Lajtos Nóra
Kinek hazatalál
szívében az ég
Szikra János: Míg haza nem érsz
Lakitelek, 2020, Antológia Kiadó
„én mondlak ki / gondolat”
(mondóka)
Fényesen illatozó a magyar költészet csillagkertje, s egy benne termett 21. századi köteté: Szikra János Míg haza nem érsz című könyve a maga hetvenhét költeményével igazi szépirodalmi termés, amely olvasóért kiált. A legutóbb 2012-ben gyűjteményes kötettel jelentkező szerző az elmúlt években, 2013–2020 között – főként a Hitel hasábjain, de a Vár Ucca Műhelyben, a Pannon Tükörben vagy az Aracsban is – publikált verseit válogatta gondosan egy kiadványba. A Közép-európai nyár (2012) harminchat év gyümölcsöző terméshozama egy olyan válogatása az addigi életműnek, amelyben a szerzőnek a költészethez való érzékeny odafordulása is jól kitapintható. Mert ahogyan azt több helyen is megvallotta: „Az irodalmi pályára versekkel »léptem«, időközben írtam pár más ezt-azt, de máig a költemények világát tartom a valódi varázsnak az irodalom műnemein belül” (Hitel, 2016/2, 114). A magyar poétikatörténetet igen jól ismerő, benne otthonosan mozgó Szikra János költészete a személyesség és eredetiség, magyarság és európaiság égisze alatt született s formálódott olyanná, hogy teljes meggyőződéssel és nyomatékkal ki tudja mondani kötete záró kulcsmondatát: „Ország, világ legyen hazám, / ország, világ legyen hazám” (Járja a férfi szál bottal).
A Míg haza nem érsz Szikra János tizedik kötete, melynek fő szerkesztőelve a ciklusokra osztás. Öt szövegblokk követi egymást a maga rendjében. A kötet nyitóverse címével is Belépő abba a szövegkorpuszba, amely magas esztétikai lécet állít fel magának, hogy azt a jól felkészült szerző – olvasóközönségében bízva – könnyedén átugorhassa. A lírai alanyban artikulálódó megszólalás: „Mint elhagyott, néma hangszer, / eszköze a zenének, / úgy süvített át az élet / üres folyosóimon” – nem mindig egyszerűen lekövethető útja az önértelmezésnek; olykor perszonifikáción keresztül érkezünk el a felismerésig: „Ágyat bont üres szívemben / saját hiányom” (Csend); „belém vág bordón a bánat” (Ikon); „Fésülködik a szél a csend íriszében” (Meditációk). A Szendergő vicinálisokban a rondószerű építkezés a ciklus zeneiségét erősíti, ahogyan az alliterációk is: „fatuskón a fejszefok”; „foszló felhőrojtok”; „vonagló, vad katyusa” (Tanyák); „tükrök tükre tükröződik” (figura etymologica – Meditációk); „bamba bolondok” (Sejtjeidben éjszakázom).
Az Elmentek mind a megmaradottak címet viselő ciklus egy igen ritmikus verssel indít: a mondóka kurziválva is kiemeli a költői ént, de mielőtt eljutna önmagához, a cselekvés, történés huzamosságát, ismétlődését, meg-megszakadását kifejező gyakorító igealakokkal szemlélteti környezetét: „gondolgat”, „sejteget”, „rejteget”. A címében ellentétet hordozó Himalája, Mariana vers strófaszerkezete egy szótagbővülő szerkezetre épül: 4, 4/3, 4/4/3. Huszonegy kérdő versmondat szervezi a költeményt, amelyben egy Ady-allúzió és egy bibliai szöveghely is megbújik: „Elfusson-e / mind, akinek nincs bora?” (Ady Endre: A fekete zongora); „Ki nem zörget / mit keres, ha nem talál” (Lukács 11:10). Szikra János Így áldlak, élet című versének szövetébe szintén egy ismert Ady-versszálat szőtt: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek…” (kiemelés: az eredetiben. L. N.; Ady Endre: Csák Máté földjén).
Az idő múlását tapasztaló lírai én is kiszól egyes versekből: például „befelé vérzik el fiatalságom” (szocreál); „mikor még sok volt mögöttem az élet”; „gyérülnek az évek” (A Navona téren). A „hazafelé készülődő Szikra János” (Léka Géza nevezi így a költőt a kötet hátsó borítóján) korábban ekképp nyilatkozott az öregedés jellemformáló folyamatáról: „Észleléseim gondolatokká csiszolása közben kopottabb lett a kedvem, gyűröttebb az arcom, de tiszta lélekkel nézek a jövendő elé, s öregedőben is hajlíthatatlan hittel állok a számomra kijelölt helyen.” Ez a hely nem reflektorfényben izzó hely, de Szikra Jánostól egyébként is távol állna az efféle kiemelés. Ő inkább a csendben alkotók táborának tagja, akinek versei viszont képesek hangosan is szólni. A ciklus „zárszava” egy, a Kedvest felvillantó haiku: „éneklő moha / a hajnali háztetőn / annim mosolya” (Varga Anikó), s ezzel máris a kötetben centrális helyet elfoglaló ciklus szövegdarabjai felé vehetjük az irányt, amely szerelmes-erotikus tónusú versek egyberostált költeményei.
A „Balladába falazott csók” (Népmese) ciklusa (Ha a halál fölugrik a fákra) tizenhét költeményt számlál. Kiemelkedően szép képrendszert (többnyire rész–egész metonímiára épülőt) működtet ebben a szövegblokkban a költő, amelyekből érdemes idézni ide a következőket: „Hiába fönn a holdmárvány, / ma minden sínpár holtvágány” (Kisujjadért); „húsos ajkad redőibe horzsolom / … / ezt a verset sós öledbe csókolom” (puncs); „hetekig tőlem könnyezett öled” (Hajózhatóbbá vált); „s én fél óra múlva, / öled puszta látványától, / szétnyíló combod közt azonnal / elélvezek (Holtág); „este horgonyt vet és vitorlát bont / az én szerelmem homlokán / a hó” (Ha a halál fölugrik a fákra); „Jó nekem / combjaid közelében jó nekem” (Selyem).
A legterjedelmesebb, utolsó előtti szövegblokk (Kihűlt kémény a hold alatt) 22 verssel gazdagítja a kötetet. Mindjárt egy antithesis-szel indul a ciklus: „Megfagyott az ég fölöttem. / Összekoccan szívemben a nyár” (Tél). A cikluscímadó versben a szülőket idézi meg: „Szívemből hulló korom vagy, apám / Anyám, fehér fátyladdal mi lett?” Majd egy kétütemű hetest (4/3) számláló párrímű sorokkal zárul a ciklus (Bár lehetnék): „szerelemféltő pofon / necc leszek a combodon”; „merengő vízisikló, / csókért esengő csikló”; „emlőd bódító halma, / fölrobbant gránátalma”.
Az utolsó versciklus elnevezésében is a vég felől közelít a lírai aposztrophé önmagához: Velem a világ ma véget ér. A Hitel hasábjain 2014 és 2020 között olvasható tizenhárom költemény közül a nyitóvers (A nagy szem) eredetileg Néz a nagy szem címmel jelent meg (2014/4). A záró vers pedig a 2020. augusztusi lapszámban található, illetve másodközlésként a Kárpátalja 2020. november 1-jei (1030.) számban, Penckófer János magyarázó jegyzetével. A Járja a férfi szál bottal balladai–drámai hangvételű szabadvers, amelyben a távolságtartó harmadik személyű versfelütés azonnal átvált első személybe, a fekete tónus mellett ott „libben a kendő fehéren” éles kontrapunktként. Az előismétléseket („Táncol a férfi…”, „Táncol a lány…”, „Sokáig hittem…”, „Sokáig hittem…”, „bal kezembe adták búcsúzóul jobb karom, / bal kezembe jobb karom”) egy hangsúlyos, „a vers egészét átható tragikumú” sorismétlés követ, amely egyben a költemény záróakkordja is lesz, amely szerint: „Ország, világ legyen hazám, / ország, világ legyen hazám.” És tulajdonképpen abszolút joggal merül fel a trianoni évfordulóra irányuló kérdés Penckófer Jánosban, mely szerint: „a személyes sorson túl […] vajon miért rémlik föl az olvasóban a haza megcsonkításának és feldarabolásának éppen száz évvel ezelőtti képe?”
Balladai szólamvezetés érezhető még a könyvhét provinciában szabadversben, amelyben az inverziós szerkesztésmód alkalmazása során – ami olykor bizonyos szójátékként is értelmezendő – itt komoly hangsúlyeltolódást mutat a tartalomban: „sej-haj rózsám”, „rózsám sej-haj”; „nem vagy itt”, „nem itt vagy”; „teli az üres tér / üres a teli tér velük”. A Bethlen Anna balladájából vett kurzivált pretextus („talpig vagyok aludt vérben / magam pedig halófélben”) a lírai alany azonosulása és sorsvállalása a másik nemmel.
Végezetül a pályatárs, Szőllősi Zoltán (1945–2018) 2018. március 21-ei halálára reflektáló búcsúvers, a semmit öklöző bogár (Hitel, 2018/6) egy olyan komplex, szöveggrammatikai-tipográfiai kiemelésekben, szójátékokban gazdag költemény, amelyről érdemes szólnunk. „március van, mégis / hónak kéne esni / zuhogjon a zsoltár / hóból való zsoltár / a fekete égig” (Kiemelés az eredetiben: L. N.). A kurzivált szövegrészlet valójában egy 1989-es, a Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent háromszerzős (Agócs Sándor, Szőllősi Zoltán, Újházy László) antológia címe. A friss gyászra utaló jelzős szerkezet („fekete ég”) után az első szójáték máris: „betört a kór a házba”, majd később realizálódik a kór: „betört a kór a torkodba”. Az „éjfél előtt én nem megyek haza” dőlt betűs szedés a József Attila-díjas költő 1998-as verseskötetének a címe, ahogyan a „fölöttem a tenger hiába rúgkapál” sorban Szőllősi Zoltán 2017-es összegyűjtött verseinek címe is belekomponálódik a vers zenéjébe, amit még két alakzat erősít tovább. A ráolvasásszerű három szövegbetét: „kerengjen a kerengő / merengjen a merengő / fusson a futó / jöjjön a jövő”, majd: „kerengő kerengjen / merengő merengjen / fuss futó / jöjj jövő / huss” s végül: „fuss futó / huss jövő / kerengjen a kerengő / merengjen a merengő / huss huss huss”. A költemény utolsó harmadában hangzik el a cikluscímadó sor is a v-hangok alliterációjával: („velem a világ ma véget ér”), ami tovább sűrűsödik a „kívül-belül vakon vonagló vonító seb vagyok” sorban. A verzális betűhasználat (A FÖLD ALATT IS HÓNAK KÉNE ESNI) még egy utolsó nyomaték a költőtárs hiányának kifejezésére, hogy aztán intarziás mintázatként még egyszer utoljára önmagát is beleékelje a verset író a saját szövegébe: „rázkódva zörög az emberiség összes rozsdás étkészlete bennem / az örök sóvárgás ezüstkései ezüstvillái ezüstkanalai / ötszáz éve koplaló magyar falu vagyok / a hajnali busszal most hurcolják el belőlem / az utolsó pátkai rabszolgát Afrikából vason…” Amint az a fentiek által is igazolódni látszik: Szikra János versbeszéde nem a legkönnyebb sodrású, ám mondanivalójának mélységében és költői kvalitásában is képes kiemelkedőt alkotni, felrajzolni magát a kortárs magyar líra térképére. Az eddigi egész Szikra-életmű virrasztás egy olyan anyanyelvű költészet felett, amelyből már rég kikoptak az egykori értékmérők, így például a szókincs gazdagsága vagy a stílusbeli kifogástalanság. Nem egyszer egyediség helyett egyedieskedés, személyesség helyett személyeskedés tapasztalható. Ám aki „Utassy József modern dalainak madárcsontozatát ölti fel”, s „Tornai Józseffel tart leginkább rokonságot”, arról meggyőződésem, hogy költészete szívemhez közelálló. Falusi Márton fentiekben emlegetett laudáló szavai Szikra János Utassy-díjához kapcsolódnak. S ahogyan azt a 2018-ban megjelenő Nagy Gábor-féle Utassy-monográfia kapcsán megjegyeztem, hogy tudniillik: méltánytalan költészettörténeti pozíciójából talán sikerül kimozdulnia Nagy Gábor irodalomtörténész segítségével Utassy költészetének, úgy gondolható, hogy Szikra János szépírói munkássága is eléri méltó rangját. A Balassi-emlékkarddal is kitüntetett szerző valójában már ezt húzza alá, ugyanis eme jeles díj tulajdonosáról elmondható: életművével őrzi nemcsak a magyar, de az európai szellemiséget is.
Lajtos Nóra (1977) Debrecenben élő irodalomtörténész, tanár, költő, író, kritikus, szerkesztő. Utóbbi kötete: szívben fészkelő (140 haiku, 2020).