1982
novemberének első napjaiban vetette fel két év után újra Csoóri Sándor
azt az
ötletet, hogy a rendszer által perifériára szorított írók
és költők részére folyóiratot kellene indítani. Németh László özvegye,
Ella
asszony felkarolta a kezdeményezést,
és november 12-ére népes társaságot hívott vacsorára Orsó utcai
lakásába.
Illyés
Gyula a néhány
napja megjelent IllyésGyula
élete képekben című
kötetével érkezett, benne a dedikáció:
"ANémeth
családnak, köszönve szereplésüket ebben a könyvben
és
életünkben. Szeretettel Gyula bácsi 1982. XI."
A vacsora
utáni hosszú, lelkes vita, amelynek
Illyés Gyula volt a hangadója,
végül is Széchenyi
gondolatait emlegetve, a folyóirat
címéül
egyhangúlag a Hitelt
fogadtuk
el.
A történelmi
aktus
dokumentálására, a Németh
családnak
hozott képes album első
oldalára
Illyés Gyula sora -
"Midőn a Hitelt
megalapítottuk" -
után huszonkét vacsoravendég aláírása került.
Elsőként Németh
Ella, majd
Kodolányi
Gyula
Sütő András
Kiss Ferenc
Sütő Andrásné
Csoóri
Sándor
Ács Margit
Czine
Mihály
Ablonczy László
olvashatatlan
aláírás
Domokos Mátyás
Pálfy G. István
A. Szabó
Magda
Czine
Mihályné
Elek István
Illyés
Ika
Kiss Ferencné
Illyés
Gyuláné
Dr. Lakatos István
Gombos
Katalin
Németh Ágnes
Sinkovits
Imre
Illyés
Gyula
aláírása itt nem szerepelt.
Naplómba
ezen a napon
készült
bejegyzés sorai között a következőt
írtam: "Az volt az
érzésem,
senki sem hisz a lap megjelenésében..." -
és valóban,
csak tíz évvel ezelőtt, 1988. november
első
napjaiban került sor a Hitel
kiadására.
Dr. Lakatos
István
Csoóri Sándor levele Pozsgay
Imrének a tervezett
Hitelről
Kedves
Imre,1
rég
húzódoztam ennyire egy levél megírásától, mint ettől
a mostanitól.
Mondjam el röviden: miért lenne szükségünk egy kéthetenként
megjelenő irodalmi lapra? Majdnem olyan terhes ez, mintha azt kellene
elmagyaráznunk: mért élünk,
mért
beszélünk magyarul, s mért
akarunk részesedni egy olyan örökségből, amely minket is illet.
De ha nehéz
is, megkísérlem.
Kezdem az alapbajjal.
A magyar
szellemi élet
egyre szétszórtabb lesz, egyre lehangolóbb. Létezik persze, mint ahogy
egy kapkodó, hatástalan ember islétezhet
a maga
kiábrándító pompájában is gesztusaiban.
Egy
újheti-
-
kétheti - lap tehát
nem azért kell, mert nincs elég folyóirat ésújság,hanem
azért, mert ami van, az
vértelen s hitegető
inkább, mint a szükséges
hit megteremtője
is életben
tartója.
Sőt,
mintha túl sok lapunk is volna,
főként
folyóiratunk! Eretnekség lehet ilyesmit egy írótól hallanod, de ebben
az eretnekségben ott feszeng az a meggyőződés
is, hogy
ennyi folyóirat mozgékony hetilapok nélkül az időre átruházható
cenzúra működését leplezheti. Hadd forgácsolódjanak szét az erők, a fontos
ügyek hadd húzódjanak ki inkább a "végvárakba";
a "peremekre",
kicsiny példányszániban úgysem zavarnak sok vizet. Túlzó
példával érzékeltetve, olyan lett a mi
irodalmi életünk hatása, mintha a Himnusz egyik sorát Szegeden, a másikat
Győrben, a harmadikat
Pécsett énekelnék és így tovább.
Elhangozna, tagadhatatlanul, de a józan
ész
joggal megkérdezné: minek?
A lapok
aránytalansága már önmagában is megkívánja,
hogy a havilapok
mellett egy fürge, gyors reflexű új lap is hangot
kapjon.
Az Új Tükörrőlmint heti
újságról, azt hiszem, fölösleges bármit is mondanom.Az ÚjTükör
olyan, mintha a tévé
zabigyereke volna. Ugyanúgy színes,
felületes, tetszetős is elfeledhető,
jóindulatú, még néhány fontos
ügyben buzgó is, de senkit
sem tud teherbe ejteni egy gondolattal. Elég nagy már a múltja
ahhoz, hogy ezt elmondja róla az ember. Röviden:
a
látnivaló
fölemészti a mondanivalót. Ebből a tüneménybő! pedig-sajnos - elég sokszor részesülhet a magyar á!lampolgár más tekintetben is.
Az
Élet és Irodalom egészen más képlet politikailag is !élektanilagis. A lapnak egyszerre kellene
hivatalosnak lennie,is irodalmi lapnak is. Megkötözöttnek
is
autonómnak.
Ágyasnak ésszűznek.
A szerepe abszurd is kimerítő. Nem véletlen,
hogy a lapnak nincs igazi célja.
Mindössze
kötelessége van: hétről
hétre megjelenni.
Számtalan
személyes ügyem közül hadd említsem meg az utolsót az ÉS-sel
kapcsolatban. Örömmel hozzászóltam volna Hanákis
Száraz György
vitájához2. Fölhívtam Jovánovicsot3.
Közölte velem: a vitát nem
folytatják. Miért? -kérdeztem.
A szerkesztőség úgy döntött,
válaszolta, hogy a terveibe nem illeszkedne
bele egy ilyen vita kiszámíthatatlan áradása.A legfontosabb nemzeti
kérdések csontszilánkja akad meg
újra a torokban.
Krákog az ember, s köpni se, nyelni se tud hosszú ideig. Hogyan
lehet joga egyetlen lapnak a magyar nép pénzén, a magyarság érdekében
elhallgattatni azokat a gondokat, amelyektől vásik
hitében is tartásában romlik,
bizonytalan, bezárkózó vagy közönyös lesz. Voltak
korszakok, amikor a lelkiakaraton kívül semmije se volt az országnak. Most épp fordított a helyzet: a lelkiakarat hiányzik
belőlünk leginkább. Ezt bizonyítja az is,
hogy
vészesen elkezdünk fogyni, hogy sok a kimenekülőnk,
az idegbetegünk, az alkoholistánk, sok a javakorabeli halottunk. A szomszéd
népek a rossz
gazdasági helyzet ellenire virágzanak, a magyarság a jóhelyzet
ellenére is pusztul.
Ez
a
meghasonlás
persze régi keletű. De nem kellene-e nekünk
ugyanúgy elibe állnunk, ha lehet, mint minden
elődünknek? Mert vagy elibe állunk, vagy pedig durungot ragadunk: hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten!
Elvállalhatja-e
ez a korszak az elkövetkező
korszakok
magyarsága előtt, hogy leengedett vállakkal,
!e-lebágyadó
szemhéjjal nézte végig érzelmi is erkölcsi
kiüresedésünk folyamatát?
Ennél
a
lelkiismeretlen
is
bárgyú
szerepnél méltóbbat érdemelnénk, de évtizedek óta pontosan
kimutatható, hogy egy
önismeretre is önérzetre
törekvő "nemzeti vonal" emberei nemkívánatos elemek.
Vajon
hogyan számol el ez a politikai is kulturális kormányzat
azzal a szégyenletes ténnyel, hogy
a
mindenkori
nemzet is a jelen idő egyik legnagyobb
hatású írója több mint egy évtizede nem dolgozik
az egyetlen irodalmi hetilapunkban? Sértődése
nem személyes sértődés: az irodalom becsületére kényes. [..] Igazság szerint Illyéssel
kellett
volna tartanunk ebben az önérzet-offenzívában, de ő beszélt le bennünket
bölcsen a "durcásságról", mondván,
hogy az öncsonkítással nem sokra jutunk.
Persze nem jutottunk sokra az alkalmazkodással, a belátás,az
engedékenység taktikájával sem: a visszaadott
kéziratok után néhány hónapig elkerültük az ÉS-t,
de
ha jelen
akartunk lenni, újra kopogtatnunkkellett. Ha az írók egy része ennyiszer
megalázkodik, s ráadásul
nem feledékeny, rengeteg mérgező anyag gyűlik össze bennünk! A sebek nélküliek
hivatalnokok lesznek is hiteltelenek. Hiába írnak,
nemigen figyel
rájuk senki.
Írjam
le: hogyan veszett el az irodalom lelkeket megrázó is összetartó ereje az utolsó
évtizedben, s hogyan süllyed tovább? Nem
írom. De azt azért iderovom
figyelmeztetésül, amit már Aczél Györgynek is elmondtam:
Boldizsárnak4
két lap, E. Fehérnek5
legalább három-négy lap szerkesztésében,
illetve irányításában is szerepe
van, de mi
öt
esztendeje kérjük, hogy Ilia Mihály6
aki
semmivel sem alábbvaló náluk, kapjon helyet egy szerkesztőség
munkájában - ésnem
kapott!
Netán
feledékenységről van szó? Nem hiszem! Én
legalább ötször-hatszor kértem pörújrafölvételtIlia Mihály ügyében, amely, természetesen,
sokunk személyes
ügye is. Legföljebb
arról lehet szó; hogy in magam
is bélyeges
vagyok egyik-másik politikusunk szemében, akin, mint egy
megrágott szalmaszálon, átlehet
lépni.
De
hadd
térjek vissza a hetilapra.
Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázkodnunk, miért érezzük
jogosnak a lapkérelmet.
A népi
kultúra ügyét -félreértések is mocskolódások
közepette - mi
kezdtük újra fölkarolni Illyéstől Nagy
Lászlón, Fodor Andráson, Kiss Ferencen,
Tornai Józsefen át. A magyarság
kultúrája az elmúlt tizenöt év alatt
érzelmileg is a közösségek
szempontjából is sokat
gyarapodott (Röpülj páva-mozgalom, táncházmozgalom).
Mi történt mégis? Az, hogy akik lehujjogtak,
lenacionalistáztak bennünket, ma is lapszerkesztők,
s mi
hívatlan vendégek maradtunk. Soroljam
tovább a nemzeti,
a nemzetiségi
ügyeket: a népszaporulattól
a népességcsökkenésig
mindet? A tilalmas
témák magzatburkát ugyancsak az előbb
említett csoport szakította át(Fekete
Gyula,
Illyés stb.), s kezdte
szinte kézitusával kiverekedni a róluk
való
gondolkodás jogát. S mi
történt itt is? Ugyanaz.
A "mi
csapatunkra" lövöldözők lettek észrevétlenül a témák
"szakértői".
(Mészölyt7például
nem hívják meg az Anyanyelvi Konferenciára, de a konferenciát
üdvözlő cikket E.
Fehér
írja!)
Mi
ez, ha nem
a gátlástalan
cinizmus szétszivárgása abban a társadalomban,
amely anyagilag méltóan él, de erkölcsileg
is tudatilag
a legkülönfélébb
tévhitek, látszatok is kö-dösítések
áldozata.
Tudod,
nemrég jártam Lengyelországban. A boltok
előtt álló hosszú sorokat látva, lehajtott fejjel bár, de jó
volt arra
gondolnom: minden
elismerést
megérdemel a mi
gazdasági is szociális
politikánk, ellenben ha a magyarság
közérzetére, politikai kultúrájára, jövőtudatára gondol az ember, magát
a kormányon
lévő férfiakat is el
kell marasztalnunk. Tudniillik a látványos
katasztrófák is a lelkületben
lejátszódó zajtalan katasztrófák
között nincs lényegi különbség.
Azok
az értelmiségiek -
írók,
közgondolkodók, művészek, történészek -,
akik magányosan is különféle
lapokban szétszórtan igyekeztek elibe állni a magyarság
dinamikus eljellegtelenedésénekis a tízmillió
"egyéni politikát" folytató rövidlátásának, ideje, hogy egy
kéthetenként megjelenő lap köré
tömörülve folytathassák a munkát.
Milyen
lenne ez a lap? Olyan,
amelyikbe Illyés Gyula írna hetente a tőle
megszokott felelősséggel. Olyan, amelyik
folytatta volna a Hanák
megkezdte vitát, ugyancsak felelős írók szenvedélyével és fegyelmével.
Olyan,
amelyik örülne a másik
hetilap létezésének is másféle
fölfogásának.
Az
utolsó harminc év megtanított bennünket
fogalmazni, de ugyanakkor
leszoktatott a folyamatos
írásról. Ezt a görcsöt
is
föl
kéne oldania egy ilyen lapnak. Hiszen ha nem
folyamatos
a gondolkodás,
az ember nem
ismerheti föl soha a legjobb
alternatívát. Nem ismerheti föl, mert
töredékes, homályos a viszonyítási
alapja. Elvontnak tűnhet az okoskodásom
előtted, de ha a mozgó,
a kiszámíthatatlan
történelemre gondolsz, azonnal megérted: bármilyen változásra kerül sor
itt,
Közép-Európában vagy a nagyvilágban,
az események döntésre
kényszerítenek bennünket is. Hiteles
emberekre van ilyen
pillanatokban szüksége egy népnek, akik hiteles alternatívákat tárnak
föl, is a hitelesek
közül egyet képviselnek. Gondolatnak is közérzetnek
szilárdnak kell lennie ilyen alkalmakra. Egyebek közt erre is kitűnő
öntőforma lehet egy eleven lap.
Aki
ismeri a magyar
értelmiség társadalmát, jól tudja, mennyi kitűnő elme lézeng
dologtalanul,
kiábrándultan, Ajelszavuk:
nem a forradalom,
hanem a reform. A gazdasági
élet után a szellemi
életben is.
A föntiekből
egy politikai lap arcéle
bontakozhat ki.
Csupán azért, mert a szépirodalomról
nem beszéltem. Arról beszél az
ember mindenekelőtt,
ami hiányzik. A novellák
s a versek
is mások
ott, ahol a gondolkodás
is cselekvésfeszültségébenalakulnakki a szituációk
is
lírai
helyzetek.
Te
nyilván cérnára fűzött érveket vártál tőlem, én eléd
öntöttem mindent, amiegy
szuszra
eszembe jutott. Ha
ezek
után még kíváncsi vagy a higgadt
részletekre, szívesen elsorolom azokat is. Elöljáróban
csak annyit, hogy Illyés teljes meggyőződésével támogatja a lap tervét.
Eddig mindig arról beszélt, hogy egy újlapra
nincs pénze az országnak. Ma már
tudja, hogy
ennél sokkal több kidobni való pénze van: fölösleges
lapok tucatja jelenik meg hétről hétre,
hónapról hónapra Magyarországon.
Reménykedve
írom ezt a hosszúra
sikerült levelet: az eddigi kijátszásokat most talán
nem
sikerül megismételni.
Baráti
üdvözlettel: Csoóri Sándor
JEGYZETEK
1 Pozsgay
Imre ekkor müvelödési miniszter.
2 Hank Péter
és Száraz György vitája a nemzeti
múlt értelmezéséről: Élet és Irodalom, 1981. július25. 3 Jovánovics
Miklós (1932-) 1974 és 1986 között
az Élet és Irodalom című hetilap
főszerkesztője.
4 Boldizsár
Iván (1912-1988) 5 E. Fehér
Pál (1936-)
6 Ilia
Mihályt (1934-), aki
országos
tekintélyűvé formálta a szegedi
Tiszatáj című folyóiratot, 1975-ben
mondatták le föszerkesztői posztjáról.
7 Mészöly
Miklós (1921-2001)
1988. november 2. Megjelenik a Hitel első száma.
Búcsú a kétheti laptól
CSOÓRI
SÁNDOR
Őszi újrakezdés
Búcsúzunk a
Hiteltől?
A
körülmények és a látszatók ezt a hiedelmet erősítik; az igazság azonban
az,
hogy csak elköszönünk tőle rövid időre: Ugyanis a kéthetenként
megjelenő
lapunkat júliusban és augusztusban csupán szüneteltetjük, szeptembertől
viszont
folyóiratként éltetjük tovább.
Nincs ebben semmi
rendkívüli, hisz ahogy egy-egy írónak vagy festőnek lehetnek különféle
korszakai, bármelyik lapnak és folyóiratnak is lehetnek.
Életképességükről épp a változásigény természetes
ösztöne
tanúskodik.
Amikor tízéves politikai
hitegetés, tízéves hatalmi csalárdkodás után, 1988 őszén, végre első
független lapként
megjelenhettünk, eszünkbe se jutott a jövőnk, a hosszú távra fölvázolható
álom, hogy mi lesz, illetve mi
lehet velünk majd két-három év után, egyedül az alávetettségükből
megszabadulók
jelenidejű mámora forrósította át a fejünket. Még az se
foglalkoztatott
bennünket, hogy egy palotában lesz-e a szerkesztőségünk vagy egy
fa tetején,
a
város
szívében-e vagy a temető mellett,
kidöglesztett nemzedéki állapotunkban is
szinte a húszévesek izgatottságával
kezdtünk
neki a szerkesztésnek. Hittük,
hogy az irodalomban és a politikai életünkben
egyaránt
nélkülözhetetlenek leszünk.
Hogy az utolsó négy év
kígyóvedléses történeteiben és elszomorító anarchiájában milyen szerepe
volt
a Hitelnek, még korai volna
eldönteni. Annyi
bizonyos, hogy a lapunkat lehetett szeretni
és gyűlölni. Faképnél hagyni, mint
szélsőséges
perverziókra
hajlamtalan nőt, de lehetett hozzá ragaszkodni
is,
mint megbízható
társhoz, baráthoz. Nem
állíthatom, hogy a várakozásokat
kielégítette, de hogy mindmáig ébren
tartotta, azt
igen. Azt feltétlenül.
Akkor hát mi az, ami
válaszút elé állította a szerkesztőséget?
Mindenekelőtt a lap alkata és a változó idő között megnövekedett feszültség.
Amikor 1979-ben, Illyés
emberi és szellemi támogatásával szerettük volna a Hitelt elindítani, a lapot először hetilapnak
képzeltük. Kimondva-kimondatlanul az
akkori Élet és Irodalom
ellenpontjaként. Politizáló, de nem politikai újságnak.
Ellenzékinek is
csak annyira,
amennyire
az irodalom - természeténél és bujtogató
ízlésénél fogva - mindig is ellenzéki. Sajnos, a már említett hatalmi
bolondítások és
az elfogadott alkuk sorvasztójában a hetilapból később kétheti lap
lett. Egészen
pontosan:
egy kéthetenként megjelentethető lap ígérete. S mi, mint hadifoglyok, a tavaszi csalánleves
ízéhez, ehhez a kéthetenként kiadható lap
képzetéhez
szoktunk
hozzá.
És amikor
1988-ban megkaptuk a lapengedélyt, a terveinkben és a számításainkban csak ez a megalkuvásban fogant
gondolat kezdett
el parázslani. Holott tiszta pillanatainkban tudtuk, hogy bolydult
időkben a kétheti lap: öszvér megoldás. Szamár és
lókeveréke. Nem alkalmas a közéletbe való gyors
beavatkozásainkra, a kötelező versenyfutásra s ugyanígy arra sem, hogy a lassabban formálódó
irodalmi és
szellemi élet alakítója lehessen.
Képletesen szólva: rákellett ébrednünk, hogy
egy öszvér patkója
sose hányhat szikrát és sörényese
súrolja az
esthajnalcsillagot. Persze, ha alkatot, formát és a velük
ütköző idő drámáját
emlegetjük, a magunk belső, lelki
drámáiról se feledkezhetünk meg. Be
kell
vallanunk, hogy a változások három évében
olyan kimerítő
és lelket-roncsoló történetek főszereplői voltunk, hogy a Hitel szerkesztését csak
félszívvel
végezhettük. A lap második oldalán ott volt ugyan néhányunk neve, de a legszorgalmasabb
szerkesztőé: a Véletlené nem volt
ott. Pedig a
lap hatvanegynéhány
oldalának a harmadát-felét ez a láthatatlan munkatársunk
szerkesztette számról-számra.
Igazság szerint még büszkék is lehettünk volna rá, hogy olyanok voltunk, mint
egy erőteljes
mágnespatkó, amely kéretlenül is magához vonzza a szanaszét heverő
vasreszelékeket,
csakhogy az irodalom nem természeti
jelenség, méghaegyné mely vonásában és
tünetében hasonlít is
hozzá.
A változást kikényszerítő,
fönti ok
mellett akadtak, persze, másfélék is. Például az írások nyelvi
és gondolati
stilizáltságának a foka. Mi tagadás: a Hitelt is, mint annyi más irodalmi
kiadványt,
meglegyintette az újságírás felületesebb szelleme. Itt-ott a mi oldalainkat is
elöntötte a
szóárvíz: a föltartóztathatatlanulcsobogómondatok özöne. Mintha
csak egyetlen
idő létezett volna számunk ra: a magyarázatokra szoruló
jelen idő.
Többször éreztük ugyan, hogy a lapban a lassúbb, a gondolataikkalésképzeletükkelvívódó embereknek is teret kéne
adnunk, hiszen egy kiérlelt, jógondolat éveket takaríthat
meg az
országnak, de mivel mi mögöttünk is valami őrült sietség
metronómja kattogott, csak ritkán
mélyülhettünk el a magunk ízlése ésigénye szerint.
A szeptember
elejétől folyóiratként megjelenő Hitel szeretné kiűzni magából az újságírás közvetlenül politizáló szellemét.
Természetesen
nem mond le az életünket körülcsapdosó politika elemzéséről, sőt, minősítéséről sem, csupán
szellemibb
eszközökkel végzi. S csak azta
politikát
fogadja el társadalmi éstörténelmi értéknek,
amelyről
megérzi, hogy rokonságban van másfélé emberi alkotással éstevékenységgel. Például az
irodalom, a tudomány, a művészet alkotásaival.
Másképpen
szólva azt, amelyet az ízlés is jóváhagy, hiszen vannak az
életünkben olyan tények ésfolyamatok, melyekről az
ízlés előbb éscsalhatatlanul tájékoztat
bennünket, mint
az agyunk.
Azt jelenti
ez vajon, hogy esztétizálni óhajtjuk a politikát?
Inkább
magunkat és viszonyunkat a világhoz, a csikorogva alakuló, újtörténelmi helyzethez.
Ezen belül,
természetesen, a múlthoz is. A folyóiratként jelentkező
Hitel egy újországfelfedezőmunkára készül. Föl akarja tárni az
ötvenes, a hatvanas, a hetvenes és a
nyolcvanas
évek "gazzal"
benőtt világát, a föltárás eszköze azonban
nem az a hagyományos szociográfiai
műfaj
lenne, amely a két háború közti idők után
a
hatvanas
években újra föltámadt, vagyis elsősorban nem
társadalmi, gazdasági, politikai, hanem sokkal inkább lélektani. Meg
kell
tudnunk, hogy a magyarság, itthon ésmásutt is, milyen tudati is
milyen idegi
állapotban
élte túl az elmúlt ötven évet s milyen sorsrontó vagy
sorsalakító erők munkálnak benne,
legbelül. Eddig ugyanis legfeljebb a politizáló értelmiségiek
lelkiállapotát éslelki képességeit ismertük
csak,
amely az eddig ismert értelmiségi léthelyzeteknél százszorta ijesztőbb éskiábrándítóbb, de
szinte semmit se
tudunk a történelemből s politizálásból kimaradt
hazai éskisebbségi sorsba lökött
magyarság
életéről. Az örökösén szemünkre hányt magyar nacionalizmus mellett
szeretnénk
fölmérni a kórossá vált nemzeti
nihilizmus természetrajzát ésméreteit is, amelyről a vádaskodóknak eddig
egyetlen
aggodalmas szavuk sem volt.
Ebbe a fölmérésbe
illeszkedhetnének be
az eddig
megírt, de
kiadatlan
emlékiratok a háborúról, a hadifogságról, a munkatáborokról s azok is, amelyeket a szerkesztőség ösztönzésére
ezután
írnának meg ismert ésismeretlen személyek.
Ez a rész-terv önmagában nem
jelent
újdonságot, de ha abból indulunk ki, hogy
egy ember ésegy nemzet
természete
az, ami megtörtént. vele, nekünk szinte
becsületbeli
kötelességünk megrendítő pontossággal restaurálni a közelmúltat, mert enélkül
sose állíthatjuk helyre a többszörösen megszakított
történelmi folytonosságunk tudatát.
És ha
már a hagyományainknál tartunk,
hadd
erősítsük meg, hogy a folyóirat szerkesztősége
nem pusztán a nemzet, hanem az
úgynevezett nemzeti
irodalom isnemzeti kultúra
hagyományát az
eddiginél is erőteljesebben vállalja.
Épp a világ figyelmét fölkeltő
organikus
magyar építészet sugallja mindnyájunknak, hogy a századvéget uraló
posztmodern
törekvések mellett, sőt, némelykor ellenükre, milyen újerőforrások fakadhatnak
föl a különféle nemzetek szerves
kultúrájából. Ha már jól látható
életművekkel akarnánk ennek azújmagyar szerves kultúrának a milyenségét érzékeltetni,
többek
között olyan alkotók nevét írhatnám ide, mint Makovecz Imre, Durkó
Zsolt, Sára Sándor, Szervátiusz Tibor, Melocco Miklós, Szokolai
Sándor,
Orosz János, Földi Péter vagy a nemrég elhunyt Samu Géza.
Ők Adyhoz, Bartókhoz, Kós Károlyhoz,
Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához, Nagy
Lászlóhoz hasonlóan vallomásosan is vállalták kötődésüket a magyarság sorsához.
Ezt a kötődést a folyóirat nem tekinti sem
esztétikai,
sem erkölcsi értéknek, de azt semmiképpen se viseli el szó nélkül, hogy
a
kötődés
szellemében fogant műveket a megroggyant európaiság
vagy az
"egyetemesség" nevében újra ésújra agyonkövezzék.
Ízetlen
gesztus volna most a szerb, a horvát, az orosz, a grúz, az albán, az örmény
dráma
fényében ujjal mutogatni azokra a "jeles" politikusokra ésesztétákra, akik a megbukott állam-nemzet
szerepével
együtt a nemzet szerepét is fölényesen lekezelték. De ha nem mutogatunk is
rájuk, a folyóiratban mindenképpen
el kell
mondanunk róluk, hogy rossz elemzői voltak koruknak.
Ez a mondat nem a hadakozást, hanem a természetes vitaigényt
szeretné a Hitel nevében bejelenteni.
Mert
hisszük, hogy a mai -szennyet
és reményt együtt hömpölygető - veszekedéseink után az irodalmi viták
hangjának
ismét súlya éshitele lehet.
A hitel
visszaszerzésének a reményét érvényesnek
gondoljuk magára a szépirodalomra is.
Egy folyóirat
nemcsak
közölhet, de sarjaszthat is újszellemű verseket,
novellákat,
esszéket ésdrámákat. Korunk elég sok
dokumentumot zúdított ránk, szörnyebbnélszörnyebbeket, ezek javát, mint ahogy utaltam rá, közőljükis, de szívesebben adunk helyet a kitalált, a megálmodott, a költött történeteknek,
mert még a legárnyaltabban rögzített
dokumentumokban is csak a lezárult élet tényei
kerülnek elénk, a költött történetekben
viszont a mindenestől föltáruló
életé: Ésegyébként is: aki történeteket tud. és mer kitalálni, az önmagában és s jövőjében is bizakodik.
Szeretnénk, ha
a megújuló
Hitel egy
ilyen jövő
folyóirata lehetne.
1992 szeptemberében megjelenik a
folyóirat.
A Hitel szerkesztősége a kilencvenes évek közepén. Balról: Csoóri Sándor, Görömbei András, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Tőkéczki László, Rátkay Ildikó
1998.
november. Tízéves a Hitel
CSOÓRI
SÁNDOR
Tízéves
a HITEL
Tízéves
a Hitel,
de a gondolat,
hogy legyen,
hogy egyszer majd világra jöjjön, jóval több ennél. Legalább
húszesztendős. Még sokan emlékszünk a '70-es évek végére, túl a "Charta '77"
aláírásán, túl Illyés Válasz Herdernek és Adynak című fölzaklató
írásán,
Király Károly erdélyi politikus Ceausescu
diktatúráját támadó levelén, amikor egyre többen és egyre hangosabban
arról
kezdtünk morogni, hogy szinte hétről hétre szaporodnak az irodalom
föladatai - különösen a közéleti irodalomé -, de mi hiába állunk és várunk a legkeményebb szellemi
munkára készen, továbbra is csak
egy majomszigeten toporgunk, s
annak a partjáról
nézzük, hogy az egyetlen hajó, a hetente megjelenő Élet és Irodalom
hogyan
úszik nélkülünk tovább. Nélkülünk? Az egyetlen fölkent
hajóskapitány:
Illyés Gyula nélkül is!
Mert
őt sem engedték föl a fedélzetre.
A
példátlan megaláztatásra Illyés nemes daccal próbált
válaszolni. Azt mondta: "Rendben van, ha nincs helyünk az Élet és
Irodalomban,
ha nincs helyünk Budapesten, fölemelt fejjel vonulunk ki belőlük! Ki, a
vidéki
folyóiratokba! A Tiszatájba, az Aföldbe,
az Életünkbe, a Somogyba! Én máris verseket küldtem az utóbbinak."
Visszafojtott,
hosszú hallgatás után válaszoltam Illyésnek.
-
Illyés Gyula kivonulhat. Ki - bárhová! Akár a Holdra
is! De aki még be se vonulhatott az irodalomba, az hogyan vonulhatna ki
tüntetően belőle, igazi feszültséget teremtve?
-
Akkor mi a javaslata,
közlegény? -nézett rám megütődve Illyés. -
Hetilapot kell nekünk is indítanunk.
- Hetilapot
az
álmodóknak! Azt mondja meg, honnan van ennek
az országnak
annyi pénze?
-Sokkal
több is van! Jöjjön
el velem, Gyula bácsi, egy újságoshoz, egy
hírlapárudába, fél perc alatt tíz olyan képes újságra, hetilapra,
színes
nyavalyára bökök rá, amelyet
a kutya
se olvas,
és amely egyébként is csak
a lenyakazott
szobroknak beszél.
-Látom,
ön nemcsak a rendszert
támadja, hanem engem is. Mit
szoktak az ilyen hangoskodókra mondani?
Rebellisek! Hát nem! Elég volt belőlük.
Mától
kezdve leveszem önről ajatollahi kezem.
Megéreztem
a különös
és magasrendű illyési iróniát.
Válaszolnom kellett: -Nem
teheti meg,
hogy levegye.
-Hogyhogy?
-nézett
rám egy fölfűtött és kiválótársaság
közepéről Illyés.-Mert
rá se tette.
-Életveszélyes
alak. Hívjanak egy taxit,
azonnal hazaviszem.
A
színpadi jelenetnek is beillő "szóváltás"Németh Lászlóék
lakásán hangzott el 1980 novemberében, ahol Ella nénin, Flóra asszonyon
kívül
-emlékezetem szerint -jelen voltak Sütő Andrásék,
Czinéék, ott volt Ács Margit, Domokos
Mátyás, Kiss Feri, a
Németh lányok közül Ágnes a férjével, dr. Lakatos Istvánnal, az ifjú
kritikusok
közül Pálfy G. Pista, Ablonczy
László, Elek István.
Az
elmúlt időben többször eszembe jutott, hogy a "hely szellemének"nagy
szerepe
volt abban, hogy kirobbant köztünk egy jövendő irodalmi lapról szóló
vita, mely
a hagyományosan nemzetinek nevezett írói-gondolkodói körben egyszerre
volt
abszurd, ábrándos, szürrealista, mondhatnám: avantgárd színezetű.
Két
nap múlva Illyés elfelejtve a csalánsuhogtatást, a csaláncsípéseket,
elfelejtve
"ajatollahi szemvillanásait"és az én
pimasz, fiúi
szájalásomat, átküldte hozzám vejét, Kodolányi
Gyulát
azzal a megbízatással, hogy a humoros bajvívás után üljünk le néhányan,
és
döntsük el komolyan, hogyan kezdjünk hozzá az új lap megindításához, az
akkor
még névtelen Hiteléhez, amelyben ő
"Írói gondok"címmel rovatot akar indítani.
*
Úristen,
húsz éve ennek! Két évtizede! Bárhogyan számolunk is, ekkora idő már
történelem. Külön történelmi korszak. Az 1848-as szabadságharctól a
'67-es
kiegyezésig telt el nagyjából ennyi idő, vagy a trianoni
ítélethirdetéstől a
II. világháború kirobbanásáig. S mi minden zsúfolódott bele ezekbe
az évtizedekbe! Mi minden sorsból, politikából, történelmi
feszültségből!
Hazavesztésekből és hazaszeretetből! Kálváriajárásból és önpusztító
reményből!
S mi minden például irodalomból is! A március 15-étől a kiegyezésig
eliramló
idő irodalmát most ne bolygassuk, de ha az 1920-as évek
elejétől-közepétől az
1944-45-ös esztendőkig tartanánk szigorú seregszemlét,
belefehéredhetnénk a
csodálkozásba. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz kiteljesedése
mellett
egy új nemzedék jelenik meg, új mezben a halhatatlansági pályán. Élükön
József
Attilával, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Illyéssel, Kodolányi
Jánossal, Tamásival, Radnótival, Máraival.
Külön
tüneményként idesorolhatjuk még Kassákot, Sinkát,
Szentkuthy Miklóst, Hamvas Bélát, Cs.
Szabót.
A
mi
"húsz esztendőnk" hol marad az ő lázas és lendületes két évtizedüktől?
Az
árokparton. Az utak szélén. A pocsolyákkal körülglóriázott anyaföldön.
Mi
moccan meg előszörre az emberben? Nyilvánvalóan az, hogy
tehetségtelenebbek
vagyunk elődeinknél. Ernyedtebbek és tétovábbak. Másodszorra azonban
már az is,
hogy a mi szellemi környezetünk és adottságaink sokkal mostohábbak
voltak az
övékénél. Az irodalomhoz ugyanis természetes és párás irodalmi élet is
kell. Alaposan
megművelt talaj, eső, napsütés, sőt még fecskecsapongás és pacsirtaének
is.
Németh László 1935-ben ezt írja figyelmeztetésül önmagának és
nemzedéktársainak: "A szellem nem úgy
fejlődik, mint a
számsor, hogy a kettő után három, azután meg négy következik. A szellem
úgy
fejlődik, mint a növény: a szár után a levél, a levél után a virág,
aztán a
termés, mindig valami egészen más."
Sajnos
a mi emlékeink mások. Ahelyett, hogy talajt műveltünk volna
mélyszántással,
fogasolással és hengereléssel, mi oda vetettünk, ahol találtunk
valamilyen
megkaristolt és fölbolygatott, szabad helyet. Sőt, időnk javát
csontot és idegeket aszaló várakozással töltöttük el. Többet
beszéltünk,
fecsegtünk, káromkodtunk, mint amennyit írtunk.
Most
látjuk csak, hogy a mi "húsz évünkben" mi minden csúszott el a
helyéről,
szakadt darabokra, múlt ki örökre a világból. Az ezeréves jobbágyi-paraszti-földművelő
társadalmunk a szemünk láttára süllyedt a semmibe, mint Atlantisz az
óceán
mélyére. Faluival, hagyományaival, tartásával, roppant tömegű emlékével
együtt.
Lakodalmak és temetések, jégverésben rohanó ökrök eszelős tekintete
hunyt ki
tanúskodásunk mellett, odasodródva a Doberdónál
elesett katonák hadosztályai mellé. Méz, dió, krizantém - írta címül
egyik
verse fölé Tornai József. Méz, dió, krizantém - írhatnánk eltűnt
gyerekkorunk
és ifjúságunk kórszaka fölé mi is, akik történelmi és társadalmi
kataklizmákat
éltünk végig, a temetői őszi virágok kesernyés illatában, de a
kataklizmák
méreteihez viszonyítva kisszerűen.
Én,
amikor havilappá változtattuk a Hitelt, titokban azt reméltem: eljött az ideje annak,
hogy ami mint
élet a jelenlétünkben múlt el, föltámad majd bennünk irodalomként,
szellemként,
kultúraként. Sajnos nem támadt föl. Csak próbálkozott.
És
próbálkozik továbbra is.
Hogy
mit akarok ezzel a kényes, félhomályos mondattal érzékeltetni? Azt,
hogy a
többször emlegetett húsz évünk, amely a Hitel
folyóirat húsz éve is, nem a nagy alkotásokban tűnt ki elsősorban,
hanem a
hűségben. A teljesen áthangolt, új alkatú magyar irodalom nagyobbik
része
könnyedén fordított hátat annak a hagyománynak, amelyre leginkább a
"nemzeti"
jelző illet. A Hitel körül tömörülő
írók viszont ezt vállalták a legtermészetesebb módon. Hagyományos,
modern, sőt itt-ott
posztmodern eszközökkel. Ha példával kellene érvelnem, azt mondanám,
hogy mi az
irodalomban ugyanazt vállaltuk, mint azok a népénekesek, néptáncosok,
akik a
'60-as és a '70-es években megértették: nem szabad elszakadni az
eredettől, az
eredeti stílustól, mert ha az elvész, egész népi kultúránk jellege vész
el. A
századok műhelyében kialakult karaktere.
*
Folyóiratunk
az elmúlt időben ezt a föladatát megalázó körülmények között
teljesítette.
Szegényen, koldusforintokból tartva fönn magát.
Emlékező
számunkkal szeretnénk lezárni az első tíz évet és a másodikat is. A
gáncsolók
és a magunk ügyetlenségeinek a korszakát egyaránt. Lapunk címe: a Hitel a kezdet kezdetén egyszerre idézte
Széchenyi alakját és szellemét, ugyanakkor azt is, hogy az ezredvégi
szóözönben
újra vissza kell szereznünk a szavak hitelét, az irodalomét és a
valóságét is.
A szellemét - teljes drámaiságával együtt. Irodalomról szólva Illyés a Magyar Csillag 1942-es második
évfolyamának első számában ezt írta: "Szakmánk többet akar, mint mi."
Szakmánk:
vagyis az irodalom. De ha a szakmánk szó helyett jobban tetszik a
hivatásunk, a
kijelentés arra is érvényes.
Barátaim,
írók és olvasók, jegyezzük meg ezt az illyési mondatot!
(1998.
november)
2002:
január. A harmadik alakváltozás.
Tisztelt
Olvasóink!
Folyóiratunk,
a Hitel, harmadik
alakváltozására készül. Az 1988-ban indult, első
ellenzéki lap egyszerre
volt még
forrongó, politikai újság és szépirodalmi folyóirat. Kéthetenként
jelent meg, a munkatársai
a kortárs
magyar irodalom és szellemi élet legnevesebb
személyiségei voltak. A lap sikeréről,
pontosabban: szükségszerű létezéséről a példányszáma
tanúskodik a leghitelesebben.
Időnként
hatvanezer példányban is elfogyott,
ami
egy szépirodalomra hangolt lap esetében
apró
csodának tekinthető.
Az
1990-es választások után megszületett magyar parlament és az egymástól
markánsan elkülönülő napilapok -
pártlapok! -egyre mohóbban
kisajátították maguknak a politikai
élet
értelmezését, alakítását, s ily
módon az irodalmi
becsvágyra is igényt
tartó Hitel
hamarosan
lemaradt a versenyben.
A politika
tavaszi árvize nemcsak a Hitelt sodorta
félre, hanem magát az
irodalmi és a szellemi
életet is. A szabadon
ránk zúduló esztétikák mögött, sajnos,
egyre fölismerhetőbb hangú párt-Cyranókkezdték susogni elfogult monológjaikat.A folyamatból,
persze, mi se maradtunk
ki.S már
a kényszer
miatt is lépnünk
kellett. A kétéltű
s kéthetenként
megjelenő lapunkat havonta megjelenő irodalmi, művészeti és társadalmi
folyóirat váltotta föl.
Tíz
éven at ez a mélyzöld
borítójú folyóirat vállalta -
néhány folyóirattársával együtt - a nemzeti
irodalom hagyományának folytatását. Sajnos, be kell
vallanunk, hogy az irodalom öntudatának és
önérzetének a megsérülése
után jobbára csak az
értékőrzés főladatára vállalkozott.
Bármilyen
fontos volt is ez,
távlatos
célnak kevés. Ma már
egyre világosabb a szerkesztőség
tagjainak, hogy egy valamire való
folyóirat nemcsak szolgálatot teljesít, hanem korszakos végeznivalókra is fölhívja
a lapban
megjelenő
írók figyelmét. "Ahhoz, hogy megtudjuk: kik vagyunk, s mit
érünk, továbbra is irodalom
kell,
művészet és filozófia." Ezt a jelszót
írnánk
föl legszívesebben emlékeztetőül a szerkesztőségi
bejárat fölé.
A 2002 januárjában
megjelenő Hitel
ennek
a morális
és erkölcsi parancsnak az
ösztönzésére kezdi el harmadik korszakát, külső formájában és
tartalmában is megújulva.
Minden idegszálunkkal érezzük, hogy a mai
magyar valóság alakulása, drámája, köznapi
víziója már rég nem fér bele a napilapok
cikkeibe, riportjaiba, tévétudósításaiba, mindez irodalmi műfajok után
kiált.
Például újtémájú
és újstílusú
szociográfiákért.
A Hitel komoly
szándéka, hogy ennek aműfajnak
a reneszánszát
elősegítse. Meggyőződésünk, hogy a műfaj
megéledése nemcsak újszellemi
környezetet jelent majd a verseknek,
a regényeknek,
a filmeknek,
a novelláknak,
de megtermékenyítő
erővel is hathat
majd rájuk.
A célratörőbb
szerkesztés mellett nagy gondunk marad még a lap terjesztése.
Szeretnénk megsokszorozni előfizetőink számát. Egyetemeken,
főiskolákon és könyvtárakban is Hitel-körök alakulásában
bízunk, mert úgy gondoljuk, hogy az irodalom megújulása nem történhetik
meg az
irodalmi élet újjászervezése nélkül.
A lap újarculatát
a neves
grafikus, Gyulai Líviusz tervezte meg nagy
beleérzéssel, a költészet
és a mértan
közös
sugallatára figyelve.