelenség vagy ízetlen cinizmus; még az öregedő MGP-nek is kedves emléke a pártlap sok évtizedes bunda-melege… Hasonlóan hamisan hangolt E. Fehér Pál története is, aki „Erdély Magyarország Algírja”-féle nemtelen szitokparádéival hetente sértette és gyalázta önbecsülésünket. Aligha téves már az egykori közvélekedés, miszerint E. Fehér az orosz követség, pontosabban a KGB embereként provokálta is a közéletet. Akit a politikai fordulat után az internacionális hálózat, s reményünk, rossz lelkiismerete is, Pozsonyba menekített. MGP emlékiratában arról is értesít, hogy ugyan 1978 júniusában megszűnt a lap munkatársa lenni, de vörös segélyként fizetését még hónapokon át E. Fehér borítékban szállította. Lebukására utalva Molnár Gál Hajdú János szavaival összegzi tízéves távollétét a Népszabadságtól: „mindenhol a világon ezért lecsukták volna a vétkes újságírót, ezzel szemben a magyar liberalizmusban szabadon futkározhat”. Téves ön-felmentő-szépítő korismeret: a kiváltság az MSZMP lapja munkatársának a privilégiuma. A liberalizmus személyre szabott. Ha egy köznapi ember vagy sajtómunkás kerül hasonló csapdába, a törvényt és a börtönt el nem kerülheti. Kivétel: ha a III/III meg nem zsarolja, és vállal Jelentő-szerepet. Mint „Luzsnyánszky”, aki éppen ferihegyi kalandjával titkos káderként is megbukott, és szabadult a belügyi kelepcéből, mert H-40537-es számú dossziéját 1979. október 14-én lezárták.

Emlékiratának tárgyalása alább újra tervezve.

PONTOSSÁG ÉS IGAZMONDÁS – írja Saint-Simon herceg emlékiratainak vezető igényeként. Bár Molnár Gál Pétert nem az arisztokrata szabad idejét betöltő ambíció bátorította Coming out című, hagyatékából feltámasztott memoárjának írására. A pontosság és igazmondás igyekezete az írástudó erkölcsi kötelezettsége. Még zsarnokság idejében is legfönnebb szűkíti a mondandót, vagy metaforákban beszél. Idővel kritikáiban MGP gyakran a pökhendiségig menően úgy írt és osztotta az észt, piszkolódott, mintha Párizsban élnénk, s nem gyarmati zsarnokságban. Ideológiai éberségét is változtatta, mert emlékiratában magyarázza a 68-as Éjjeli menedékhely történetét, amikor is Ádám Ottó borús és reménytelen hangoltsága fölött igaztalan fölénnyel ítélkezett. Aztán az 1975-ös kaposvári Dosztojevszkij Ördögök kegyetlen–keserves előadásával (rendező: Ascher Tamás) egyetértve már ügyeskedett, hogy kritikáját közölhesse.

Fölénye csak erősödött a 90-es politikai fordulattal, s mint telt az idő, remélte: megúszhatja ügynöki életét. De hökkeneteset rúgott belé a múlt: harminckét neve ugyan nem volt, de Molnár G. Péter, M.G.P., Molnár Gál Péter, Lujza néni stb. után megtudtuk: „Luzsnyánszky Róbertként” életművének ismeretlen fejezete került elő. Kérdés, a belügyben ki és miért volt az a rosszakarója, hogy félévszázad színi iratait is jó időn át darálták, de az ő második múltját átmentették az innenső partra. Néhány dosszié megmaradt, a kevesek egyike „Luzsnyánszkyé”. Megmaradt, de, mint említettük, feltűnő és talányos hiátusokkal. Mert például az 1970. november 24-ei jelentését az 1972. január 21-ei követi. Számos kisebb időugrató dátum is igazolja: darálás előtt lektoráltak; a spicli szakosztály emberének, avagy a politikának is érdeke volt valamely neveket, eseményeket, tényeket eltüntetni – még a meghagyottban is.

(1970 novemberében a X. pártkongresszust követően feszült gazdasági, politikai idők, személyi harcok következtek. Színi-hogylétünk is nyilvánosság elé lobbant: Latinovits botránya a Vígszínházban 1970. november elején. Távozásának hírére este Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója hívta telefonon: könyvben is írja meg véleményét! A kézirat 1971 nyarán elkészült, s aztán nyújtották a rétest, a kötet 73 telén jelent meg. A Ködszurkáló sistergő látlelet, a Rákosi–Kádár-kor egyetlen színházi röpirata. Nem tudhatta miért, de MGP 1973. május 31-ei leckéje: Gonda Györgyről írjon jelentést. A belügyi levéltár anyagából értesülünk. Oka belső nyomozás: ezidőben több hullámban névtelen levelek érkeztek a színházakhoz, célpontban: a direktorok zsidó származása. A belügyi iratok szerint a levélírók körében Gonda György fiatal színész is gyanúsítottként szerepelt, idővel aztán elvetették, és a nyomozást lezárták. A történet a zaklatott idő tünete: a pártbeli küzdelmek a reformerők elleni balosok indulatát is pendítheti. Az is feltételezhető, hogy az akció a politikai rendőrség provokációs igazolása, de nem merték közüggyé emelni. Szűkösebb nézőpontban: Aczél sugallatára a Ködszurkáló körül fellobbant közhangulatot antiszemita dimenzióba akarták terelni. Könyve előtt is Latinovitsot antiszemitaság vádjával igyekeztek hitelteleníteni – Ruttkai Éva élettársát… Aczél ihletére is dolgozhatott a belügy provokatőr-brigádja, ám a szellemi élet főfelügyelője takarodót fújt, mert érlelődött a bukása. Egykor is derengett, ma bizonyos: a hetvenes években Aczél már nem mozgalmi és osztályharcos alapon listázta a szellemi élet szereplőit, hanem népiek és urbánusok harcára hangolta a köz- és a szellemi gondolkodást. A népiek örökös védekezésben az antiszemitaság fenyegetettségben. Ahogy 1990 után eltervelten a szárnyas „demokraták” nyíltan politikájuk centrumába állították a Dunába lövetés rémét. Márkus Béla tények sorában kiválóan megvilágította a Csoóri Sándor elleni hadművelet dramaturgiáját. A hetvenes évek elejéről Németh Ágnes beszélt el egy társasági összejövetelt Déry Tíboréknál. A színházi életről Illyés Gyula és Aczél barátságosan vitázott, majd a politikus valamely érvére a költő azt mondta: egyszínű ízlés mutatkozik a vezetésben, mert a főváros valamennyi igazgatója zsidó. Mire Aczél: „Nem mind, csak tizenhárom!” Illyés felugrott: „Szóval te számolod?!” És távozott az összejövetelről.)

Sajátos zsarnoki világban történt, amit Illyés Gyula L. Z. halála című versében elszorult lélekkel és torokkal láttat: „a sakál dalol / s a pacsirták vonítnak”.

(Folytatjuk)

_{Ablonczy László (1945) a Nemzeti Színház korábbi igazgatója (1991–1999). Legutóbbi kötete: A Nemzeti varázskörében (2019).}