Szikra János
Ha nem látják az idegenek
Ezt a könyvet én már nem nyitom ki,
ez a könyv már nem nyílik ki senkinek –
mihez is kezdhetne bárki az én életemmel?
Fejem körül glóriával sétáltam a májusi ég alatt,
bőröd még bőrömtől lúdbőrzött az alföldi vonaton,
fiatal és vonzó volt a testem illata,
gondolatoktól szikrázott az elmém,
legjobb társaim az irodalom cirkuszában
biztosítóháló nélkül imbolyogtak az égbolton velem,
amikor még szavak nélkül tudtunk imádkozni
pucér testünk templomában a szerelem istenéhez,
és megszületett belőlünk ordítva az élet –
ó,
míg vágytól borzongott herém,
addig talán értem valamit.
Ez a könyv már néma marad bennem,
ez a könyv már nem nyílik ki senkinek.
De cserreg még a szajkópár a bokrok közt a kertben,
s labdaként ugrál a lányok melle nyáron a férfiak szemében,
és a lányok élvezik,
ha szabadon szökdécsel a mellük,
mert Föld körüli útra indul bennük is a vágy,
s ha nem látják az idegenek őket,
szeretnek a sóvár férfiakkal játszani.
Havak jönnek Délről
Fölhúzott combod közt lüktet a bűvös fekete lyuk,
s nevet adván a fájdalomnak,
begyógyulnak a kert sebei bennem –
csak bennem gyógyulhatnak be
ezek a történet előtti időkből ordító sebek.
Hiába faltam délután villával a dermedt gulyáslevest,
már húsz éve hűvös ujjbeggyel
kellett volna elsimítanom homlokodon
a síró talicska emlékét Agostyánban,
akár egy hazaárulással fölérő kakaskukorékolást.
Látom Picasso képét:
fölhúzott combod közt lüktet a bűvös fekete lyuk,
s ágyékom vonzza e szakadékmélység,
a halálillatot árasztó ragadozó odu,
a lágyan meg-megránduló hús-alagút.
Ha begyógyulnak a sebek,
ha lassan begyógyulnak a Föld sebei bennem
a kiszáradt bácskai tavak felől
nagy havak jönnek majd Délről,
mindent elsöprő, kőkori havak.
A halott ember háza
Ágyneműjét, néhány székét, kacatjait kidobálták,
a falak közt éjszaka már csak emléke bolyong.
Nem volt közös kerítésünk,
a halott ember háza a szomszédom háza mellett állt.
Lakójának karácsonykor,
majdnem minden karácsonykor vittem kocsonyát.
Asztalos volt,
műbútorasztalos talán,
nem volt közös a kerítés –
feleségem szerette volna,
ha neki adja intarziás sakkasztalát,
kicsike asztal volt,
mesterműnek is mondható.
Kutyáját Cézárnak hívták,
kétéves fiam arcába lelkesen szuszogott a jámbor bernáthegyi.
A halott ember háza a szomszédom háza mellett állt.
…Kicsike asztal volt,
mesterműnek is mondható.
Cézárra tizenötéves fiam már nem emlékezik,
amikor átmentem hozzá a tányérért,
s fölolvastam egyik versemet,
a kocsonyát megdicsérte,
de a költeménnyel nem tudott mit kezdeni.
A halott ember több éve kifelé készült magából,
bár ajtaján már ritkán lépett ki,
háza a szomszédom háza mellett állt,
nem volt közös a kerítés,
napközben a résnyire nyílt redőny alól
kíváncsian bámulta a buszra váró ismerősöket.
A falban éjszaka már csak az emléke bolyong.
Karácsonykor,
majdnem minden karácsonykor vittem neki
egy tányér kicsontozott, dermedt kocsonyát…
Szikra János (1954) Pátkán élő költő. Utóbbi kötetei: Kokárda (gyerekversek, Magyar Napló Kiadó, 2020), Míg haza nem érsz (versek, Antológia Kiadó, 2020).